Vörös Sárkány - 6. Fejezet

Egy idő után - mikor már úgy vélem, eleget gondolkodtam -, ráveszem magamat, hogy kimásszak az ágyból, felhúzzam a redőnyt, kicsit kiszellőztessek és rendet rakjak, bár nem szoktam magam után nagy kupit hagyni, a mostani rendetlenségem is csupán egy bögréből áll, aminek az alján van még egy kevés kávé. Unalmamban elhatározom, hogy veszek valamit Hongbinnak, ha már ő adott nekem reggelit, ami ebédidőre szorult. De mit is vehetnék neki? Sok mindent láttam a házában, de magáról olyan keveset mesélt, hogy ez még mindig vajmi kevés, azt tekintve, hogy ő már ismeri az életem azon részét, melyet a jelenben élek. Egy plüssállat hülyén nézne ki egy felnőtt férfinak, bár bújós énjét ismerve, nem lőnék teljesen mellé. A bögre őrültség, ahogy a festmény, csokoládé és a cipő is, utóbbi főleg azért, mert nem is tudom a méreteit. Valami személyesebb kéne, de tényleg alig ismerem. Vagy talán mégsem olyan nagy hülyeség a plüssállat? Volt egy kép az egyik polcon, amelyiken egy kutyával volt lefotózva. Szomorú volt az arca, és nem készülhetett túl régen, így arra a következtetésre jutok, hogy a munkája miatt, meg kellett szabadulnia tőle. Vagy csak a szülői házban maradt, vagy pedig menhelyre adta.

Előkotrom a papírokat, amit kaptam róla, és az ágyamra szórva kezdem keresni közöttük azt, amelyik nekem kell. Amelyik nem a legújabb, de nem is túl régi, a magánéletéről szól, de nem… Kezemben megakad egy papír, amire értetlenül szegezem a tekintetem. Az anyja halott? Meghalt, és az apját is gyanúsították az ő, és másik két ember meggyilkolásáért. Soha nem gondoltam volna, hogy Hongbin mögött ilyen múlt állna. Nem olvasom tovább, ugyanis tőle akarom hallani. Nem tudom, mégis mi ez az érzés nálam, vele kapcsolatban, de nyugtalanít. Eddig, akikkel együtt voltam, soha nem érdeklődtek felőlem. Mindig csak az volt számukra a fontos, hogy a pénzükért megkapják azt a szolgáltatást, amit akartak, nem mást, mint szexet. Attól függetlenül, hogy már több, mint 20 éve vagyok ebben a “szakmában”, soha, senkivel nem feküdtem le, de még csak ki sem elégítettem senkit, sehogy. Az altató mindig jókor hatott, talán valami felsőbb hatalom, vagy nagyobb erők kísérték az utamat. Ha már a szüleim meghaltak hároméves koromban, kijárt nekem ennyi szerencse, a sok rossz közepette. Ez alatt a jó pár év alatt, egyet tanultam meg, ez pedig a lopás. Éppen ez az oka annak is, hogy nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel. Vannak, mindig is voltak, de inkább elnyomtam, nem mutattam ki, egy idő után, pedig már fel sem ismertem, hogy mit érzek.

Minden gondolatot kirázok a fejemből, egy fejrázással, és arra próbálok koncentrálni, ami arra késztetett, hogy Hongbin után kutakodjak: az ajándék. Végül arra jutok, hogy muszáj lesz, felhívom Woonshiket, az étterem igazgatóját, hogy kérdezhessek, vagy éppen kérjek, attól függ.

A telefonomat előkotorva a zsebemből tárcsázom Woonshik számát. Alig cseng ki kétszer, azonnal fel is veszi.

- Szia, Leo! Hát te?

- Szia! Lenne egy kérdésem, de nem akarlak zavarni.

- Mondd csak, épp nyugis szakasz van. - Még telefonon keresztül is látom magam előtt, ahogy mosolyog.

- Az ott dolgozóknak, akik ott is laknak, lehet állatot tartani? Mint mondjuk egy macska, degu, hörcsög, mókus…? - A lábamon dobolva várom, hogy végre válaszra méltasson.

- Nos, eddig még nem néztem szembe ilyen kérdéssel. De amennyiben tudja biztosítani, hogy az állat szőre ne kerüljön bele az ételbe, természetesen. Miért kérded?

- Csak van ott egy ismerősöm, aki elég magányos, így arra gondoltam, hogy vennék neki egy… Macskát.

- Nahát, Leo csak nem felszedsz végre valakit, úgy igazán?! - lepődik meg, teljesen őszintén.

- Már te is kombinálsz? Nincs itt semmi ilyesmiről szó!

- Jó, jó, értettem - nevet jóízűen, rajtam. – Viszont megkérdezhetném, hogy ki a szerencsés?

- Hongbin – nyögöm ki nevét, annak a személynek, akit alig ismerek, de már felborította az életemen, ráadásul miatta olyan érzéseim vannak, amikről azt sem tudom, hogy micsodák.

- Hm, jó választás. – Biztos vagyok benne, hogy még egyetértően bólogat is szavaihoz. – Sok sikert a cicaszerzéshez.

- Köszönöm – hagyom figyelmen kívül a szavait, melyeket előbb ejtett ki. Ez nem olyan dolog, amit tovább firtatnék a kelleténél, így inkább csak ennyiben hagyom. – A segítséget is, de most mennem kell, mert estig szereznem kell egyet.

- Rendben, szia.

- Szia. – Azzal leteszem, és egy nagy sóhajjal elterülök az ágyamon; ismét.

Először mindenképpen a neten akarok szétnézni, így a laptopom után nyúlva azt is az ágyra helyezem, hogy azzal a lendülettel, felnyitva a tetejét, pötyögni kezdhessek több információért. Az első, ami után keresni kezdek, hogy melyik az a macska – nem feltétlen csak kinézetre -, amelyikről a leginkább azt gondolom, hogy illik Hongbinhoz, bár ez egyáltalán nem ígérkezik a legkönnyebb feladatnak, mivel tényleg nem ismerem, ráadásul azt sem tudom, hogy mennyire szeretne macskát, elvégre kutyával láttam a képen. A macska meg a kutya között pedig elég nagy különbség tud lenni.

Ahogy keresgélek, az első fajta, ami szemet szúr, az orosz kék. Pont olyan bájos és elegáns, mint amilyen Hongbin. Azon is elgondolkodom, hogy egy egyszerű házimacskát veszek neki, amelyik a lehető legfoltosabb, hogyha ránéz, azonnal jó kedve legyen. De nem. Ez így még sem működik. Telefonomat ismét a kezembe kapom, és a papírok közül kikeresve a srác számát pötyögöm be őket, és hívom.

- Halló, tessék? – szól bele a mindig vidám, megszokott hangján. Hangját meghallva a reggel jut eszembe, és hogy milyen jól éreztem magam, még akkor is, ha jóformán idegen a számomra. Valahogy azonnal közel tudott kerülni hozzám, már a puszta mosolyával, vagy éppen azzal, ahogy bánik és beszél velem.

- Szia, Taekwoon vagyok. – Fura az igazi nevemet mondani, amióta bekerültem a Vörös Sárkányba, elhanyagolható mennyiségben használtam, így szinte újként hat.

- Oh, szia! Egy pillanat, tudod tartani? – Hallom, ahogy a konyha zaja átszűrődik a vonalnak azon oldalára, ahol én vagyok, így kétség sem fér hozzá, hogy pont munkában kaptam el. Meg sem néztem az órát, így gondolatban elküldöm magamat melegebb éghajlatra.

- Persze. – Alig teli el pár perc, a csörömpölés alább hagy, és helyét a síri csönd veszi át, egészen addig, amíg bele nem szól.

- Itt vagyok!

- Bocsánat, hogy munka közben zavarlak. Csak egy pár percről lenne szó.

- Csak nyugodtan – feleli kedvesen.

- Szereted a macskákat? – kérdezem kertelés nélkül.

- I-igen, de miért?

- Csak érdekelt. – Ettől nagyobbat nem is füllenthetnék, és ettől átlátszóbban se menne. – Van kedvenc fajtát?

- Mire fel ez most így hirtelen? – kérdezi meghökkent hangon. Sajnálom szegényt, amiért velem akasztotta össze a sors. – Úgy volt, hogy este találkozunk, és akkor mesélek magamról, nem?!

- De, igen, megyek is, csak ez most érdekelt – mondom határozottan, miközben egyre kínosabban érzem magamat. – Szóval?

- N-nem tudom, a hosszúszőrűeket szeretem, mint a Norvég Erdei. De miden másfajta macskát szeretek. Tényleg nem mondod meg, hogy miért kérdezed?

- Mondtam, hogy csak érdekel – hárítok azonnal, közben vállammal a fülemhez fogva a telefont, rákeresek a macskára, és hogy honnan vehetném meg ezt a hosszúszőrű szépséget. Én sem vetem meg az állatokat, így hatalmas örömmel tölt el, hogy kapcsolatom lesz majd egy macskával, akit talán többször is fogok látni. Kiskoromban, amíg a szüleim még éltek, volt háziállatunk – egy kutya és két macska -, de amióta megölték őket, és idekerültem, nem lehetett sajátom, így hiányzik a közelségük. – Figyelj csak! Tudnál a parkba elém jönni? Arra lesz dolgom előtte, és nem akarok kerülőt tenni.

- Természetesen. Hányra menjek? – Kedve határozottan jobb, lesz, ahogy a találkozásra terelem a témát. Vajon miért számítok neki ennyire?

- Hatnál előbb úgysem végzek, szóval fél hét. A keleti bejáratnál – adom meg a pontosabb helyet, miközben megnézem térképen, hogy merre tudom megvenni a kiszemelt kiscicát. Mázlimra találtam egy tökéletes jelölted, így tőlem szokatlan módon, arcomra széles mosoly kúszik.

- Rendben, akkor ott találkozunk. Szia!

- Szia! – Gyorsan lefoglalom neten keresztül a cicust, nehogy valakinek kedve legyen lekoppintani a kezemről. Az órámra nézek, és rájövök, hogy itt az idő összekaparni magam, ugyanis nem fél óra lesz csúcsforgalomban átjutni a város negyedén a célig.

Ezúttal nem a teljesen megszokott, fekete és elegáns ruháimat veszem fel, bár pár darab megmarad, kicsit lazábban és kevésbé hivatalosan öltözök fel, ami egy fekete farmert, egyszerű szabású, vörös rövid ujjú felső, egy ezüst mintákkal díszített fekete zakóval, szintén vörös edzőcipővel.

A pénztárcámat és telefonomat zsebre téve, az irataimmal együtt lépek ki a kellemes hűvösbe, amit kevesen viselnek jól; inkább összehúzva magukon a kabátot, vagy a pulcsit szaporázzák meg léptüket, hogy minél kevesebb időt töltsenek az általuk olyannyira utált időben. Én pedig csak élvezve a szelet és a jelenlegi boldogságomat, sétálok egy forgalmasabb útig, hogy taxit fogva indulhassak Hongbin új családtagjáért. 

Verseny - Lepel

Írócsapat neve: Menyét Tagok: Roze Winner, Flóra

Cím: Lepel

Műfaj: yaoi, fantasztikus vígjáték, időutaztató

Szereplők/páros: Seungjun (KNK) x Mark (Got7)

Korhatár/figyelmeztetés: trágár szavak

S.

- De Herceg! Ezt nem teheti! - furakodott elém az az átkozott, kígyószerű szolga. - Meg kell jelennie a nagycsarnokban!

- Félre, szolga! Megmondtam, hogy nem fogok elmenni! Éppen úgy, ahogy az előző tíz, száz és ezer alkalommal sem tettem! - emeltem meg a hangomat, hogy végre eljusson minden jelenlévő ember agyáig az utasításom.

- D-de uram! Kérem! - hajtott mélyen fejet, amennyire csak bírt.

Már gyerekkorom óta apám mellett legyeskedett ez a főkomorna, és már-már annyi hatalmat gyűjtött össze, mint a legfőbb ágyas. Visszataszító nő volt; mindenki közé éket vert, mindenkinél a saját érdekeit kereste. Mindenről tudott és messzire elért a keze.

- Főkomorna! - kezdtem bele ismét halkabban. - Hagyjon elmenni! Apám tökéletesen tudja, hogy nem fogok megjelenni! Nem veszek feleségül senkit! Ha egyszer megházasodom, nem politikai érdekből fogom tenni! - mondtam e szavakat egyenesen a szemébe. A nő kétségbeesetten próbált megszólalni, de habogáson kívül más nem hagyta el a száját.

A kíséretet megkerülve léptem ki a lakrészemből, hogy ismét elszökhessek. Mint minden ilyen alkalommal, álruhában léptem át a palota kapuját, a lovamat magam mögött vezetve, laza száron.

A palotát körülvevő faluba érve szabadság érzése járta át a szívemet és lelkemet. Itt nem éreztem, hogy bármilyen felelősség terhelné a vállamat. Szabad lehettem, olyan, mint a körülöttem sétáló emberek. Nem voltam több egyszerű embernél; nem létezett a rangom.

A város széléhez érve, a városkapun kilépve, felpattantam lovam hátára, hogy gyors vágtába kezdve, megtölthessem tüdőmet a friss levegővel.

Későn értem vissza, mint mindig. A nap eltűnt; csak a vörös fényét hagyta meg, mely már csak az égbolt alját nyaldosta. Különös hangulatba borította az egész palotát, ahogy a nap fénye és a néhány meggyújtott lámpás közös játékot játszott. A lakrészembe érve, mindenki felém rohant, örömkiáltások közepette. Alig hittem el néhányuk szavát. Csak megkeserítem az életüket, kizárt, hogy ennek örülnének.

- Főkomorna! - intéztem szavaimat a nő felé. - A fürdőházban leszek, azután nyugovóra térek - leszálltam a lóról, hogy szemtől-szemben beszélhessünk. - Mára elmehetnek! Mindannyian! - először ellenkezni akart, de rájött, hogy semmi értelme. Elhaladva előttük, mind fejet hajtottak, majd elhagyták a teret, hogy szavaim szerint, nyugovóra térhessenek.

Gondolataimba merülve vetkőztem le, hogy aztán testemet átadhassam a forró víznek, hogy aztán ellazulhassak. Kevés dolgot szeretek a lakhelyemben, de ez közéjük tartozik. Nem mondhatnám, hogy szeretek itt élni. Túl sok felelősség hárul rám, emellett apámat és anyámat is csak ritkán látom. Szeretem őket, ahogy ők is engem, ezért is nem küldtek még el innen. Apám jó király, én is szeretnék majd az lenni, de csak azért, hogy büszke lehessen rám. Ha tehetném, elkerülném a koronát, olyan messze, amennyire csak lehet.

Gondolataimból egy fura hang szakított ki; talán egy cserép mozdult el a tetőn. Valaki kémkedik utánam? - jutott eszembe azonnal. A fent kifeszített lepel, egy váratlan pillanatban leszakadt a tartórúdról, egyenesen rám és a vízre zuhanva. Nem kiáltottam, pedig megijedtem, de ami ezt követte, jobban megijesztett. A szövet alól kibújva láttam, hogy van még valaki az alatt. Görcsösen kapaszkodtam a lepelbe, mely az egyetlen anyag volt, mely meztelen testemet eltakarhatta a másik személy elől.

- A kurva életbe! - hangzott a számomra ismeretlen mondat. Egy fiú volt, igen mély hanggal megáldva. Ahogy kibújt a lepel alól, szőkés haja, márvány bőre, apró arca és furcsán hunyorgó szemei elém tárultak; elállt a lélegzetem, magam sem tudom mégis mi okból.

M.

- Ezt neked! Dögölj már meg! – üvöltöttem teli torokból, agresszívan csapva combomra. – Mégis mit művelsz, te szerencsétlen? Így pillanatokon belül veszítünk! – kiáltottam társamnak nem túl kedves jelzővel illetve személyét, miközben figyeltem, hogyan bénázik. Még kardját sem bírta kirántani, mielőtt az ellenfél levágta.

Kék szikrák kíséretében tűnt el a harcmezőről. A sáros, füvetlenre taposott földdarabra hangos dobbanással hullott nehéz fémpajzsa. Mégis ki használ pajzsot egy ilyen ütközetben? Ezért nem kéne amatőrökkel összefognom; előre gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége. Egyedül maradtam, egy csoport profi ellen. Egyáltalán hogy is tudott rábeszélni, hogy kihívjuk őket?

Nagydarab, vörös páncélos kardforgató nézett velem szemet. Villámsebességű káromkodások közepette hajítottam el mindenemet, majd kezdtem el futni az ellenkező irányba. Lovagiasság és becsület ide vagy oda, nem akarok ilyesmi miatt eldobni mindent, amit eddig elértem. Úgy tűnik, ellenségem nem értékelte gondolkodásmódomat; súlyos léptei a fizika törvényei által megengedettnél gyorsabban hangzottak fel mögülem, egyre közelebbről és közelebbről. A hangos suhintásból világossá vált, hogy éppen meglengette kardját, kivégzésemre készülve. Azt hiszem, számomra ennyi volt. Ha már a gyávaság sem segíthet, minden veszve.

A penge áthasított a levegőt, és élesen bőrömbe mart. Végül elsötétült minden.

A game over felirat kitöltötte a képernyőt. Szitkozódva álltam fel az asztalomtól. A gép hideg, fehér fénye megvilágította sápadt bőrömet, kiemelve a szemem alatti karikákat. Na igen, a prioritások. Úgy érzem, most jó ideig nem térek vissza erre a játékra.

- Ne haragudj, Markie boy! – recsegett a szánakozó hang fülesemből.

- Mégis hogy ne haragudnék! Ez olyan rekt volt, hogy még életemben nem tapasztaltam ilyet! – válaszoltam indulatosan.

Kilobbanó dühömet anyukám hangja állította meg. Ordibálása alig szűrődött át az ajtón, de már profi voltam a blokkolt hangok értelmezésében. Éppen azt magyarázta, hogy ideje dolgoznia, de azért főzött valamit. Én igazán értékelem a törődését, de azért megvártam, míg a hangos ajtócsapódás jelezte távozását.

Ezután jött a neheze – valahogy le kellett kommandózni a földszintre, megszerezni az élelmet és visszatérni a bázisra, lehetőleg életpontok elfecsérlése nélkül. (Példának okáért nekisétálni és felborítani anya kedvenc gazát, akarom mondani növényét, vagy rálépni a macska farkára súlyos veszteségeket okoztak.)

Noha kezdetben szobám sötétsége és a megszokott mesterséges fényt felváltó napfényre vámpírként reagáltam, sikerrel teljesítettem a küldetést; lihegve csaptam be magam után az ajtómat, mellkasomhoz szorítva a megszerzett tárgyat.

