Vörös Sárkány - 3. Fejezet

Hongbint leültetem az aszthoz, míg én feldarabolom és összeöntöm a hozzávalókat. Ő csak csendben figyel, s közben kötésének szélét birizgálja.

- Izé… - kezd bele mondandójába, eme értelmes szóval.

- Hm? - meg sem fordulok, csak tovább szeletelem a hozzávalókat.

- Sajnálom, hogy elrángattalak. Gondolom lett volna, aki jobban fizet…

Szent ég! El sem hiszem, hogy én ebbe tényleg belementem. Még egy valaki, aki saját magát hibáztatja. Bár kétségtelen, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy többet kerestem volna, ha most nem vele vagyok, de mégis itt vagyok, szóval innentől kezdve már nem magát kellene bűnbakként feltüntetnie, hanem engem, aki voltam annyira primitív és síkagyú, hogy tényleg képes voltam eljönni.

- Hongbin! - sóhajtok egy nagyot. Abbahagyom a szeletelést és felé fordulok. Csípőmet a pultnak támasztom, karba teszem kezeimet és úgy kezdek bele modnandómba: - Egy, ha nem akartam volna, és lett volna jobb dolgom, nem lennék itt. Kettő, megígértem egy barátomnak és egynek a tieid közül, hogy nem bántalak, se testileg, se lelkileg, szóval kérlek, állj le a sajnálom szövegekkel! - meg sem várom a reakcióját, visszafordulok a szeletelnivalóhoz és ismét azzal kezdek foglalkozni.

- Köszönöm! - na, a másik, amitől herótom van, de most csak elengedem a fülem mellett és vágok tovább, azt képzelve, hogy az egyik zöldség N, a másik Hyuk, a harmadik Hongbin, a negyedik meg én magam. Úgy darabolok, mint egy vérbeli pszichopata.

- Kész! - valahogy egy mosoly kúszik az arcomra, ahogy Hongbin elé helyezem a tányér ételt, amit ő csillogó szemekkel figyel, akár egy gyerek. Hófehér, hibátlan fogsorát kivillantva veszi kézbe az evőeszközét, és lábát rázva próbálja kivárni, amíg én is helyet foglalok.

- Jó étvágyat! - hadarja el fél másodperc alatt, és mire akár egy köszönömöt, vagy akár egy bármi mást kiköhögni lenne érkezésem, az ő szája már tele van a tésztával és a piros szósszal, meg a zöldségekkel. Nem bírok megálljt parancsolni a feltörő érzelmeimnek; egy aprócska, de csak egészen apró, mosoly kúszik az arcomra, és egész végig ott szaladgál, amíg a mosogatáshoz nem kerül a sor.

- Hagyd majd én! - veszem ki kezéből a koszos tányért. - Nincs kedvem újra kötni a kezed! - teszem hozzá még hanyagul, hogy végképp semmi esélye ne legyen ellenkezni.

- Köszönöm!

Amíg én mosogatok, ő felugrik mellém a pultra és nézi, ahogy én takarítok. Legalább addig sem kell komolyabb témákról beszélni, amíg ez tart.

- Tudsz énekelni? - kérdezi hirtelen, mire se köpni se nyelni nem tudtam. Teljesen váratlanul ér ugyanis, és még senki sem kérdezett tőlem hasonlót, jelen körülményekhez hasonló élethelyzetben.

- K-kicsit, de honnan jött ilyen hirtelen? - érzem, hogy kezdek vörösödni. Az éneklést talán lehet a gyenge pontomnak mondani, és nem érzem magam teljesen biztonságban, hogy neki sikerült azonnal felismerni, vagyis inkább kideríteni ezt.

- Csak… Olyan szép vagy, és kedves is, és azon gondolkodtam, hogyha már ezek megvannak benned, akkor csak azért lehet az a munkád, ami, mert nem tudsz énekelni, de így már végképp nem értek semmit - pont úgy ráncolja a szemöldökét, mint egy ötéves kisgyerek és még a lábát és pont ugyanúgy rázza, és bár haragudnom kellene rá, mert fájdalmas pontra tapintott, amiatt, ahogyan mindezt kérdezi és kifejti, nem hagyja, hogy haragot érezzek iránta. És elég váratlanul ér az is, hogy ilyen nyíltan kijelenti, hogy szép vagyok, pláne meg, hogy kedves. Volt már, aki simán hozzám vágta, hogy szép vagyok, sőt, egyenesen gyönyörű, de nem úgy, ahogyan ő tette. Hongbin szavai mögött sokkalta több érzelmet lehetett észlelni, amik talán… megmelengették a jéghideg és kőkemény szívemet, még akkor is, ha nem akartam bevallani magamnak.

És nem… kedvesnek egyáltalán nem mondanám magam. Csak és kizárólag N az, akit a kedvességem egy icipici csücskével meg szoktam ajándékozni. Talán még nem látja az igazi énem, de pontosan ez az oka annak, hogy nem kellene ilyen meggondolatlanul profilt állítania rólam.

- Ez… hosszú - köszörülöm a torkom kicsit kínosan. Nem szeretek erről beszélni, és ha mégis megteszem, az azt jelenti, hogy nagyon részeg vagyok. - De inkább te mesélj magadról valamit.

- Unalmas ember vagyok. És azt szeretném, ha te mondanád el e a történeted. Elvégre van időnk! - leugrik a pultról és elzárja a csapot, bár még nem vagyok kész a mosogatással.

- E-ez nem ilyen egyszerű - hajtom le a fejemet és a vizes kezemet kezdem bámulni. Nem akarom, hogy ilyennek lásson, mégis képtelen vagyok uralkodni az érzéseimen, azon meg végképp nem, hogy mit mutassak ki belőlük.

- Nem gond! - érzem, hogy eltűnik mellőlem és néhány másodperc csörömpölést követően ismét mellettem terem. - Az alkohol elég jó oldószer! - ereszt meg egy poént, miközben széles mosolyra húzza a száját.

- Nem, nem, dehogy! - csapkodok kezeimmel. Legalább, mint egy fogyatékos, bár a részeg pontosabb megfogalmazás. - Hozzá nem érnék egy olyan vén trottyhoz! - nevetek. A gátlásaimat félúton elhagytam, így már semmi sem érdekel.

- Egy olyan férfi, mint te, egyáltalán nem ilyen életet érdemel! - mondja ma már sokadszorra erősen gesztikulálva. - Én mondom neked! Nem hagyom, hogy visszamenj, a Piros Turulmadárba!

- Vörös Sárkány! - javítom ki két csuklás és még egy korty között. - Pint mint ez a… párna - kontrollálatlan mozdulataim segítségével tökéletesen Hongbin arcába vágom a kőkemény, vörös díszpárnát.

- Igaz! - Hongbin reakciója csak annyi, hogy átöleli a párnát és eldől a kanapén. - De lényegtelen mi a neve! Soha többé nem mégy innen sehová! - ismét felül, a párnát a földre dobja, közelebb húzódik hozzám, arcomat a két keze közé fogja és úgy folytatja: - Majd én megvédelek, örökké!

- Engem nem kell megvédeni! - nevetek. - Csak szeretni! - az alkoholban valóban eléggé sok minden oldódik, ahogy a szavaim, úgy a gátlásaim is.

- Akkor majd szeretlek!

- De engem nem lehet szeretni! - vigyorgok, bár a fene sem tudja, hogy ebben mi vigyorognivaló van. - Engem senki sem tud szeretni! - hiába görbül felfelé a szám, a könnyeim folyni kezdenek, amiket Hongbin hüvelykujjával töröl le.

- Én tudlak! És foglak is! - ölel szorosan magához, úgy hogy a szuszt is majd’ kiszorítja belőlem, de nem érdekel, mert jelenleg mindennél jobban esik a közelsége. Egyszerűen csak elbújok a karjaiban, lehunyom a szemem és élvezem, hogy most én vagyok a kisebb és az esetlenebb.