Cím: Láz, fejfájás és miegyéb
Műfaj: egyperces, romantikus, yaoi
Banda: VIXX
Szereplők: Cha Hakyeon, Kim Wonshik, Han Sanghyuk (mint tagok)
Páros: Navi
Figyelmeztetés: -
Láz,
fejfájás és miegyéb
Hakyeon szörnyű
éjszakán volt túl, ami mellesleg mindenről szólt, csak éppen alvásról nem. A
szörnyű álma felébresztette őt, s ahányszor végre képes volt ismét lecsukni
pilláit, újra megrohamozta a félelem, a keserűség és minden más, ami
nyomasztotta a napokban, amiket igyekezett mélyen elrejteni magában. Muszáj volt neki lennie az erősnek, hiszen ő
mutatott utat másoknak, ő volt az, aki segített a fiatalabbaknak,
gyengébbeknek. Nem engedhette meg azt a luxust, hogy gyenge lesz, összetörik és
hátrahagyja a barátait.
A férfi haja
szénaboglyaként meredt az ég felé, lerombolva a róla alkotott tökéletes képet.
Szeme feldagadt és fekete karikák éktelenkedtek alattuk. A szobáját félhomály
uralta, s árnyékokból különös formákat alkotott, amikről Hakyeon nem tudta
eldönteni, mégis mik azok, hiszen agya még azt sem fogta fel igazán, hogy ébren
van. A szokásos környezet vette körül; ezzel tisztában volt, de csak addig
terjedt figyelme, hogy még mindig reszket, bár izzadtságcseppek nedvesítették
sötét bőrét, néhány tincsét arcára tapasztva. Sikerült ugyan felülnie, takarója
még mindig rabláncként tartotta az ágyában, kényelemmel és a nap felesleges
feszültségeinek elkerülésével kecsegtette őt, mely ellen igen nehezen mondott
ellent.
Hatalmas gondterhes
sóhaj kíséretében állt mégis lábra, s bizonytalanul lépkedve, de határozott
céllal indult meg a mosdó felé, nem figyelve a koptatott hajópadló
nyikorgására, ahogy arra sem, hogy valójában majd’ lefagy a lába a mosdó hideg
csempéjének hála, mely vállmagasságig borította a helyiséget. A tükröt a lehető
leginkább elkerülte, még véletlenül sem emelte fel tekintetét; csukott szemmel
sikálta fogait, a falnak dőlve, hátha a hideg felébresztené legalább annyira,
hogy ne gondoljon végre állandóan az álmára. Még azzal is megpróbálkozott, hogy
a monotonon alázúduló vizet nézte, ugyanis a csapot kivételesen nem zárta el,
annak reményében, hogy a zaj is tereli a figyelmét, bár ez megdőlni látszott.
Sokkal inkább tűnt úgy, hogy csak a semmibe réved, miközben valami fontos
dolgon gondolkodik.
Szeretetre vágyott,
olyanra, amit még nem kapott meg senkitől, vagy egyszerűen nem kellett attól a
személytől, aki hajlandó lett volna rá. Mindig is voltak barátai, sokakat
tudhatott a maga oldalán, párja azonban még nem volt. Szíve csak egy embert
látott, de a másik vak volt Hakyeon érzéseire; teljesen elfordította róla
figyelmét.
Mai napig tisztán élt
benne a nap, mikor először látta a zömöktestű, határozott, vicces férfit, aki
azonnal belopta magát a szívébe, holott egyáltalán nem volt vele kedves.
Kioktató szavait mégis annak tudta be, hogy segíteni akar neki a fejlődésben,
miközben eszébe sem jutott más eshetőség. De nem bánta ezt akkor sem, mikor
kiderült, a másik mindenkivel fájóan őszinte.
