A börtönben a rengeteg szabadidőm egy részét azzal töltöttem,
hogy olvastam. Így találtam számtalan cikket a szerelemről, amit eddig nem
nyílt alkalmam megtapasztalni. Amit leírtak az első látásra szerelemről, pontosan
ugyanolyan volt, mint amit JungKook iránt éreztem. Elég volt három másodperc,
ahhoz, hogy érthetetlen érzéseket tápláljak irányába, ami miatt utálhattam
magam.
Most azonban, JungKook mézédes ajkait csókolva, a hozzá való
kötődésemen kívül semmi mást nem éreztem. Egy hete sincs, hogy először
találkoztam vele, mégis nagyobb hatással volt rám, mint eddig bárki, aki
becsöppent az életembe.
Ahogy a csókunk egyre hevesebbé vált, úgy kezdtem el
leküzdhetetlen vágyat érezni arra, hogy magamhoz ragadva a vezetés jogát,
JungKookot eldöntsem a kanapén, s ajkai helyett nyakát kényeztessem nedves
csókokkal, miközben kezemmel - amivel nem támaszkodtam -, pólója alá nyúlva
érinthessem hibátlan bőrét. Akaratom szerint cselekedtem, amire olyan reakciót
kaptam, ami még inkább ösztönzött a folytatásra. JungKook egyik kezével az
alatta lévő takarót markolta, míg másikkal tincseimet tépte, igyekezve elnyelni
minden hangot, melyek azt bizonyítják, mennyire élvezi minden tettem. Teste
minden apró érintésre reagált, s én kihasználva túlzott érzékenységét halmoztam
el érzéki nyelv- és ujj-játékkal, feltérképezve legérzékenyebb területeit,
megadva számára minden tőlem telhetőt. Egyre hangosodó és sűrűsödő nyögésekkel
tarkított sóhajai folytatásra ösztökéltek, így feltűrve felsőjét tértem át a
szabaddá vált felületre.
- Jim- - JungKook meglepődöttségében még nevemet sem volt
képes kiejteni; hátát homorítva kapott mindkét kezével a takaró után, ahogy
alhasán is hagyva egy foltot, toltam még feljebb ruháját. Bőre puhasága és édes,
kéjtől megtelt hangja az őrületig kergetett, azonban el kellett tőle válnom,
hogy szemeibe nézve mosolyodhassak el, egy pillanatra kiélvezve kiszolgáltatott
állapotát. Kihasználva a röpke másodpercet kaptam le róla a felsőjét, s ő
segítségemre sietve emeli meg felsőtestét. Mozdulatomat követően készségesen
kapott ő is ruhám után, csak egyik kezével tűrve azt feljebb, másikkal
oldalamon simított végig, áttérve hátamra, egyre lejjebb érve, s egy nem várt
pillanatban már a fenekembe markolt.
- Kookh - nyögtem ajkaira a jólesó érzésre, mely egyszerre
döbbentett meg és izgatott fel. - Le- - Nem bírtam befejezni, mély lélegzetet
kellett vennem, hogy sikerüljön befejezni. - Le kell... állnunk - döntöttem
homlokom az övének miközben kezemet az arcára vezettem. A szívem majd'
kiugrott, hallottam az ereimben száguldó vért, s légzésem akadozó, szabálytalan
lett. Nem értettem teljesen, miért is reagál így a testem, hiszen még soha nem
éreztem ehhez foghatót, viszonyítási alapom sincs, így csak abban az egyben
vagyok biztos, hogy akarom JungKookot. De nem akarom bántani, vagy fájdalmat
okozni neki, szóval nem teszek semmit. Egyelőre elég a csók, s a többi csak
aztán. - A bolt… Nem maradhat üresen.
- S… Sajnálom - lehelt ajkaimra. Ahogy testünk egymásnak
simult, éreztem, hogy az ő szíve is legalább olyan hevesen vert, akár az enyém,
az ő légzése is szabálytalan volt, még pilláit is nehezen tartotta nyitva;
olykor le-lecsukódtak. - Adok száraz ruhát - fújta ki a tüdejében rekedt
levegőt, majd halvány mosolyra húzta száját, s egy gyors csók után kimászott
alólam, amiben segédkezve, leültem a kanapéra.
- Összevizeztem a kanapéd - próbáltam terelni idióta témákkal
a kínos csöndet, melyet vártam volna, s mely szerencsémre messzire elkerült
minket.
- Majd megszárad, amúgy se gyakran használom.
- Segítsek valamit? - kiáltottam utána, ahogy eltűnt egy ajtó
mögött, ami feltehetőleg a szobája volt.
- Egyedül is megtalálom a ruháimat, köszi - emelte meg
hangját játékos hangsúllyal fűszerezve. Nem telt bele két percbe sem, megjelent
kezében a ruhákkal, széles vigyorral és még mindig kócos hajjal, amitől
diadalittas mimika ült ki arcomra, hiszen tudtam, én tettem ezt vele. Ha
legközelebb sor kerül ilyenre - márpedig megoldom, hogy mindenképpen legyen -,
olyan szívásnyomot hagyok a nyakán, hogy mindenkinek nyilvánvalóvá váljon:
párja van, és nem veheti el senki. Bár ő ezt nem sejtheti, nem zavar; majd
megtudja.
- Köszi. Akkor én most elszaladok, átvenni őket.
- Ha valamelyik nem jó, szólj, kerítek másikat.
- Oké - azzal eltűntem szeme elől, ugyanis édes arckifejezése
láttán, félő volt, megint leteperem. Nem tudom, mikor váltam ennyire testi
gondolkodásúvá és mikor kezdtem el ilyeneken fantáziálni, de tény, JungKook
előtt voltak testi vágyaim, soha nem váltak ilyenné, mint most.
Mocskosnak érzem magam, mégsem tudok megállni… Ha csak a neve
is jut eszembe, azonnal tovább gondolok mindent, és itt lyukadok ki, ha pedig
látom, még inkább elkalandozok. Ennek ellenére tudom jól, apám gyilkosát
kellene keresnem, ahogy a bátyám tenné a helyemben. El kellene felejtenem a
saját jólétem, csak erre koncentrálni, de hogyan is tehetném, egy ilyen
félisten mellett. Miket beszélek? Mit fél? Egész, sőt! Kétszeres. JungKook a
tökéletesség szinonimája, és a halálom okozója.
- Minden rendben? - szakított ki gondolataimból a
képzelgéseim alanyának selymes, lágy és mély hangja, ahogy aggódva állt meg a
fürdő ajtaja előtt, ahová az imént kalauzolt el.
- Persze. A vizes ruhákat hova tegyem? - nyitottam ki az
ajtót, a lucskos ruháimmal a kezemben. JungKook holmijai közül a nadrág kissé
lógott rajtam, de egyáltalán nem volt vészes, a felső viszont majdnem a combom
közepéig leért, míg az ujja az egész kézfejemet és ujjaimat eltakarta, és
majdhogynem leesett az egyik vállamról. Kínosan éreztem magam, amiért ilyen töpörödött
vagyok, azonban JungKook reakciója mindenért kárpótolt. Arca azonnal megnyúlt;
álla leesett, szemei elkerekedtek és arca kissé kipirult, bár ez az előző kis
akciónk oka is lehetett még. Jól esett, hogy ilyen reakciót váltok ki belőle,
az pedig még jobban, hogy így nem volt olyan kínos az én bámulásom sem. Végre
zavartalanul legeltethettem a szemem, és mélyíthettem el emlékeimben minden
egyes kis porcikáját. - Kook? - emeltem meg szemöldököm, mikor már kezdett
számomra kínossá válni a pillanat, amit ugyan élveztem, de a vevőkre meg az
elázott ruháimra is gondolni kellene.
- Ja… Add csak ide őket, majd kimosom őket.
- Nem kell, haza-
- Csak add ide - nyújtotta felém kezét noszogatásképp, mire
már képtelen voltam nemet mondani, így átadva a csöpögő anyagokat, végignéztem,
ahogy elsétál mellettem, majd a mosógép tetejére terítve őket ismét megfordul,
és felém indul. - Most már ideje dolgozni. Sajnos… - Olyan hangsúllyal ejti ki
szavait, hogy lelkem szinte belesajdul. Ő is mást csinálna, én is. Én viszont
félek. Soha nem volt kapcsolatom, nem hogy egy másik férfival, aki szinte még
fiú, de lánnyal se. Semmilyen tapasztalattal nem rendelkezem, és nem akarok
emiatt fájdalmat okozni neki.
Ezeket a negatív gondolatokat igyekszem kiverni a fejemből,
és csak a munkára figyelni, több, kevesebb sikerrel, bár a sok pakolászás
fizikailag kimerít annyira, hogy a nyűgjeimmel foglalkozzak, ne pedig az
érzéseimmel. Ez is könnyebbség, még ha nem is a legnagyobb. Meglepő mód, sok
teendő van, még egy ilyen aprócska boltba is, mint ez. Feltölteni a kifogyott
árukat, ellenőrizni, mik jártak le, azokat vagy kidobni, vagy akciózni és előre
rakni; leellenőrizni, hogy miből és mennyit kell rendelni, hogy elég legyen a
raktárban belőle a raktárban rendet tartani. Felmosni, letörölni az ablakokat,
egy-egy viselkedni nem tudó gyerek után feltakarítani, egyszerűen csak a napi
takarítást elvégezni, segíteni JungKooknak, ha valamit nem bír egyedül kivinni
egy vevőnek, esetleg annak házhoz vinni, és ez még csak a jéghegy csúcsa.
A nap végére Kook még meghívott egy meleg teára, hogy
felmelegítsen - nem mintha már nem lettem volna így is elég meleg -, amit
persze azonnal el is fogadtam, s beérve a nappaliba, hullaként rogytam a
kanapéra.
- Ezt te hogy bírtad egyedül?
- Nem tudom, egy idő után majd hozzászoksz - mosolygott rám,
kezében két bögrét tartva, melynek gőzölgő tartalma egy pillanat alatt segített
túljutni a fáradtságomon.
- Bízom benne - vettem el a bögrét. - Köszönöm.
- Lassan idd, még nagyon meleg. Ha megégeted magad, kikapsz!
- mondta játékos fenyegetőzéssel a hangjában. Őszintén? Imádnám, ha
megbüntetne, viszont az ilyen kijelentései kétségbe vonják a pozíciómat az
ágyban. Egy elfojtott sóhajjal kellett emlékeztetnem magam, hogy ezen ráér
akkor aggódnom majd, mikor arra kerül a sor. Most még csak annak a közelében
sem vagyunk, csak voltunk, de semmiképp sem hagyom, hogy elsiessünk bármit is.
- Köszönök mindent - mosolygok rá hálásan, ahogy lassan
kortyolgatni kezdtem az italom. Mindenféle lényegtelen dologról kezdtünk beszélgetni,
melyek között egyre nagyobb szünetek keletkeztek. Ahogy én, úgy ő is
elálmosodott, s egymásnak dőlve aludtunk el, de mielőtt még valóban az álmok
mezejére léptem volna, kezemmel megkerestem az övét, és összekulcsolva
ujjainkat, egy “csak pár percet pihenek” kijelentéssel lehunytam szemeimet.
Pont, mint ő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése