Vörös Sárkány - 6. Fejezet

Egy idő után - mikor már úgy vélem, eleget gondolkodtam -, ráveszem magamat, hogy kimásszak az ágyból, felhúzzam a redőnyt, kicsit kiszellőztessek és rendet rakjak, bár nem szoktam magam után nagy kupit hagyni, a mostani rendetlenségem is csupán egy bögréből áll, aminek az alján van még egy kevés kávé. Unalmamban elhatározom, hogy veszek valamit Hongbinnak, ha már ő adott nekem reggelit, ami ebédidőre szorult. De mit is vehetnék neki? Sok mindent láttam a házában, de magáról olyan keveset mesélt, hogy ez még mindig vajmi kevés, azt tekintve, hogy ő már ismeri az életem azon részét, melyet a jelenben élek. Egy plüssállat hülyén nézne ki egy felnőtt férfinak, bár bújós énjét ismerve, nem lőnék teljesen mellé. A bögre őrültség, ahogy a festmény, csokoládé és a cipő is, utóbbi főleg azért, mert nem is tudom a méreteit. Valami személyesebb kéne, de tényleg alig ismerem. Vagy talán mégsem olyan nagy hülyeség a plüssállat? Volt egy kép az egyik polcon, amelyiken egy kutyával volt lefotózva. Szomorú volt az arca, és nem készülhetett túl régen, így arra a következtetésre jutok, hogy a munkája miatt, meg kellett szabadulnia tőle. Vagy csak a szülői házban maradt, vagy pedig menhelyre adta.

Előkotrom a papírokat, amit kaptam róla, és az ágyamra szórva kezdem keresni közöttük azt, amelyik nekem kell. Amelyik nem a legújabb, de nem is túl régi, a magánéletéről szól, de nem… Kezemben megakad egy papír, amire értetlenül szegezem a tekintetem. Az anyja halott? Meghalt, és az apját is gyanúsították az ő, és másik két ember meggyilkolásáért. Soha nem gondoltam volna, hogy Hongbin mögött ilyen múlt állna. Nem olvasom tovább, ugyanis tőle akarom hallani. Nem tudom, mégis mi ez az érzés nálam, vele kapcsolatban, de nyugtalanít. Eddig, akikkel együtt voltam, soha nem érdeklődtek felőlem. Mindig csak az volt számukra a fontos, hogy a pénzükért megkapják azt a szolgáltatást, amit akartak, nem mást, mint szexet. Attól függetlenül, hogy már több, mint 20 éve vagyok ebben a “szakmában”, soha, senkivel nem feküdtem le, de még csak ki sem elégítettem senkit, sehogy. Az altató mindig jókor hatott, talán valami felsőbb hatalom, vagy nagyobb erők kísérték az utamat. Ha már a szüleim meghaltak hároméves koromban, kijárt nekem ennyi szerencse, a sok rossz közepette. Ez alatt a jó pár év alatt, egyet tanultam meg, ez pedig a lopás. Éppen ez az oka annak is, hogy nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel. Vannak, mindig is voltak, de inkább elnyomtam, nem mutattam ki, egy idő után, pedig már fel sem ismertem, hogy mit érzek.

Minden gondolatot kirázok a fejemből, egy fejrázással, és arra próbálok koncentrálni, ami arra késztetett, hogy Hongbin után kutakodjak: az ajándék. Végül arra jutok, hogy muszáj lesz, felhívom Woonshiket, az étterem igazgatóját, hogy kérdezhessek, vagy éppen kérjek, attól függ.

A telefonomat előkotorva a zsebemből tárcsázom Woonshik számát. Alig cseng ki kétszer, azonnal fel is veszi.

- Szia, Leo! Hát te?

- Szia! Lenne egy kérdésem, de nem akarlak zavarni.

- Mondd csak, épp nyugis szakasz van. - Még telefonon keresztül is látom magam előtt, ahogy mosolyog.

- Az ott dolgozóknak, akik ott is laknak, lehet állatot tartani? Mint mondjuk egy macska, degu, hörcsög, mókus…? - A lábamon dobolva várom, hogy végre válaszra méltasson.

- Nos, eddig még nem néztem szembe ilyen kérdéssel. De amennyiben tudja biztosítani, hogy az állat szőre ne kerüljön bele az ételbe, természetesen. Miért kérded?

- Csak van ott egy ismerősöm, aki elég magányos, így arra gondoltam, hogy vennék neki egy… Macskát.

- Nahát, Leo csak nem felszedsz végre valakit, úgy igazán?! - lepődik meg, teljesen őszintén.

- Már te is kombinálsz? Nincs itt semmi ilyesmiről szó!

- Jó, jó, értettem - nevet jóízűen, rajtam. – Viszont megkérdezhetném, hogy ki a szerencsés?

- Hongbin – nyögöm ki nevét, annak a személynek, akit alig ismerek, de már felborította az életemen, ráadásul miatta olyan érzéseim vannak, amikről azt sem tudom, hogy micsodák.

- Hm, jó választás. – Biztos vagyok benne, hogy még egyetértően bólogat is szavaihoz. – Sok sikert a cicaszerzéshez.

- Köszönöm – hagyom figyelmen kívül a szavait, melyeket előbb ejtett ki. Ez nem olyan dolog, amit tovább firtatnék a kelleténél, így inkább csak ennyiben hagyom. – A segítséget is, de most mennem kell, mert estig szereznem kell egyet.

- Rendben, szia.

- Szia. – Azzal leteszem, és egy nagy sóhajjal elterülök az ágyamon; ismét.

Először mindenképpen a neten akarok szétnézni, így a laptopom után nyúlva azt is az ágyra helyezem, hogy azzal a lendülettel, felnyitva a tetejét, pötyögni kezdhessek több információért. Az első, ami után keresni kezdek, hogy melyik az a macska – nem feltétlen csak kinézetre -, amelyikről a leginkább azt gondolom, hogy illik Hongbinhoz, bár ez egyáltalán nem ígérkezik a legkönnyebb feladatnak, mivel tényleg nem ismerem, ráadásul azt sem tudom, hogy mennyire szeretne macskát, elvégre kutyával láttam a képen. A macska meg a kutya között pedig elég nagy különbség tud lenni.

Ahogy keresgélek, az első fajta, ami szemet szúr, az orosz kék. Pont olyan bájos és elegáns, mint amilyen Hongbin. Azon is elgondolkodom, hogy egy egyszerű házimacskát veszek neki, amelyik a lehető legfoltosabb, hogyha ránéz, azonnal jó kedve legyen. De nem. Ez így még sem működik. Telefonomat ismét a kezembe kapom, és a papírok közül kikeresve a srác számát pötyögöm be őket, és hívom.

- Halló, tessék? – szól bele a mindig vidám, megszokott hangján. Hangját meghallva a reggel jut eszembe, és hogy milyen jól éreztem magam, még akkor is, ha jóformán idegen a számomra. Valahogy azonnal közel tudott kerülni hozzám, már a puszta mosolyával, vagy éppen azzal, ahogy bánik és beszél velem.

- Szia, Taekwoon vagyok. – Fura az igazi nevemet mondani, amióta bekerültem a Vörös Sárkányba, elhanyagolható mennyiségben használtam, így szinte újként hat.

- Oh, szia! Egy pillanat, tudod tartani? – Hallom, ahogy a konyha zaja átszűrődik a vonalnak azon oldalára, ahol én vagyok, így kétség sem fér hozzá, hogy pont munkában kaptam el. Meg sem néztem az órát, így gondolatban elküldöm magamat melegebb éghajlatra.

- Persze. – Alig teli el pár perc, a csörömpölés alább hagy, és helyét a síri csönd veszi át, egészen addig, amíg bele nem szól.

- Itt vagyok!

- Bocsánat, hogy munka közben zavarlak. Csak egy pár percről lenne szó.

- Csak nyugodtan – feleli kedvesen.

- Szereted a macskákat? – kérdezem kertelés nélkül.

- I-igen, de miért?

- Csak érdekelt. – Ettől nagyobbat nem is füllenthetnék, és ettől átlátszóbban se menne. – Van kedvenc fajtát?

- Mire fel ez most így hirtelen? – kérdezi meghökkent hangon. Sajnálom szegényt, amiért velem akasztotta össze a sors. – Úgy volt, hogy este találkozunk, és akkor mesélek magamról, nem?!

- De, igen, megyek is, csak ez most érdekelt – mondom határozottan, miközben egyre kínosabban érzem magamat. – Szóval?

- N-nem tudom, a hosszúszőrűeket szeretem, mint a Norvég Erdei. De miden másfajta macskát szeretek. Tényleg nem mondod meg, hogy miért kérdezed?

- Mondtam, hogy csak érdekel – hárítok azonnal, közben vállammal a fülemhez fogva a telefont, rákeresek a macskára, és hogy honnan vehetném meg ezt a hosszúszőrű szépséget. Én sem vetem meg az állatokat, így hatalmas örömmel tölt el, hogy kapcsolatom lesz majd egy macskával, akit talán többször is fogok látni. Kiskoromban, amíg a szüleim még éltek, volt háziállatunk – egy kutya és két macska -, de amióta megölték őket, és idekerültem, nem lehetett sajátom, így hiányzik a közelségük. – Figyelj csak! Tudnál a parkba elém jönni? Arra lesz dolgom előtte, és nem akarok kerülőt tenni.

- Természetesen. Hányra menjek? – Kedve határozottan jobb, lesz, ahogy a találkozásra terelem a témát. Vajon miért számítok neki ennyire?

- Hatnál előbb úgysem végzek, szóval fél hét. A keleti bejáratnál – adom meg a pontosabb helyet, miközben megnézem térképen, hogy merre tudom megvenni a kiszemelt kiscicát. Mázlimra találtam egy tökéletes jelölted, így tőlem szokatlan módon, arcomra széles mosoly kúszik.

- Rendben, akkor ott találkozunk. Szia!

- Szia! – Gyorsan lefoglalom neten keresztül a cicust, nehogy valakinek kedve legyen lekoppintani a kezemről. Az órámra nézek, és rájövök, hogy itt az idő összekaparni magam, ugyanis nem fél óra lesz csúcsforgalomban átjutni a város negyedén a célig.

Ezúttal nem a teljesen megszokott, fekete és elegáns ruháimat veszem fel, bár pár darab megmarad, kicsit lazábban és kevésbé hivatalosan öltözök fel, ami egy fekete farmert, egyszerű szabású, vörös rövid ujjú felső, egy ezüst mintákkal díszített fekete zakóval, szintén vörös edzőcipővel.

A pénztárcámat és telefonomat zsebre téve, az irataimmal együtt lépek ki a kellemes hűvösbe, amit kevesen viselnek jól; inkább összehúzva magukon a kabátot, vagy a pulcsit szaporázzák meg léptüket, hogy minél kevesebb időt töltsenek az általuk olyannyira utált időben. Én pedig csak élvezve a szelet és a jelenlegi boldogságomat, sétálok egy forgalmasabb útig, hogy taxit fogva indulhassak Hongbin új családtagjáért.