Meglepődve láttam, hogy a képernyőn kis ikon villogott, jelezve új üzenetem érkezett. Beleharapva kiflimbe, érdeklődve ültem le. Reméltem, nem az a félkegyelmű lesz, aki miatt előröl kell kezdenem az egyik legnehezebb játékot.

Bocsánatkérő, heherésző szavak helyett azonban valami egészen más fogadott. Egy új játékot ajánlottak – ismertető alapján nem tűnt nagy számnak, csak a szokásosnak. Múltbeli történetszál, giccses ázsiai elemekkel. Tekintve, hogy most egy ideig nem méltóztatok ismét átszenvedni a másik program kezdő szintjein, úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Annyira csak nem lehet gáz - gondoltam, miközben a linkre manővereztem a kurzorral.

Alig emeltem fel ujjamat az egérről, furcsa érzés kerített hatalmába. Testem bizseregni kezdett, kezemből kihullott az étel, fejemben a fájdalom zúgó vízesésként robajlott. Az utolsó dolog, amit láttam, egy rövid, tömör üzenet felbukkanása volt hőn szeretett képernyőmön.

Üdv a játékban!

Zuhantam. Kezem kétségbeesetten csapkodott a levegőben, valami kapaszkodót keresve, tüdőmből kipréselődött a levegő. Fejem hátrabicsaklott, tekintetem a lenyugvó napra szegeződött. Heh, nap? Mikor kerültem én a szabad ég alá? Mielőtt rájöhettem volna a megoldásra, testem hangos recsegéssel szakított át egy vékony anyagot, hogy abba gabalyodva folytassam a gravitáció által szponzorált kelletlen utazásomat. Valami nagyon, elképzelhetetlenül keményen landoltam.

- A kurva életbe! – motyogtam hangosan, miközben kikászálódtam a valami alól.

Aztán legszívesebben vissza is bújtam volna alá. Ugyanis, miután rájöttem, hogy egy lepelszerűséggel osztottam meg csodás utamat, valami olyasmit kellett felfedeznem, amire soha nem számítottam volna; az anyag másik feléről egy minden valószínűséggel meztelen férfi szemlélt tágra nyílt szemekkel.

Mégis hová a jó életbe kerültem én?

S.

Az első kérdés, ami megformálódott bennem, az az volt, mégis hogyan zuhanhatott valaki pont ide? A kérdések ellepték az agyamat, ami miatt képtelen voltam bármit is tenni, esetleg megszólalni. Miért ide? Miért ő? Hogyan? Kinek dolgozik? M-mi ez a ruha rajta? Miért rövid a haja? Miért nem bírok megmoccanni? Már csak azt reméltem, hogy a szolgálók nem törnek be. Még én sem értettem, hogy mi történik; nem hogy másnak elmondani miért vagyok összezárva egy fiatal fiúval, akinek nem értem a szavait.

- E-elnézést! Uram, érti, amit mondok? - húztam erősen magamhoz a leplet. A fiú csodálkozó tekintetét az enyémbe fúrta, majd furcsa arckifejezéssel mért végig, mintha nem evilági lennék. Éppen úgy, ahogy én őt.

- Na, jó, mi ez a stílus? - nevetett harsányan.

Tiszteletlenségén és túlzóan közvetlen stílusán meghőkölve csodálkoztam el. Fiatalabbnak nézett ki, mégis tiszteletlenül szólított meg, ez pedig új volt a számomra. A néptől eltérően, benne még félelmet sem láttam.

- A’sszed menő? - Szavait ismét nem értettem. Egyértelműen az én nyelvemet beszélte, de mégis más volt.

- T-tessék? Mit mondott? - pislogtam nagyokat, mintha az segítene a megértésben.

- Hol vagyok? - kalandozott el a figyelme, körülnézve a helyen. - És te ki vagy? - szegezte nekem a kérdést, ismét a tekintetembe furakodva. Soha nem éreztem még ilyet, de a tekintetétől feszélyezve ficánkoltam saját bőrömben.

M.

Nagyot sóhajtottam, látván lesokkolódott képét. Komolyan, mégis ki lehet ez a fazon, és mi a frász ez a játék, ahol nudizó hapsikból kell kiszedni az információt? Egyáltalán, játék ez? (Bár, ami azt illeti, kissé hosszúkás, bozontos sötétbarna haja, ovális arca, mandulavágású szemei és tökéletesen szimmetrikus sötétrózsaszín ajkai bármelyik játék grafikájába elfértek volna. Khm, igen jóképű karakter, de ezt természetesen egy pillanatra sem vettem észre.)

- Na, mi van, megkukultál? – meredtem rá várakozásteljesen. – Jól van, akkor kezdem én. Mark vagyok.

Nagyot sóhajtva vakartam meg fejem búbját. Úgy érzem, nem jutok túl nagy segítséghez ettől a meláktól, így az lesz a legjobb, ha magam találok ki valamit, de gyorsan. Körülnéztem; annyira kicsavartam a nyakamat, amennyire csak bírtam. A látványtól el kellett tátanom a számat. Úgy tűnt, valami csarnokfélébe pottyantam, arannyal teleszórt falak és mindenfelé díszes oszlopok vettek körül, a hátam mögött meg egy gőzölgő vizű medence, rózsaszirmokkal a tetején. Nem messze tőlem valami selymesnek kinéző, fekete-ezüst kupac hevert; gondolom, a figura ruhája.

Várj. Álljunk meg egy pillanatra. Víz, levetett ruhák, meztelen férfi. Csak nem… De, biztosan! Szóval akkor az ürge nem is egy megrögzött nudista, hanem csupán tisztálkodni akar? Ejj, Markie boy, mikor leszel már kevésbé előítéletes? Markie boy? Te jó ég, az az idióta megfertőzött ezzel a hülye becenevével!

- Seungjun. A nevem Seungjun, és én vagyok a leendő – kezdett végre beszédébe egy torokköszörülés és látványos kihúzás után a nem-elkárhoztatott-lelkű-pucérkodó, de fájdalom, kénytelen voltam félbeszakítani.

Ötletem támadt.

Nagyot suhintottam a levegőbe. Aztán még egyet. Nem történt semmi. Nem baj, még nem adhatom fel – újra próbáltam: megint semmi. Csalódottságomban térdre borultam, és kisebbet üvöltöttem. Azt hittem, majd megjelennek a feladatleírások, a fegyver- és eszköztáram de minimum két opció, mely közül választhatok, ahogy a rossz randis játékokban szokás. De semmi. Mégis mi lesz így velem, pláne ezzel a döglött szemű oposszummal itt mellettem?

Aki valamiért halálra vált arccal nézte hadonászó kezemet.

- Mi van veled? Úgy nézel, mint aki szellemet látott!

S.

Mark? Név ez egyáltalán? Nem akartam udvariatlanul visszaszólni, így szó nélkül hagytam.

- Seungjun. A nevem Seungjun, és én vagyok a leendő- - mondanám végre, de ő a szavamba vágott.

Elkezdett hadonászni, mintha egy legyet akart volna elüldözni az arca elől. De én nem hallottam, vagy láttam semmi effélét. Vajon képzelődik? Mintha nézett volna valamit, koncentrált volna valamire... vagy csak keresett valamit? De egy a biztos, nem találta. Fura volt, még soha nem láttam egy embert sem így viselkedni. Mikor keze megállt a levegőben és nem tapasztalt semmit - legalábbis gondolom - térdre rogyott és kétségbeesetten üvöltött fel. Ijedtemben még hátrálni és pislogni is elfelejtettem. Csak elkerekedett szemekkel néztem rá és azon gondolkodtam, vajon épelméjű-e. Hallottam már, hogy a legtöbb magas hatalmú miniszter, köztisztviselő vagy magiszter megőrült. Királyok is voltak már, akik így jártak, de szemtől szembe még soha nem találkoztam "őrült" személlyel. Vajon ő is a megőrülés tüneteit produkálta? Vagy ez valami más? Megleptem magamat is, ugyanis többet akartam tudni róla. Kíváncsivá tett és ki akartam elégíteni a kíváncsiságomat.

Amikor újra elkezdett hadonászni, még mindig csak döbbent tekintettel bámultam le rá, a leplet meztelen testemhez szorítva.

- Mi van veled? Úgy nézel, mint aki szellemet látott! - szólalt meg, az udvariasságot ismét elhagyva. Szellem! Igen! Így máris több értelmet nyer! Ő csak egy szellem lehet, ez az egyetlen racionális lehetőség. Egy ember nem beszél így és nem is cselekszik hasonlóan.

- Maga egy szellem, igaz? Mit akar tőlem? Minden héten ellátogatok a templomba! - szabadkoztam, annak ellenére is, hogy választ sem kaptam.

Magamnak sem akartam ugyan bevallani, de féltem. Attól, hogy mit fog velem tenni. Ha valóban szellem, azt tehet, amit csak akar; sokkal több hatalma van, mint hogy azt fel tudjam fogni.

- Fejre estél kiskorodban? - vigyorodott el pimaszul, mintha jót szórakozna rajtam. - Igen, persze szellem vagyok! - állt fel dülöngélve a nevetéstől.

Tényleg jól szórakozott rajtam és az értetlenségemen. Egyre közelebb lépett felém én meg azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem. Ha most hozzám ér, meghalok.

- M-maradjon ott! - tartottam fel a kezemet, hogy távol tarthassam magamtól. A leplet egyre görcsösebben szorítottam, mintha az kisegíthetne a bajból. - Miért kellett elküldenem az őrséget? - suttogtam magamat átkozva.

M.

- Csak spontán átugrottam az asztrálsíkról, hogy megkukkoljalak fürdés közben. De várj, te az előbb őrséget mondtál?

- A-a-asztrálsík? Az meg mi? – kérdezte félelemtől halálra vált arccal, ignorálva kérdésemet. És Markie boy nem szereti, ha ignorálják.

- Mégis milyen csapnivaló szellemszakértő vagy te, ha még erről sem hallottál?

- Én csak – kezdett volna magyarázni, de félbeszakítottam.

- Hé! Ha nem válaszolsz végre, esküszöm, magammal viszem a lelkedet, ha visszatérek!

- Igenis! – kiáltotta ijedten Seungjun. Na, ezt már szeretem.

- Milyen őrségről beszélsz?

- A palotaőrökről, természetesen. Ugyanis, én vagyok a...

- Jó, jó, itt senki sem kérdezett rólad. Mondd, mindig ennyit dumálsz? Így egy szellem sem lesz hajlandó összebarátkozni veled. De az őrség… - gondolkodtam el.

Az őrség sosem jelent jót az ilyen játékokban; általában ők a nagy, kigyúrt karakterek, akik pár perc alatt legyilkolnak a legcsúcsabb gépfegyverrel, ha nem vagy elég ügyes, hogy te öld meg őket először.

De ez most kicsit másnak tűnik. Seungjun valahogy nem tűnt elpusztítandó objektumnak, ahogy az életpontjait mutató sáv is hiányzott a feje felől. Mégis, milyen elcseszett egy hely ez? Leginkább a valóságra hasonlít.

Ha viszont valóság… akkor az emberek is valósak. Seungjun is, és az őrség is. Az őrség biztosan legalább két embert jelent… Emberek…

Az emberek között rosszul leszek.

Mielőtt észrevehettem volna, mit művelek, máris aláástam magamat és szellemhírnevemet a fiú előtt – képtelen voltam megállítani magamat. A következő pillanatban már a földön csücsültem, térdeimet átkarolva, gömböccé átdeformálódva hintáztam előre-hátra. Egyszerűen nem tehettem róla; ha ismeretlen, valós emberek közé kerülök, mindig ez az első reakcióm.

- Emberek. E-e-emberek. Sok ember. Ember – dadogtam halkan, kifordult szemekkel.

- Sz-sz-szellemek. Nem akarok szellemek közé kerülni! – érkezett mellőlem a nyüszítő válasz; Seungjun alig pár méterre tőlem, anyaszült meztelenül, hasonló pózban pánikolt.

- T-t-t-tartozom neked egy vallomással – dadogtam irányába, továbbra is dülöngélve. Úgy érzem, pánikpajtimmá fogom avatni, és jó pánikpajtik között nincsenek titkok. – Nem is vagyok szellem.

S.

Nem szellem?! Mi? Idegességem nem száll tova. Tányér méretű szemekkel néztem a mellettem kuporgó világos hajú fiúra. Igaz, jobban hasonlít valami jótét lélekre, semmint egy elvetemült szellemre. Csak... kicsit furcsa, de ez persze nem jelent semmit.

- Akkor mégis... kicsoda ön? - kérdeztem, kicsit elhalkulva, kíváncsian tekintve rá, még mindig ruhák nélkül. Akár fel is öltözhetnék.

- Hagyd már ezt az öreges hangnemet! - korholt le még mindig térdei közé temetve arcát. - Ember vagyok! Akár csak te is! - nagyokat pislogva próbáltam feldolgozni, hogy ez mégis hogyan lehetséges.

Különös teremtés. Emberi, de mégis, mintha más lenne. Angyalian néz ki, de a szeme különös rángása miatt fura; a beszéde is érthetetlen a számomra. Az én nyelvemen szól, mégis teljesen más. Olyan szavakat használ, amit még koronahercegként sem ismerek. Pedig én vagyok Joseon legműveltebb embere. Akkor ez hogy lehetséges?

- De... - ráncoltam a szemöldököm, mintha az segítene bármin is. - Ha ön ember... miért nem úgy beszél, mint mások? És mik ezek a különös szavak, amiket használ? És... hogyan került pont ide? És hogy lehet, hogy nem tudja, ki vagyok? - ahogy az első kérdés kicsúszott a számon, áttörte a gátat, így a többinek sem volt már több helye az agyamban. Minden kiszaladt a számon, anélkül, hogy megállíthattam volna.

- Ugyanúgy beszélek, mint bárki! - sértődött be, akár a kilencéves húgom, amikor nem érek rá vele játszani. Hiába tagadnám, őt is egészen aranyosnak láttam. - Te beszélsz úgy, mint a vén trottyok a szomszédból! - és ismét olyan szavakat használt, amiket nem értettem. Gondterhelt arccal próbáltam nem félbeszakítani a gondolatmenetét és magamtól rájönni a mondat jelentésére. - És a többire meg... - hatalmasat sóhajtott, amitől még a hajam is a szemembe szállt volna, ha közelebb ülök hozzá. - Én is szeretném tudni a választ.

- Akkor azt mondja, hogy nem akar megölni? Nem bérgyilkos? - eddig is így gondoltam, de a kétségemnek mindig hangot kell adnom.

Láttam arcán, hogy nehezen fogja vissza a nevetését. De ez csak átmeneti állapot volt; pár másodperc múlva kitört belőle a jóízű kacagás. Régen hallottam így nevetni valakit körülöttem. Mindenki azt a tipikusan "mű-nevetést" használta csupán, elvárva, hogy viszonozzam, sőt, higgyem is el. Erre nekem is el kellett mosolyodnom. Hosszú idők óta, ez volt az első igaz mosolyom. Lehet, hogy még nem bízom benne eléggé, de meg kell köszönnöm neki valahogy.

- Már hogy akarnálak?! - törölte le a nevetéstől kicsordult könnyeit.

- Kérem, várjon meg! - álltam fel a hirtelen ötlettől vezérelve. - Segítek kideríteni, hogy mi történt. Addig itt maradhat velem! - kijelentésemre értetlenül bámult rám, hatalmasakat pislogva.

- Mi?

- Csak adjon egy percet, míg felöltözök! - takartam, amit tudtam és lehetett, majd rohantam, hogy felöltözhessek.

M.

Emberiszonyomat leküzdvén, törökülésben térdemre könyökölve, államat megtámasztva figyeltem, ahogy nekem háttal öltözni kezd. Ügyetlenül, fél lábon ugrálva próbálta kibogozni ruháját, de valahogy sehogy sem sikerült neki; nagyon úgy tűnt, mintha nem is tudna magától felöltözni. Mindenestre, vicces látványt nyújtott, ahogy idegességében már az ujjakba bújtatta bele lábát.

- Ha azt nem is, hogy hogyan, de azt, hogy honnan jött már csak tudja – motyogott valamit felém. Komolyan, a nudizással való megvádolást elkerülte, de ez már lassan fétises vonzódás az önöző alakhoz, főleg, hogy idősebbnek néz ki nálam.

- Mondtam már. Az asztrálsíkról jöttem, hogy magammal vigyelek.

Szavaimra hátranézett rám válla fölött; olyan lesújtó pillantást vetett lényemre, hogy azt hittem, mentem a földbe döngöl az erejével.

- Jól van, jól van, értem én. A szellemesdivel nem viccelünk! Egyébként, ne segítsek? – kérdésemre megint azt a pillantást kaptam válaszul.

Azonban, miután végül öt perc múlva sikerült belebújnia köntösszerű ruhájába, és megláttam, hogy egy selyemövvel kezd el vesződni, feladtam. Hangtalanul osontam mögé, és mielőtt tiltakozásba foghatott volna, kivéve kezeiből a ruhadarabot, megkötöttem azt derekán. Kissé távolabbról megnézve, rájöttem, mit visel. Gyönyörű, aranymintás, ezüstszínű hanbok volt rajta.

- Mondd csak, válaszolnál egy kérdésemre?

- P-p-perszre, mondd csak! – dadogta vörös fejjel. Vajon mi lehet baja? Mégis így ráhoztam volna a frászt a szellem(es)kedésemmel?

- Mégis melyik évet írjuk most? – Kérlek, mondd, hogy 2017, mondd, hogy 2017! Kérlek, kérlek, kérlek!

Az a fura, értetlenkedő tekintet, amit rám villantott meghallván szavaimat, egyből elárulta a dolgot; teljesen feleslegesen imádkozom. Egészen biztos, hogy nem 2017-ben vagyok.

S.

Valahogy zavarba jöttem, amikor közel került hozzám. Ahogyan keze finoman végigsimított a derekamon és a finom selyemruhámon, kirázott a hideg. A fejem ismét vörösebb színben pompázott. Kérdésére ismét elcsodálkoztam. És az is furcsa volt, ahogy kérdezte. Mintha a fejében már kialakított volna egy választ, és ha nem azt hallja, összeomlik. Fájt; magam sem tudom miért. Személyiségemből adódik, hogy nem szeretek semmilyen szenvedést látni, de az övére érzékenyebb voltam. Az az érzésem támadt, mintha össze lennénk kötve.

- Yeol király, hatodik uralkodási évét írjuk. De mégis miért kérdezi? - tettem fel a kérdést, ami azonnal foglalkoztatott.

- H-h-hogy? - emelkedett meg a hangja. - A-a-az, mikor volt? Kétezer előtt? Akkor ez…

- Várjon! - állítottam le, mikor éreztem, hogy kezdi túlkombinálni a dolgokat. - Nyugodjon le! – néztem mélyen különösen szemeibe. Ezzel el tudtam terelni a figyelmét. - Figyeljen! Nem tudom, hogy mi történt magával, hogy miért van itt, vagy honnan jött, de amiben tudok, segítek, csak kérem, nyugodjon le!

- Nyugodt vagyok! - vett mély levegőt. - Kitaláltam valamit! - kapta fel hirtelen a fejét. Megfogta a kezemet, majd az alkaljára vezette. Ismét fülig vörösödtem, de zavaromat igyekeztem elrejteni. - Csípj meg!

- Hogy micsoda?

- Csípj meg! - pattogott előttem kitágult pupillákkal.

- M-mi, de miért? Miért kellene fájdalmat okoznom önnek?

- Ajj már, csak csípj meg! - akaratos tekintetének képtelen voltam nemet mondani. Igyekeztem nem nagy fájdalmat okozni, de azért tettem, amit kért.

- Áu! Gyengébben nem lehetett volna? - rivallt rám.

- Ön erőltette! - ellenkeztem azonnal, elvégre ő kérte. - Hadd nézzem! - fogtam kezembe a kipirosodott részt, és mint ahogyan a nevelőm tette, óvatosan megfújtam, hogy enyhüljön a fájdalma.

M.

Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy Seungjun közel hajolt a kivörösödött bőrhöz, és ráfújt. Ezt vajon honnan szedte? Praktikája nem használt, a csípés helye továbbra is égett, de valahogy úgy éreztem, nem szabad elárulnom ezt neki.

- Jobb? – nézett fel rám nagy szemekkel.

- Sokkal – mosolyodtam el, remélve, színjátékom elég meggyőző. – Mindenesetre, már biztos. Ez nem álom. Még csak nem is játék. Valahogyan visszajutottam a múltba – hadartam magamnak orrom alatt.

- Elnézést, mondott valamit? – kérdezett vissza a fiú.

- Semmi, semmi, csak gondolkoztam. De mondd csak… ha itt király van, és te pedig ilyen szép hanbokot viselsz – világítottam rá, hogy már nem ádámkosztümben parádézik előttem – neked is van valami rangod, igaz?

- Én, Seungjun, Yeol király elsőszülött fia vagyok – húzta ki magát méltóságteljesen -, azaz a királyság és a trón jogos várományosa. Én vagyok a koronaherceg.

- Hogy mi vagy? Miért nem ezzel kezdted? – sápadtam el látványosan.

Ezek szerint, sikeresen letámadtam ennek a világnak a második legbefolyásosabb emberét, miközben fürdeni készült, tiszteletlenül beszéltem vele, a szomszéd trottyoshoz hasonlítottam, ráüvöltöttem, kinevettem, gondolatban vagy tízszer lenudistáztam és fétisesnek neveztem. Valahogy nagyon erős késztetést éreztem, hogy nyeljek egy nagyot, és megtapogassam fejemet és nyakamat. Lehet, már nem sokáig lesznek ilyen szépen összekötve.

- Megpróbáltam többször is elmondani, de ön minduntalan félbeszakított! – rótta fel szemrehányását a fiú.

Még jobb! Akkor ez is mehet a képzeletbeli bűnlajstromra. Oh, és mielőtt elfelejtem, hazudtam neki a személyazonosságomat illetően, és megfenyegettem, hogy magammal viszem a lelkét a túlvilágra. Nem bírtam ki, hogy ne nyúljak megint nyakamhoz.

- Basszus, Seungjun! Ezért a fejemet veszik, ugye? Úristen, már megint mit mondtam? Ezért duplán lefejeznek, nem igaz? Sőt, annyi mindent tettem, mióta ideértem, hogy triplán fejeznek le! Seungjun, én még nem akarok megválni a fejemtől! – néztem rá kétségbeesetten.

És már megint Seungjunnak szólítottam uram, vagy koronaherceg, vagy valami illő helyett, és továbbra is tegeztem - hát Markie boy, nagyon úgy tűnik, négyszeres kivégzés lesz ebből.

S.

Jót mulattam magamban a kétségbeesésén. Én tényleg megpróbáltam elmondani neki! De az igazat megvallva, jól esett, hogy valaki végre máshogy bánt velem. Tudtára akartam hozni, ahogyan azt is, nem kell kivégzéstől tartania.

- Kérlek, Mark! - fura volt így kiejteni a nevét, és tegezni, de valami belső hang késztetett rá.

Biztos voltam benne, hogy a sok összekuszálódott gondolat között, az én szavaim gyökeret vertek és csak az cikázott az agyában. Elmosolyodtam, majd folytattam, miközben a kezem még már ismét a vállán pihent.

- Nem kell félned a haláltól. A nyakad a helyén marad! - szemei hálásan csillogtak, de mintha a kétely aprócska szikrája mégis ott lett volna benne. Nem várhattam el, hogy azonnal bízzon bennem, és feltétel nélkül álljon mellettem, ahogyan én sem tettem meg ugyanezt vele.

- Biztos? Nem csak azért mondod, hogy kiélvezhesd a naivitásomat? - pislogott rám ismét, mire megint el kellett mosolyodnom.

- Szerinted egy trónörökös hazudna? - tettem fel a kérdést. Körülöttem ugyan sok hazug volt, de apám nem volt az, így én sem. Kérdésemre csak megrázta a fejét. - Gyere, az izgalomtól biztosan megéheztél! - intettem neki a fejemmel, hogy kövessen.

Bólintott, majd követett. Azon gondolkodtam, hogy ő mind gondolkodhat. Csöndben volt és látszott rajta, hogy ráncolja a szemöldökét.

Nem állt szándékomban azonnal a mélyvízbe dobni, így az őrséget kerülve juttattam el palotarészemig.

- Ülj le nyugodtan, máris jövök! - elszaladtam, hogy megkeressem az egyik udvarhölgyet. Öt perc kutakodás után, természetesen a szokásos helyén találtam.

- Kim udvarhölgy! - súgtam oda neki, hogy mások ne hallják meg.

- Felség! - hajolt meg. Példámat követve ő is suttogott. - Mit parancsol?

- Hozz kérlek vacsorát! Két személyre! - kijelentésemre szemei elkerekedtek. Soha nem tettem még hasonló dolgot, így természetesen meglepte.

- Máris, felség! - azzal meghajolt és elsietett, míg én visszaszaladtam az újdonsült vendégemhez.

- Bocsánat, ha kicsit sokáig tartott - leültem a paraván elé, ahol Mark is ült. - Nemsokára érkezik a vacsora - mosolyodtam el ismét.

Jól esett ilyen sokat mosolyogni. Az utóbbi napokban, úgy éreztem, túl sok teher szakadt rám, így már nem tudtam magammal mit kezdeni. A fiú érkezése azonban felrázott a mindennapjaimból és végre úgy éreztem magam, mint mikor még kicsi voltam.

M.

Hát, Markie boy, elmondhatatlanul nagy szerencséd van, hogy egy ilyen jó arc koronaherceget fogtál ki! Mindig is úgy képzeltem, hogy ezek az alakok felfuvalkodottak, hataloméhesek, önmaguktól elteltek voltak. Az internetes játékokban csomószor kinyírtam a trónörökösöket. Jó, az is igaz, hogy általában ők voltak a gonoszak, akik lázadást vagy összeesküvést szerveztek az apjuk ellen, akiket éppenséggel, én, mint hű lovag szolgáltam, de akkor is. Mégis, Seungjun nem tűnt ilyennek.

Gyomrom hangos korgással jelezte, hogy tényleg nem ártana már pár falatnyi étel. Legutóbb édesanyám nekem kikészített ételéből ettem, és azért is ódzkodva, gyakorlatilag a fél házat átbalettozva mentem le. Anyukám emlékére elszomorodtam. Eddig eszembe se jutott, hogy ebben a világban ő nincsen. Bár nem hinném, hogy nagyon aggódna; hetente egyszer-kétszer nyitott csak be a szobámba. Hagyott nekem ételt, mosott rám, és nem zargatott. Ő így gondoskodott rólam, és hálás voltam neki ezért. Hogy nem kényszerített emberek közé. Hogy nem rángatott el dilidokihoz. Hogy mindig betakargatott és kikapcsolta a gépet, ha esetleg úgy talált rám, hogy a billentyűzetre dőlt fejjel fekszem. Hogy sosem sírta el magát előttem, mikor egyszer-egyszer soványan, karikás szemeimmel megjelentem előtte. Pedig tudtam, mindig is tudtam, hogy mennyire közel járt hozzá; mennyire rossz anyának tartotta magát, amiért ez lett a fiából. Mégis mindig erős maradt.

Gyorsan kitöröltem két könnycseppet a szememből.

- Valami baj van, Mark? – nézett rám aggodalmasan pánikpajtim. Olyan furcsán csengett a nevem a szájából.

Válaszul csak megráztam a fejemet.

- Csak már nagyon éhes vagyok – motyogtam. – Amúgy kösz, hogy nem ölettél meg! Elég kínos lett volna, ha nagyjából egy óra alatt kinyiffanok – néztem rá hálásan.

- Ugyan! – nevetett fel. Kivillanó fogait látva, kénytelen voltam én is mosolyogni. – Nem lennélek képes kivégeztetni, azok után, hogy ilyen jól megnevettettél. Meg egyébként is… nem hiszem, hogy ártani tudnék ne – csapott hirtelen szájára.

Hoppá, kedves koronaherceg, most aztán lebuktál! Na, de lásd, kivel akadt dolgod, nem sodorlak még kínosabb helyzetbe. Ezért aztán úgy döntöttem, úgy teszek, mintha nem hallottam volna utolsó mondatát, és valami mással hozom zavarba.

- Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy a koronaherceg megkukkolása főbenjáró bűn - sandítottam hasa felé, amit most eltakart a puha anyag.

Magamban nagyon vigyorogva konstatáltam, ahogy teste elé kapta két kezét, és fülig belepirult az emlékbe. Mondhatni, aranyos volt.

S.

N-na jó. Már kiskoromban sem szerettem, ha nézték, vagy csak véletlenül látták a testemet ruha nélkül, de így, hogy még ki is hangsúlyozza! Zavaromban legszívesebben elbújtam volna a takaróm alá, kiszaladtam volna a szobámból vagy elsüllyedtem volna mélyen a föld alá. De csak annyit voltam képes tenni, hogy kezemmel eltakartam azt a pontot, ahol Mark a szemivel égetett és vöröslő fejjel próbáltam kitalálni valami másik témát, amivel elterelhetem mind a kettőnk figyelmét a kínos helyzetről.

Hiába erőltettem meg az agyamat, csak kínosabbnál kínosabb dolgok ugrottak fel szemem előtt. Mit is kellene kérdeznem? Mit volna jó mondanom? Végül amellett kötöttem ki, ami már nagyon foglalkoztatott.

- Mark! Te hány éves vagy? Olyan fiatalnak nézel ki! - szögeztem neki. Igazából kisfiúnak nézett ki; amíg meg nem szólalt, azt hittem, nem több mint tizenöt éves. Amikor azonban meghallottam hangját, mélyen elszégyelltem magam, amiért nem voltam képes felismerni valódi korát. Sőt, az elején még azt is el tudtam volna képzelni róla, hogy lány. Hogy nézhettem én, a koronaherceg lánynak egy ilyen fiút, mint Mark?!

- Tizenkilenc vagyok. De miért érdekel? - vigyorodott el gonoszul. - Csak nem érdekel, hogy melyik korosztály kukkol szívesen? - húzogatta ijesztően a szemöldökét, mire távolabb hajoltam tőle.

- Biztos, hogy annyi vagy? Sokkal fiatalabbnak nézel ki!

- Ezt sem hallottam még soha! - nevetett. - A karikáim miatt, mindig idősebbnek hisznek

- Milyen karikák? - vontam össze szemöldököm, ugyanis tényleg nem értettem, mégis mire célozhat. Kezét a szeméhez emelte, majd az alatta lévő puha bőrre mutatott.

- Ezek itt, ni! A fekete karikáim.

- Nincs ott semmi! - pislogtam rá nagy szemekkel.

A bőre éppen olyan hófehér és hibátlan volt, mint mindenhol máshol a testén. Most, hogy jobban megfigyeltem, valóban hibátlan bőre volt. Gyönyörű, hófehér és sima. Olyan, amit ha az ember meglát, megérinteni támad kedve.

- Tessék? - pislogott rám nagy szemekkel. - A'sszem neked szemüveg kellene! - nevetett vidáman, mintha semmi gondja nem lenne az életben. Pedig ez biztos, hogy nem így volt. Előkaptam egy tükröt, ami a kis szekrénykében volt, a paravántól és tőlem balra.

- Nézd meg magad! - tartottam neki oda a nehéz tárgyat, amit azonnal el is vett. Kissé megilletődött arccal nézett bele a tárgyba.

- Elhalványodtak - tapogatta a szeme alatti részt. Megrázta a fejét, majd visszaadta tükrömet. - Biztosan csak a gyér fény teszi! - alig fejezte be a mondatát, az ajtó éppen kinyílt. Kim udvarhölgy lépett be a vacsoránkkal. Amikor megpillantotta a vendégemet, majdnem kiesett a tálca a kezéből.

- U-uram! Meghoztam a vacsorát! - pislogott nagyokat, végig a vendégemet bámulva.

M.

Ijedten, megdermedt arcizmokkal, szétnyílt szájjal bámultam a hajlongó nőre, aki ugyanilyen visszarettent arckifejezéssel bámult irányomba. Gondolom, nem lehet túl meglepő látvány, hogy a koronaherceget bárkivel is együtt lássák, nemhogy egy ilyen sehonnani (a szó szoros értelmében véve) ficsúrral találják egy helyiségben, ráadásul arra készüljön, hogy ezzel az alakkal fogyassza el vacsoráját. Nos, igen, én is jól meglepődnék egy ilyen látványon.

Seungjun kínosan mosolyogva vette el a tálcányi ételt a – mint kiderült – udvarhölgy kezéből, aki fejhajtva kihátrált a szobából. Azért biztosra vettem, hogy mire visszatért a konyhára, vagy ahová az ilyen palotabeli hölgyek szoktak, még nem sikerül lemosnia arcmimikáját.

Végignéztem ételünkön. Kettő tányérban valami pépes dolog, pár darab sütemény és két fapohárba töltött, kétes kinézetű folyadék fogadott. Diétára van fogva a felség, vagy mi? Valószínű észrevehette, hogyan grimaszolok, mert halkan felkuncogott mellettem.

- Nehogy azt mondd, hogy nem kérsz! Így is olyan vékony vagy – suttogta közelről Seungjun hangja. Ami azt illeti, túl közelről.

Mire oldalra kaptam a fejemet, már olyan közel tolta hozzám az egyik tálkát, hogy állammal majdnem kilöktem azt kezéből. Az edény peremén túl pedig ott csillogott két barna szeme, reménykedve, hogy elfogadom a felém kínált ételt. Egye fene, ha már a karikáim nincsenek (megjegyzem, hihetetlenül üresnek érzem magamat nélkülük, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot), ünnepeljük meg távoztukat egy jó – de remélhetőleg túlélhető – vacsorával.

Időközben már teljesen besötétedett odakint, és ez egy új, égető kérdést vetett fel bennem. Illetve, kettőt.

- Seungjun, felnyomod a villanyt? – vetettem oda neki félvállról, miközben próbáltam kanalamra evickélni az utolsó darabokat (egyébként, nem is volt olyan rémes ez a cucc).

- Micsinálom a micsodát, Mark?

- A villanyt! Ja, persze, elfelejtettem, bocsi. Tudsz valahogy fényt csinálni? És miközben csinálod, elgondolkoznál, hogy mégis hol fogok én aludni? – kérdeztem megszeppent, félős hangon.

S.

Kicsit úgy éreztem magam, mintha az anyja lennék. Láttam rajta, hogy mennyire sovány és szerettem volna, ha eszik. Nagy noszogatások árán ugyan, de nekilátott a vacsorának. Aztán feltette azt a kérdést, amire még én sem tudtam a választ. Hogy hol fog aludni? Nos, az udvarhölgyeket nem akartam ugrasztani, hogy hozzanak még egy paplant, párnát satöbbit; kissé attól is húzódzkodtam, hogy esetleg elpletykálnák ki van nálam. Kim udvarhölgyben megbízom, őt azért mertem behívni, de másban nincs bizodalmam.

Így hát, egyetlen választás maradt, miszerint csak egy, azaz egy ágy van a szobámban, ami nevezetesen az enyém, vagyis kénytelen lesz velem aludni. Nem akarom a földre küldeni, viszont én sem fogok a földön aludni, ez biztos. Végig ezen őrlődve gyújtogattam meg sorra a gyertyákat, amik mögött a kis fémdísz visszaverte a láng fényét, így erősebb világossággal borította be a szobát. Miután mind a négyet sikeresen meggyújtottam, és a szoba nem állt lángokban, visszaültem Mark mellé.

- Azt hiszem, muszáj lesz mellettem aludnod! - vigyorodtam el.

Igazából eléggé zavarban voltam miatta, de valahol, mélyen élveztem is. Élveztem végignézni rajta, még akkor is, ha sovány volt, ha halvány "karikák" voltak a szeme alatt és nem evilági nyelven beszélt. Tetszett a mássága. Vonzott a titokzatossága és az, hogy nem értettem meg őt; ahogyan ő bánt velem... Alig pottyant be az életembe, szó szerint másnak éreztem magam, már most. Közelebb került hozzám, mint sokan, akik körülvesznek. Egyedül talán apám ismer jobban.

- Melletted? Abból nem eszel! Azt hittem nem vagy perverz! - pattant fel azonnal kissé dühösen.

- Sssh! Csendesen, még meghallanak! - csitítottam el azonnal, mutatóujjamat a szám elé téve, miközben megragadtam a csuklóját. - Nyugalom, nem foglak megenni, csak nem szeretném, ha bárkinek is a földön kellene aludnia, vagy pletykálnának rólunk - fejtettem ki neki részletesebben.

M.

Kékhalál! Kékhalál, kékhalál, kékhalál. Újraindítás. Újraindítást, de sürgősen! Arról nem volt szó, hogy közel is kell mennem majd hozzá. Furcsa módon Seungjun mellett nem éreztem magamat magamnak, sőt egész kellemesen telt az idő az oldalán. Akkor is, ha maximum egy-másfél órája találkoztunk, tőle nem ódzkodtam úgy, mint más emberektől.

Jó, amikor segítettem az övével, meg mikor megcsípettem karomat, akkor közel mentem hozzá, és bőrünk találkozott egy rövid időre, de az teljesen más volt; csak az agyát húztam, na meg úgy igazán épp hogy hozzáértem. Nem is tudnám megmondani, mikor volt utoljára fizikai kontaktusom élő emberi lénnyel, aki nem az anyám. Az okés, hogy a fülesen keresztül szoktam dumálni a hozzám hasonló kockákkal, de róluk még csak azt sem tudom biztosra, hogyan néznek ki a valóságban és mi az igazi nevük. Nemhogy megérinteni őket.

- Kontrol zé, kontrol zé – motyogtam magam elé.

Azt hiszem, lefagyott az agyam. A különböző SIM-béli karaktereimmel se történt még ilyen, pedig tonnaszámra (vagy inkább hektoliter?) itattam velük a shake-eket különféle hölgy avatarok társaságában. Kezeimet füleimre szorítottam, és összekucorodva dülöngélni kezdtem.

- Kontrol zé! Alt plusz efnégy. Kékhalál következett be. Kérem indítsa újra a készüléket.

Nem, nem, nem! Nem készültem még fel. Nem tudok másfél méternél közelebb menni senkihez sem, akkor sem, ha a pánikpajtimról van szó. Így is épp elég rendhagyónak számított, ahogy a koronaherceg közelében viselkedtem; a jelenlegi helyzetem lenne a bevett magatartás, mikor új embereket ismerek meg. Mindegy, hogy kiről van szó, azonnal ledermedek, és valami ilyesmit művelek, mint ebben a pillanatban. Ezzel ellentétben Seungjunnal viccelődtünk, jófejkedtünk még együtt is ettem vele!

Ki érti ezt?

Nem tudom, mikor kezdtem el sírni. Már csak a számat eltelítő könnyek és takony sóssága rémlik. Haza akarok menni, most! Vissza a szobámba, a gépemhez, anyához. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt – el akarok menni innen. Mellkasom zihált, homlokom gyöngyözött. Mindegy hogy hová, csak messzire. Kiverte a hideg a hátamat, végtagjaim mintha elkocsonyásodtak volna, nem engedelmeskedtek parancsaimnak.

Egyedül akarok lenni.

Egyedül.

Egye…

Két erős kar fogott át, és egy mély, ismerős orgánum suttogott csitítgató szavakat, puha ölelésbe vonva.

A világ bezárult.

Mintha egy bársonyos lepel hullott volna rám, elmém elcsitult; az anyag elrejtett a külvilág és az ott rejtőző veszedelmek elől. Alatta nyugodtság és békesség fogadott. Szívverésem lassan csillapodni kezdett, karjaim lehanyatlottak, testem remegése megállt. Végül kinyitottam szemeimet.

- Mark! Nyugodj meg, nincsen baj. Nincs semmi baj. Itt vagyok.

Seungjun. Hangja mézként csordogált be füleimbe, eljutva szívemig, körbeölelve, behálózva azt. Egész lénye beburkolt. Szemei tágra nyíltak – még nem nagyon láthatott ilyet életében -, ajkain mégis lágy mosoly játszott. Melegséget és fényt árasztott magából, gondosan bebugyolálva vele. Nem akarok többé nélküle lenni. Nem akarok egyedül maradni.

Seungjunnal akarok lenni.

S.

Amikor Mark megint elkezdte az őrület jeleit mutatni, megijedtem. Előre-hátra himbálózott, értelmetlen szavakat ismételgetve. Szóltam hozzá, de meg sem hallott. Nem tudtam mire vélni, a szívem majdnem kiesett. Annak ellenére, hogy féltem, tudtam, nekem kell megvédenem őt ebben a helyzetben. Amikor a szeme lecsukódott, abbahagyta a dülöngélést, a kezei élettelenül hullottak le a füléről. Az ájulás határán állt, én pedig tudtam, cselekednem kell.

Éppen időben léptem mellé és fontam erősen köré a karjaimat, így nem borult el. Felkaptam pehelykönnyű testét és az ágyhoz vittem, ott óvatosan végigfektetve. Úgy bántam vele, mintha porcelánból lenne. Óvtam, védtem, ahogyan csak tőlem telt. A homloka gyöngyözött, de közben a szája lilává változott. Kábán nézett rám. Tekintetéből éreztem, hogy mellettem akar maradni; azt szeretné, ha vigyáznék rá. Én is éppen ezt akartam, de ahhoz, hogy feladatomat teljeskörűen el tudjam látni, muszáj volt elszaladnom.

- Máris jövök! Várj meg itt! - takartam be gyorsan, hogy helyettem a takaró vigyázzon rá.

- Ne menj - szólalt meg ismét kábán. A szívem majd' megszakadt, ahogy a még mindig könnyes arcára tekintettem. Nem akartam otthagyni, egy röpke pillanatra sem. Nem értettem a saját érzéseimet, csak azt tudtam, hogy ezt érzem.

Halvány mosollyal az arcomon töröltem le könnyeit. Hosszú másodpercekig néztem őt, tekintetünk egymásba fonódott. Talán abban a pillanatban jöttünk rá mind a ketten, hogy a mi sorsunk már elválaszthatatlan. Tudtuk, hogy ez volt az a pont, ahol már nem válhatnak szét az útjaink.

- Mennem kell! Sietek vissza. Ígérem! - engedtem el könnyektől áztatott arcát. Már nem sírt. Én pedig megnyugodtam.

Gyorsan elváltam tőle, és rohantam a királyi konyhára. Voltak, akik még ezen kései órán is ott voltak. Sajnáltam őket. Csak azért kellett ennyit dolgozniuk, hogy utána kidobják az ételt. Mikor nagy hanggal berontottam, mindenki felkapta a fejét.

- Felség! - hajoltak meg. A hozzám legközelebb álló lányhoz léptem és úgy siettettem:

- Szükségem lenne egy vízzel teli tálra, és egy rongyra. Kérlek, siess!

- Máris, felség! - azonnal elkezdett rohanni néhány nő és indulásra készen álltak előttem.

- Induljunk gyorsan! - mutattam nekik az utat, bár tudták. A percek óráknak tűntek, míg megtettük a visszafelé vezető utat.

- Köszönöm! - az ajtón már nem engedtem be őket. Tényleg nem akartam, hogy pletykálni kezdjenek rólunk. Bár már én sem tudom, hogy miért vagyok ilyen mellette és miért, vagy éppen hogyan vonzódom Markhoz. - Most elmehetnek! - elvettem a kezükből, amikre szükségem volt, majd berohantam Markhoz.

- Itt is vagyok! - leültem az ágy szélére és a rongyot bevizezve a homlokára tettem.

Mást nem tudtam tenni érte, így be kellett érnie ennyivel. Mosolyogva pillogott rám, de még mindig látszott rajta mennyire fáradt. Egész éjszaka fent akartam maradni, hogy cserélhessem a rongyot, de nagyon fáradt voltam. Fáradtan dőltem el Mark mellett, aki már mélyen aludt.

Édes álmaimból, amelyben benne volt Mark is, valami egyenletes és idegesítő hang rángatott ki. Teljesen ismeretlen volt számomra a hang, mintha valami földöntúli csengés lett volna. Zavartan nyitottam ki a kezemet. Még mindig Mark mellett feküdtem, aki mocorogni kezdett a zajra. Megfagyott az ereimben a vér, ahogy körbetekintettem.

- Az. A. Kibaszott. Ébresztő. - ült fel idegesen Mark. Én meg ismét nem értettem szavait.

M.

- Az. A. Kibaszott. Ébresztő – ültem fel idegesen ágyamban.

Máris ennyi lenne az idő, hogy kelnem kell? Furcsa, valahogy nem rémlik, hogy mit csináltam az elmúlt napban. Néha előfordult, hogy kiesett az előző nap; vagy egyszerűen annyira összefolyt a többivel, hogy nem bírtam rájönni, milyen esemény mikor történt.

Igazából az ébresztő is csak arra szolgált, hogy ne felejtsek el kimenni a mosdóba, meg ilyesmiket; ha nem lett volna, valószínű már egy bűzlő, borostás fószer lennék kihulló fogakkal. A személyes higiénia valahogy nem tudott felizgatni, mikor épp power uppolás kellős közepén, vagy a végső küldetés átvételén, esetleg csatamezőn jártam – ezért is kellett emlékeztető.

Fejemet markolászva botorkáltam ki a fürdőbe – szerencsére csak egy ajtónyival kellett balra mennem, és máris eljutottam a helyiségbe. A tükörbe nézvén valami furcsaságot vettem észre magamon; eltűntek a szemem alatti sötét, életmódomról árulkodó karikák.

- Heeee? Hová lettetek? – sikítottam fel arcomat markolászva. – Hol vagytok? – hajoltam olyan közel a tükörhöz, amennyire csak bírtam, s úgy húzogattam tovább bőrömet, keresve a sötét csíkokat.

De nem találtam semmit.

Mégis mennyit aludhattam, hogy eltűntek? Nem szokásom kipihenni magamat… Ráadásul a fejem is annyira fáj; ha egy jót alszok általában mindig elmúlik, tehát nem lehet, hogy ennyit szunyáltam volna. Akkor mégis mit műveltem?

Emlékezz! – hajtottam le fejemet a mosdókagylót szemlélve, hátha annak látványára beugrik valami. - Csatát vesztettem, és meghaltam a játékban, aztán lementem kajáért – vettem sorra a napi eseményeket - és mire visszaértem a szobámba, egy email fogadott! Igen, ez lesz az, az email! Megnyitottam, és utána… mi is történt utána?

- Huh? – néztem fel a tükörbe. – Mi is történt, miután megnyitottam?

Szorosan összehunytam szemeimet, hátha a sötétség megborzolja memóriám fantáziáját. Zuhanás. Zuhanás, valamit recsegve átszakítok, valami kemény, és egy ismeretlen szempár.

Seungjun.

- Seungjun!

Flash-t meghazudtolva sprinteltem vissza a szobámba, reménykedve, hogy megtalálom a fiút. Nem veszethetem el, őt nem. Nagy lendülettel csaptam ki az ajtót, fényt engedve a sötét zugomba. Szemem meresztgetve próbáltam feldolgozni, hogy mi is folyik odabenn, a küszöb túloldalán.

Az ágyamon a takaróm felpúposodott, össze-vissza hullámzott, majd előbukkant alóla egy kar, aztán egy fej, és végül egy egész ember.

- Seungjun! – kiáltottam boldogan. - Ugye te vagy az? Az se érdekel, ha megint abban a vén trotty stílusban nyomod, csak mondd, hogy te vagy az!

- Mi van önnel, uram? Úgy néz, mint aki szellemet látott!

S.

A nevemet ordibálva rontott be a szobába. Nagyokat pislogva a takaró alatt próbáltam felülni, és kikeveredni az engem befedő anyag alól, hogy szembenézhessek azzal az angyali arccal, akivel csak tegnap találkoztam, de máris a rabja lettem. Ugyan nem teljesen értettem a szavait, de megjegyeztem egy pár dolgot a tegnapi beszélgetésből, így értettem, hogy mire céloz a "vén trotty stílus" kifejezéssel.

- Mi van önnel, uram? Úgy néz, mint aki szellemet látott!- éltem vissza azzal a szófordulattal, amit ő is használt ellenem. A szellem. Kissé megkönnyebbülve, mégis idegesen tekintett rám, mire muszáj volt elmosolyodnom. - Igen, én vagyok az, Mark! - körbenéztem, mire leesett az állam. - Mark, hol vagyok? Hová kerültünk?

- Otthon vagyunk. Én itt élek. 2017-ben. Valahogy visszakerültem, és te is jöttél - pislogott nagyokat. Hatalmasakat pillázva próbáltam tisztán látni és érteni. Nem ment.

- De legalább veled vagyok - motyogtam az orrom alatt, bár biztos voltam benne, hogy ő ezt nem hallotta.

- Mit mondtál? - ült le velem szembe, az ágy szélére.

- Csak örülök, hogy nem egyedül kerültem egy új helyre - de aztán eszembe jutott valami. - De várjunk csak! Hogyha te vissza tudtál kerülni egy éjszaka alatt, mi van akkor, ha én is visszakerülök este? - a hangom megremegett.

Bár idegen helyen vagyok, de Markkal, és így mégis jobban otthonomnak érzem, mint az előző helyet.

- Ez majd csak este derül ki! Viszont, addig is, úgy kellene tennünk, mintha ez volna az utolsó nap, amit együtt tölthetünk - hangja vidáman, de mégis kicsit szomorúan csengett. Ott volt a lehetősége annak, hogy tényleg ez az utolsó nap.

A közös beszélgetésből egy kopogó hang szakított ki minket, ami az ajtó irányából jött. Mind a ketten odakaptuk a fejünket. Egy nő lépett be rajta, akinek hasonló arcvonásai voltak, mint Marknak. Lehet, hogy az anyja? Azonnal felpattantam az ágyról, hogy illően köszönthessem a nőt. Ahogyan fia, ő is furcsa ruhákat viselt. Semmi köze nem volt a hanbokhoz, éppen úgy, ahogy a ház sem hanok volt.

- Jó regge - hangja azonnal elhalt, ahogy a tekintete a fiáról rám kúszott. Nos, igen, teljesen kitűntem közülük, a hosszú hajammal, amiből az este elaludtam a díszemet, így most szabadon omlott a vállamra, és a teljesen más ruhámmal.

- J-jó reggelt, asszonyom! Én Seungjun he- - ahogy a rangomat akartam kiejteni, Mark oldalba bökött, ezzel jelezve, hogy hallgassak. Úgy tettem, ahogy akarta.

- Oh, üdvözletem. Nem tudtam, hogy vendége van a fiamnak - mosolyodott el. - Jó látni, hogy nem csak a neten vannak barátai - nagyokat pislogva bólintottam, hogy ne tűnjek teljesen tökkel ütöttnek.

- Anyaaaaa - húzta el a szó végét Mark. - Elmegyek ma Seungjunnal a fesztiválra, szóval nem leszek itthon, jó? - felállt, az anyja elé lépett és úgy mosolygott. Azon pillanatban szerelmes lettem abba a mosolyba.

- Nagyon szeretlek, Mark, remélem, tudod! És örülök, hogy végre van egy barátod! -A fiú csak bólintott, és megölelte a nőt. - Ma hamar végzek, csinálok vacsorát. A barátodat is várom! - pillantott rám. Elmosolyodtam és bólintottam. A nő elhagyta a szobát. Mark mosolyogva rogyott az ágyára.

- Hiányzott anyu.

- Nagyon kedves édesanyád!

- Tudom. De készülődjünk, szeretnélek elvinni valahová! - vágott hozzám néhány anyagot.

Kiderült, hogy olyan ruhák, mint az övé. Végül mindet neki kellett felsegítenie rám. Elég kínos volt, meg kell hagyni. De jól esett a közelsége.

- És ez mi? - kérdeztem ide-oda rohangálva, akár egy kisgyerek. Ez a világ más volt, mint az enyém. Ez tele volt fényekkel, közvetlen emberekkel és szebbnél-szebb dolgokkal.

- Vattacukor. Édes, ragad és puha. Szeretnél?

- Igeeen! - vigyorgok rá.

- Milyet?

- Hogy-hogy milyet?

- Áh igaz is, akkor választok én! - szólt az árusnak, hogy "milyet" kér. Egy hatalmas pamacsot kapott, ami kék színű volt. - Figyi, így kell enni! - két ujja közé csippentett egy kis darabot és felém tartotta. - Mondd áááá! - kitátottam a számat, és miután a számba rakta elnyammogtam. – Na, milyen?

- Ez nagyon finom! Nálunk ilyen miért nem volt? Örökké itt akarok maradni! - mondtam álmodozva, akár egy kisgyerek.

- És a legjobb még hátra van! Gyere, jó helyet kell találnunk! - megfogta a kezemet és elkezdett húzni valamerre.

- Úgy hívják tűzijáték! Nagyon hangos lesz, de majd hozzászoksz! Az eget figyeld, semmi mást! - kötötte a lelkemre, miután egy "pokrócon" helyet foglaltunk.

Úgy volt, ahogy mondta; hangos volt, de gyönyörű. A vége volt a legszebb. De hirtelen minden elsötétült. Valamilyen lepel esett ránk. Mintha újra ugyanaz történt volna meg, csak egy kicsit másképp. Az anyag alatt néztem Markra.

- Mark? - felém nézett mosolyogva, miközben megpróbált kiszabadulni az anyag alól.

- Mondd!

- Szeretlek! - felé hajoltam és egy apró puszit nyomtam a szájára.

M.

Évente egyszer megyek ki az emberek közé teljesen önszántamból; a tavaszi fesztivál első napján. Igaz, hogy rengetegen vannak, és elég gyakran rám tör a pánikroham, de megéri. A vattacukor, a nap végi tűzijáték, a hangulat még az én lelkemet is be tudta hálózni, és ha már így jött ki a lépés, Seungjunnak is mindenféleképpen meg akartam mutatni.

Örültem, hogy ennyire lenyűgözték a dolgok, és azt sem bánta – legalábbis nem úgy tűnt -, hogy az én jelenembe került, az én társaságomban. Ha velem történne meg ez, szálanként tépném ki a hajamat, miközben sikítva kiszaladok a világból. Mindenesetre, úgy tűnt, barátom nem osztja ezt a nézetet, ez pedig mindennél jobban boldoggá tett.

A kedvenc pokrócomon feküdve (jó, igazából az egyetlen, ami nem volt túl poros egy ilyen akcióhoz) gyönyörű kilátás nyílt a sötétedő égre. A tűzijátékok hatalmas dörejjel robbantak szét, gyönyörű virágokat festve az égbolt tükörsima felületére; a lila, zöld, piros, sárga és kék darabok úgy játszottak az enyhe szélben, mint megannyi hajlongó virág a mezőn. A gyönyörű nem írta le eléggé.

A szél vaskeze megrázta a felettünk lévő fákat, virágszirmokat sodorva el felettünk. Gyenge illatuk megcsapta orromat. A következő széllökés letépte az egyik kifeszített vásznat, a magasba emelte, majd ledobta; a matéria kecsesen lebegve hullt alá, beborítva minket.

- Mark? – szólított meg Seungjun mosolyogva.

- Mondd! – válaszoltam neki hasonló örömmel.

- Szeretlek! – suttogta felém hajolva, apró puszit lehelve ajkaimra.

Szívem hangosan kezdett dörömbölni a helyén, bőröm felforrósodott; annyira helyénvalónak tűnt az egész, hogy fel sem merült bennem: épp megérintettek, ráadásul nem is akárhogy. A mellettem fekvő fiú kitöltötte az elmémet, a testemet, a lelkemet, mindenemet. Akkor is, ha csak egy napja ismerem. Akkor is, ha varázslatos módon találkoztunk egymással. Akkor is, ha csupán a képzeletem szüleménye, vagy egy álom lenne.

De nem az. Tudom, hogy nem az. Seungjun valós, és én is valós vagyok – ez a tavaszi, gyönyörű este is valós. Ahogy a találkozásunk is a történetünk is az.

Mert Seungjun új világot nyitott bennem.

Mert ő a lepel, ami megvéd a már meglévőtől.