Azóta már egy csapatba
is kerültek, kizárva az elkerülés lehetőségét; legalábbis Hakyeon eleinte ezt
hitte, azonban Wonshik sikeresen kerülte, és tűnt el minden adandó alkalommal a
szeme elől, mikor végre nem a csapat ügyeit kellett volna megbeszélni együtt. A
leader szívesen töltött volna időt a másikkal kettesben, mindenféle kötöttség
és kötelesség nélkül. Talán a sok elutasítás miatt – amik nem is igazán voltak
azok, csak Hakyeon gondolta őket annak -, valamint a felgyülemlett stressz
miatt törtek elő a rémálmai, összetörve azt a kis önbizalmat, amit sikerült az
évek alatt felépítenie. Persze azon a magabiztosságon kívül, amit a csapatának
adott, minden egyes bukás után, vagy egy-egy koncert előtt. Tudta, hogy
szükségük van rá, így mindent, amije volt, nekik adott, önzetlenül előtérbe
helyezve az ő jólétüket.
A többiek gondoltak rá,
olykor még ajándékokkal is ellepték, legyen szó bármiről, amiért még inkább
hálás volt. Nála jobban senki sem szerette volna, ha ez a törődés elég lett
volna számára, de az idő múlásával érezni kezdte, hogy ez nem lesz elegendő.
Mint ahogyan az a növény is elhervad, mely csupán fényt, vagy vizet kap, úgy ő
is veszteni látszott az erejéből… az életerejéből. Bár senki nem tett ellene
semmit, mégis olyan volt, mintha ezernyi seb borította volna testét, ami ugyanúgy
a szívére is kivetült. Mert ahogyan a tettek, vagy bántó szavak árthatnak, úgy
az is, ha valaki nem tesz, vagy mond valami olyat, amire a másiknak szüksége
van.
Ez
az élet rendje.
Hakyeon elméjét ellepte
a teljes kétségbeesés és fájdalom, holott tudta, ez csak az álom hatása;
hamarosan jobb lesz.
– Hakyeon Hyung! –
Azonnal felismerte Wonshik hangját; hogy is ne tette volna?! Sokkal többet akarta
hallani, ahogy olyanokat mond, vagy kérdez, amiket senki más közelében ki sem
ejtene a száján. Azt szerette volna, hogy a rapper a szívébe fogadja őt,
bizalmasává, szerelmévé, párjává.
– Jövök – szólalt meg
rekedt hangján, mellyel még magát is meglepte, hiszen már jó ideje fent volt,
mostanra ki kellett volna tisztulnia. Fogkefével a szájában indult az ajtóhoz,
miközben mezítelen lába hangosan csapódott a jéghideg csempének, továbbra is
szipolyozva belőle a meleget az élettel együtt – legalábbis ő így érezte. Nem
érdekelte a következmény; most az egyszer felelőtlen akart lenni, szerette
volna elengedni magát, letenni a terheit és csak lenni, felelősségvállalás
nélkül.
– Jó isten! Hogy nézel
ki?! – hátrált egy lépést a magasabb, ahogy az ajtó kinyílt, teljes rálátást
biztosítva Hakyeon meggyötört arcára, szívére, testére. Rá, a mindig erős
leaderre, aki most úgy állt ott előtte, akár egy harcban alulmaradt, gyönge
lány; egy növény, melyet mindenféle kímélet és érzés nélkül leszakítottak,
porba dobtak, majd rátaposták, s otthagyták. Wonshik egy pillanat alatt tért
észhez, közelebb lépve Hakyeonhoz, kérdés nélkül tapasztva egyik kezét
homlokához. Az idősebb riadtan rándult össze, elkerekedett szemeit a másikra
emelve. A hideg kéz érintése nyomán borzongás futotta végig a testén, de
hagyta, s minden bizonnyal akkor is hagyta volna, ha nem éppen Wonshik állt
volna előtte. – Lázas vagy – közölte idegesen a fiatalabb, szemöldökét
összevonva. Aggódása nem volt alaptalan, elvégre Hakyeon szökő évente félszer
fázik meg, vagy talán még annyiszor sem. Mióta ismeri, ami azért nem volt
elhanyagolható időintervallum, egyszer volt beteg, és akkor is éppen csak az
orrát fújta. Ráadásul, bár Hakyeon nem tudta, Wonshiknak sokkal többet
jelentett ő, mint egy barát, csapattárs vagy leader.
