3. Fejezet
- Nem vagy éhes? – kérdezi Seokjin visszafelé a karámokhoz.
- A-a - rázom a fejem nemlegesen. - Csak akkor eszek, ha muszáj, és most nem muszáj – engedem be magunkat a lovak közé.
- Hya! Ez nem így működik! – Komolyan? – Ha nem eszel eleget, egyszer le fogsz fordulni a lóról.
- Mindig is így ettem, és soha nem lett bajom – adom tudtára ezt az igen fontos információt. – De, ha már így felhoztad, te szeretnél enni?
- Éhes nem vagyok, de szomjas igen. – És még ő hisztizik amiatt, hogy én nem eszek. Logikus.
- Akkor menjünk. Általában szoktam lehozni vizet, hogy ne kelljen felmenni, de most teljesen elfelejtettem – mesélem, miközben ismét visszatérünk a házba, némi folyadék reményében, és ha Seokjin már így felemlegette, akkor valami harapnivalót is előkotrok a szekrényből.
Ezúttal a házban kicsit nagyobb teret hagyok Seokjinnek, hogy kedvére nézelődhessen, elvégre nem árt, ha pihen egy kicsit. Elsőre biztosan fárasztó volt neki ennyi gyakorlás, de ha tőlem akar tanulni, akkor szokja meg az effajta kínzást. És nem… nem mondanám magam szadistának, bár ezt mindenkinek a maga tiszte eldönteni rólam. Amíg én egy tálcára pakolok egy kancsó vizet, két pohárral, meg chipsszel, utánfutóm a falon lógó képeket csodálja. A legtöbb a szüleimet ábrázolja és a bátyámat, aki most egy külföldi egyetemen tanul. Ő sokkal inkább a szüleim kedvence, hiszen az ő útjukat követte, pontosabban azt, amit ők akartak, hogy végigjárja. Én az ellenszegülő, lázadó felet képviselem a családban, aki bár nem hajlandó a szülei kérését teljesíteni, mégis szeretik. Igazából nem bánom ezt a titulust, hiszen boldog vagyok, és addig, amíg ez így van, nem is érdekel más.
- Seokjin!
- Jin – terem azonnal mögöttem az említett személy, a frászt hozva rám, minek következtében majdnem elejtem a tálcát.
- E? – fordulok felé ezen értelmes kérdéssel, mely kicsit sem javít az esélyeimen, hogy ne nézzen hülyének.
- Csak Jin. Nyugodtan hívj csak Jinnek.
- Rendben… Csak Jin – vigyorodom el. – Menjünk fel, pihenjünk egy kicsit- intek fejemmel az emelet felé, ahol a szobám is van. Igazából nekem sem fog ártani pihenni, elvégre eléggé elszédültem a sok forgolódásban. Miután benyitok a szobámba és leteszem a tálcát az asztalomra, hellyel kínálom Jint. - Érezd magad otthon - mosolygok rá, hogy komolyan vegye a szavaimat. - Nem gond, ha bekapcsolom a tévét?
- Nem, dehogy - rázza fejét nemlegesen, majd kényelmesen elhelyezkedve az ágyamon húzza fel lábait, minden mozdulatomat figyelemmel követve, ami ugyan eléggé zavar, de inkább hagyom. - Édesapád ugyan mesélt a lómániádról valamennyit, de mióta rajongsz értük ennyire? - kérdezi, miközben még egyszer körbenéz a szobában. Ha nem tudná amúgy is a függőségemet, a szobám alapján még a legabnormálisabb ember is kitalálná rólam azt az egyet, hogy csak a lovaknak van hely a szívemben.
- Igazából, amióta az eszemet tudom. Édesanyám mindig úgy meséli, hogy körülbelül kétéves korom óta, amikor végre hajlandó voltam megszólalni, velük voltam megáldva. És az éves során nem, hogy eltűntek volna az érzéseim, inkább erősödtek. - És te? - kérdezek vissza, elvégre számomra evidens, ha érdeklik őket a lovak annyira, hogy meg akarjon tanulni lovagolni, valamilyen szinten rajongania kell értük.
- Hogy mi? - pillant rám értetlenül, egy darab keksszel a szájában, elkerekedett szemekkel, enyhén kócos hajjal. Így egészen olyan így, mint egy kiskutya, bár már mutatott hajlamot az ilyesfajta átalakulásra.
- Hát, ha lovagolni akarsz, szereted őket, nem? - Bólint. - Mióta?