– Nincs semmi bajom –
csapta el azonnal a társa kezét, ahogy felfogta, mi is történik. Nem akart
beteg lenni, vagy csak nem akarta elfogadni; de egy biztos: nem akart más
segítségére szorulni. Megszokta már, hogy ő az, aki mások mögött áll, és annak
ellenére, hogy vágyott a szeretetre, képtelennek érezte magát elfogadni ezt a
támogatást.
– De van, és most
szépen le is fekszel.
– Most le akarsz
fektetni? – tért hirtelen elő Hakyeon igazi énje, a vidám és csipkelődős
humorával, azonnal mosolyra fakasztva a magasabbat; az aggódás terhéből pedig
egy aprócska darabot levett a válláról.
– Ha nagyon rossz
leszel, le is fekszem veled, és meg is kötözlek.
– Azt hiszem, akkor
inkább megyek, míg van választási lehetőségem – egyezett bele végül, a szavakat
nehézkesen kiejtve, a torkában érzett szorítás miatt. Nem csak a betegség
szorítása volt ez, sokkal inkább Wonshik közelsége miatt.
– Jó döntés. Ma úgyis
szabadnapunk van.
– Mi? – pillantott fel,
miután fogkeféjét letéve, az ágyra kuporodott, lábait törökülésbe rendezgetve,
kíváncsi, de bágyadt tekintettel figyelve a rappert.
– Felhívott a
menedzser. Azt mondta, nem ért el téged telefonon, szóval engem keresett. Ezért
is jöttem fel hozzád.
– Micsoda öröm… –
forgatta szemeit, miközben az ágya mellett lévő asztalról elvette a telefonját,
melyről a pillanaton bizonyosodott meg, hogy tényleg lemerült.
– Ha nem ismernélek,
azt mondanám, utálsz.
– De ismersz –
reflektált azonnal, ezzel mentve ki magát a kínos helyzetből.
– Feküdj le, hozok
lázmérőt, meg… mit szoktak ilyenkor?
– Levest, de ha be mersz
menni a konyhába, feltámadok a hamvaimból, és kitekerem a nyakad…
– Mégsem vagy olyan
beteg.
– Vagy csak jól
titkolom – nyúlt el az ágyon Hakyeon, kiélvezve, hogy ma a kisujját sem kell
mozdítania. Ha más nem, ez segít neki a gyógyulásban.
– El ne merj mozdulni –
parancsolt még rá utoljára a leaderre Wonshik, majd magára hagyva szaladt a
szükséges dolgokért, amikről azt sem tudta pontosan, mik azok. Nem baj, majd
útközben megkérdezi Taekwoont, ő biztos tudja.
– Dehogy mozdulok –
motyogta orra alatt Hakyeon, holott tudta jól, Wonshik már nem hallja, amit
mond; inkább csak magának szánta a szavakat.
A percek teltek, de Wonshik
még sehol sem volt, a leader pedig aggódni kezdett, vajon mi miatt késlekedhet
ennyit a másik. Még az is megfordult a fejében, hogy a másik mégiscsak a
konyhába merészkedett, és éppen most gyújtja magára az egész kócerájt.
Elképzelte, ahogy a tűz pusztító lángjai játszi könnyedséggel terjednek
bútorról bútorra, gyorsan emésztve fel mindent, ami az útjába kerül. Látta a
vakító fényt, és az égető hőséget, hallotta a kétségbeesett kiáltásokat, melybe
még a szíve is belefájdult. Túlképzelt látomásaiból az ajtó zárjának hangja
szakított ki, s a rémképeket Wonshik tálcával egyensúlyozó alakja váltotta fel.
– Na, most mi van? Úgy
nézel ki, mint aki szellemet látott – nevetett a rapper, arcára felhőtlennek
tűnő mosolyt futtatva, miközben a kezéből az asztalra helyezte a tálcát a teával
és gyógyszerrel együtt.
– Ez mi? – kerülte el
inkább a kérdést egy másikkal.