- Nem túl régóta, bár mindig is jobban kedveltem a lovakat, mint a kutyákat, vagy a macskákat. De minden állatot szeretek - vigyorog, újabb kekszért nyúlva. Szavain elgondolkodva, rájövök, hogy eleinte ugyan nem volt szimpatikus, de ha az állatokat szereti, rossz ember csak nem lehet.
- Mindent értek - kezdek el én is egy ízesített kekszet rágcsálni, magam elé bámulva, azon gondolkodva, hogy hogyan is kellene tovább tréningeznem egy olyan fiút, aki még az alapokat sem mindet tudja.
- Hova jársz suliba? Még nem láttalak a városban, pedig sokakat ismerek - folytatja tovább a vallatásomat, amit valamiért most egész jól viselek, sőt, meglehetősen örülök neki, hogy nem telepszik ránk a kínos csönd, ami ilyenkor szokott két idegenre.
- Nem járok suliba - vallom be őszintén. Persze nem zavarna, bármit is mondana, elvégre az én döntésem volt, amibe szerencsére apám is belement, így tanulhatok itthon, az idegesítő és undorító emberektől távol.
- Áh, mindent értek - gondolkodik el poharáért nyúlva, én pedig azon kezdek el gondolkodni, hogy őt vajon zavarja-e, hogy nem kérdezek vissza. Egyáltalán… mit kellene kérdeznem? Ugyanezeket? Vagy mást?
- Régen jártam, de hamar kiderült, hogy nem tudok beilleszkedni, ezért leültem beszélni apámmal, hogy szeretnék magántanuló lenni, és legnagyobb meglepetésemre hagyta. De, ha már így iskolák… Te miért nem rendes lovasiskolában tanulsz?
- Már voltam pár helyen, de egyik sem tetszett igazán, arról nem is beszélve, hogy iszonyat drágák. Aztán egy vacsorán találkoztam apáddal; szóba jött ez az egész, és felajánlotta, hogy látogassak el ide, én pedig éltem a lehetőséggel. És egyáltalán nem bántam meg. - Kedves mosolya boldog vigyorrá szélesedik, amitől szemei kissé összeszűkülnek, s arca ragyogóvá válik. Magam sem tudom megmondani, hogy milyen érzések kerítenek hatalmukba tekintete láttán, de valami különös örömféle, amit még soha nem éreztem, vagy csak olyannyira régen, hogy mostanra nem is emlékszem rá, mikor volt és milyen.
- Tae, hoztam fel nektek egy kis harapnivalót - nyit be Ahjumma a szobába egy halk kopogás és beinvitáló kiáltásom után.
- Egy istennő vagy Ahjumma! - pattanok fel az ágyról, majdnem lerúgva a vizet, amit Jin még éppen időben megfog, hogy ne történjen baleset.
- Ugyan már, ne túlozz!
- Nem túlzok, ez csak az igazság - veszem el nevetve a tányérnyi frissen szeletelt gyümölcsöt.
- Ha bármire szükségetek van, lent leszek. Seokjin, esetleg maradsz vacsorára? - fordul hirtelen a vendég felé, feltéve ezt a kérdést, ami úgy tűnik, mindenki számára a legfontosabb.
- Igen, Kim úr maradásra bírt.
- Ennek nagyon örülök. Akkor többféle ételt készítek.
- Igazán nem szükséges - tiltakozik Jin, bár még nem tudja, hogy ennek semmi értelme. Hogy is lenne? Ahjummáról van szó, ő pedig nem csak makacs, de igen jó meggyőző képessége van.
- Esetleg van valami, amire allergiás vagy, vagy nem szeretsz? - hagyja figyelmen kívül a srác szavait a nő. Talán ezért is szeretem ennyire Ahjummát. Annyira különbözik a körülöttem lévő többi embertől, hogy színt hoz a mindennapjaimba, ezzel nem csak a kedvemen, de az emberekhez való hozzáállásomon is javítva.
- Nem, nincs - adja be végül a derekát a srác.
- Akkor valami királyi lakoma lesz - adom Jin tudtára, hiszen fel kell készítenie a gyomrát, mert ha megkóstolja azt az ételt, akkor még inkább istennőnek fogja Aahjummát tekinteni. - Bár mindig az van… - teszem még hozzá, miközben előszedem a laptopomat, hogy megnézhessem az e-maileket, vagy hátha valaki keresett, esetleg berakok valami filmet, hogy ne legyen olyan sivár a Jinnel együtt eltöltött idő.