– Tea, miért? Minek
látszik? – vonta fel egyik szemöldökét a fiatalabb, miközben előszedett egy
levelet a gyógyszeres dobozból, és egy szemet kiszabadítva, a teával együtt
Haekyeon kezébe adta. Wonshiknak persze nem tűnt fel, de kezeik összeértek,
amitől az idősebb megint úgy érezte, ott helyben hal meg szívinfarktus miatt. Gondolatban
felpofozta magát a lehetetlen érzelmei miatt, majd leküzdötte torkán a
gyógyszert.
– Hyung! – rontott be a
szobába a legkisebb tag, Sanghyuk, gyermeki aggódással, mintha csak az anyja,
vagy apja volna beteg.
– Ne ordibálj – szólt rá
Wonshik, lecsendesítve az örökmozgó tagot. – Beteg, nem süket.
– Bocsánat – vágta a
másik Hyungjához, majd Hakyeonhoz fordulva ült fel az ágya szélére, minden
figyelmét őrá fordítva. – Jól vagy? Mi a baj? Miért nem szóltál? Hozzak neked
valamit? Jobban főzök, mint Wonshik.
– Csak maradj nyugton –
küldte volna el a kisebbet, aki persze meg sem hallotta. – Tessék, ezt idd meg.
Nyugi, iható, Leo csinálta. – Hakyeon elvette a bögrét, és úgy tett, ahogy
Wonshik mondta neki.
Szemei nehezek voltak,
minden porcikája fájt, ráadásul még ülve is szédült, nem csoda hát, hogy párnái
közé hanyatlott, ahogy kezei közül kivették a bögrét. Laposakat pislogva nézte
a plafont, bárminemű cél nélkül, még az élni akarását is elveszítve. Csak egy
forró ölelést akart, azt, hogy Sanghyuk tűnjön el a közelükből. Kettesben akart
lenni Wonshikkal, hogy a betegségét kihasználva indokként, a mellkasához bújva élvezhesse
ezt a napot, mikor nem kell a rá helyezett súlyos terhekkel foglalkoznia.
– Hyuk, hagyj most –
nyavalygott, a maknae kezét eltolva. – Anyád álmos.
– Akkor anyám fia ápol.
– Anyád fiának anyja
inkább a párnával foglalkozna – forgatta szemeit a legidősebb.
– Akkor majd apám ápol.
– Aha… - motyogta a
párnába, de ahogy felfogta, mit is akart mondani, felkapta a fejét. – Mi?
Milyen apád?
– Wonshik.
– Már miért lenne ő az
apád?
– Mert… szeretitek
egymást? – tette fel Sanghyuk ezt a kérdést úgy, mintha nyílt titok volna a két
férfi szerelme. – Ne nézzetek így! Mindenki látja, rajtatok kívül. – Továbbra is
értetlen pillantásokat kapott, így a távozás mellett döntött: – Most magatokra
hagylak titeket, de szeretnék estére azzal szembesülni, hogy megbeszéltétek, és
csak remélem, hogy nem vetemedtek semmi „olyanra”, mert Hakyeon Hyung most
beteg.
– Héj, tiszteletlen
vagy a Hyungjaiddal! – vágott egy tollat a maknae-hez Wonshik, pedig magában
már legalább kétszer megfojtotta, amiért ilyen kínos helyzetbe hozta Hakyeon
előtt.
– Sziasztok! Jó
mulatást – kiáltott még vissza az ajtóból a pimasz kölyök, magára hagyva a két
férfit, akik gondolataikba mélyedve bámultak mindenhová, csak éppen egymásra
nem.
– Igazat mondott? –
Hakyeon volt az első, aki a tettek mezejére lépett, és megkérdezte, amit akart.
Wonshik csak bólintott.
Hakyeon elmosolyodott, szívét pedig melegség töltötte el, s úgy érezte, ha most
nem volna beteg, képes lenne a felhők felett lebegni. De valami mégis itt
tartotta. Valaki… Wonshik. Akit mindennél jobban szeretett, és aki melléfeküdt
az ágyba, szorosan magához ölelve, elhalmozva a szeretetével.