Ahjumma és Seokjin még csendben beszélgetnek, számomra igen irreleváns dolgokról, éppen ezért nem is figyelek rájuk. Legalább egy darabig nem kell azon gondolkodnom, hogy mit kellene kezdenem ezzel a sráccal. Tuti megutál. De, ha mást nem, muszáj megutáltatnom magamat vele, különben ugyanaz lesz a sorsa, mint Namnak. Nem bírnám elviselni ismét azt a fájdalmat, amit akkor kellett. Nem csak az elvesztése fájt, hanem a tény, miszerint nem csak közvetve, de közvetlen is én tehetek erről az egészről.
- Figyelsz te rám? - lengeti meg előttem a kezét Seokjin. A jelek szerint, nem vettem észre, hogy Ahjumma kiment és illene foglalkoznom a rámlőcsölt vendégemmel. Bár az, hogy semmi kedvem hozzá, nem is kifejezés, de az előbbiekben már kiderült, hogy egész rendes, akár jól is érezhetem vele magam, úgyhogy esélyt kellene adnom neki.
- Igen, bocsi, csak pont olvastam - jön ki a számon az első, legkézenfekvőbb hazugság. Annak ellenére, hogy nem sok szociális kapcsolatom volt, vagy van, meglehetősen könnyen füllentek nagyjából bármiről.
- Ahjumma mindig ilyen anyáskodó? - huppan le mellém az ágyra, szemét még véletlenül sem a laptop monitora felé irányítva, ami csak még több plusz pontot jelent számára. Az egyik előnye annak, hogy nincsenek barátaim, hogy nem kontárkodnak bele abba, amit éppen csinálok.
- Többnyire. Elmondása szerint ez a dolga, de bőven túlteljesít.
- Te mennyit szoktál gyakorolni naponta? - vált hirtelen témát, ami teljesen meglepetésként ér; először még azt sem tudom, hogy mire érti.
- Attól függ, hogy mennyi erőm van, de általában az egész napot kint szoktam tölteni. Reggel kilenckörül kimegyek, délben ebédelek, majd megint kimegyek, és csak este kilenc után szoktam visszajönni. De ezalatt az idő alatt, nem csak gyakorolni szoktam. Az istállófiúknak is segítek, meg amire éppen szükség van.
- Jól bírod - hüledezik, belegondolva, mennyi időt is szánok a lovakra. De mit is tehetnék, ha egyszerűen imádom őket?! Legalább olyannal foglalkozom, ami érdekel is, nem pedig kényszerből, valami felesleges dologgal.
- Azt nem mondanám, csak szeretem csinálni.
- És… nem gondolkodtál még abban, hogy oktató legyél? Vagy valami hasonló.
- Nem. Akkor emberekkel is foglalkoznom kell. Apámnak van elég pénze, hogy ne kelljen ilyeneken gondolkodnom.
- De, ha egyszer már nem lesz, aki támogat?
- Majd kitalálok valamit. Nem akarok addig tervekkel előállni, míg nem szükséges azokat végrehajtani.
- Szerintem mindig lennie kell egy plusz tervnek. Bármi megváltozhat hirtelen.
- Tudom. Felelőtlenül élek, de egyelőre jobb így nekem.
- Fura vagy. - Köszi.
- Ezért nincsenek barátaim. - Ha nem lett volna eddig is elég nyilvánvaló.
- Nem negatív értelemben mondtam. Bár a fura nem éppen egy pozitív szó… - gondolkodik el saját mondatának megítélésén, s miután rájön, talán túlságosan is sértő volt, azonnal szabadkozásba kezd: - Én inkább arra értettem, hogy nem tartozol a hétköznapi gondolkodású emberek közé, ez viszont pozitív. Ők unalmasak. Te nem - vigyorodik el őszintén, ami miatt még el is hiszem neki ezt a badarságot.
- Hát… köszönöm a bókot. - Bár kijelentésem inkább kérdésnek hat. - Azt hiszem, ideje volna dolgozni is végre - állok fel hirtelen, s nem tagadom, meglehetősen zavarban vagyok amiatt, amit mondott, amit képtelen vagyok nyugodtan kezelni, ezért hát muszáj lesz ismételten mozgás közben gondolkodnom.
- De még csak nemrég ültél le. Nem is ettél.
- Az nem baj. Majd eszek vacsorára valamit. - Válaszát, vagy bármi más reakcióját meg sem várva hagyom el a szobát, arra sem figyelve igazán, hogy követ-e. Ahhoz képest, hogy filmnézésen gondolkodtam, hamar megváltozott a terv. Nem vagyok hozzászokva az emberi közelséghez. És mi lesz még itt vacsoránál?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése