Vörös Sárkány - 5. Fejezet

- N, hát téged mi szél hozott ide? - pislogok nagyokat barátomra. Erőteljesen esti életmódot él, így ilyenkor általában alszik, evégett a meglepődésem.

- Tudod te, hogy mennyire aggódtam?! - rohan oda, szinte könnyezve, hogy a nyakamba akaszkodhasson. - Fúj, neked piaszagod van - ahogy megölel, úgy lök el, undorodó fintorral ajkain.

- Én is szeretlek - forgatom meg szemeimet. Ha kell, kedves és ápolgat, pont, mint egy anya, bezzeg ilyenkor mindent nyersen vág az ember arcába.

- De most komolyan... Végig Hongbinnal voltál?

- Miért? Ennyire nehéz elhinni? - kérdezem gyilkos hangsúllyal. Tudja jól, mennyire utálom, mikor megkérdőjelezi az ígéreteimet, és ezzel az egész lényem.

- Nem, csak csodálkozok. Akkor csináltál ilyet legutoljára, amikor még pisis kezdő voltál - perverz vigyorral mér végig, amitől még a szőr is feláll a hátamon. Néha, még a mai napig sem értem, hogy lett ő a barátom ilyen természettel.

- Ne nézz így. Egyszerűen csak kiütött a pia.

- Aha~ - hangsúlya valahol a cinikus és az ironikus között áll, de csak egy lemondó sóhajjal jutalmazom, elvégre mit is tehetnék, ő N. Ha kitalál valamit, képtelenség eltántorítani; akár tűzön-vízen keresztül is képes elérni, amit akar. - Na, és milyen volt? Remélem, tényleg jól viselkedtél?!

- Meglepődnél - fejemmel intek, miszerint ideje lenne tovább állni, és nem az út felénél megállni, hogy beszélgessünk, főleg úgy, hogy ezek olyan dolgok, amiket menet közben kényelmesebb megvitatni. - Én jobban meglepődtem azon, hogy Hongbin mellett kelten, mint te - idegesen masszírozom orrnyergem, hátha segítene kicsit lenyugodni, de nem érek el vele semmit, célomat meg aztán végképp nem.

- De valamivel csak elérte, hogy ott maradj…

- Ja, az alkohollal - húzom el számat, elvégre soha nem volt szokásom inni, az meg pláne nem, hogy annyit igyak, hogy ilyen mértékben kiüssem magam. És ezt valószínűleg N is nagyon jól tudja.

- És hogy vett rá?

- Az orrom alá nyomta.

- Mi? - ugrik egy oktávval feljebb a hangja, bonyolult asszociációja miatt.

- Nem azt! - vágom nyakon. Mindig rosszra gondol, néha még a vonat elé is szívesen kilökném.

- Akkor sem értem! Nem ismerek rád.

- Én sem.

- E? - mikor eme értelmes hangot kiadja, felé kapom a fejem. Legtöbbször illedelmes és megválogatja a szavait, így teljesen váratlanul ér puritán énjének kinyilatkozása. - Ez most komoly? - szemöldökeim a homlokom közepéig szaladnak.

- N, veled meg mi van?

- Hát az erő - vigyora legalább olyan, mint egy pszichopata gyilkosé. Végképp elvesztem a fonalat; nem tudom hova tenni azt a barátomat, aki teljesen kifordult magából.

- Azt látom.

- Ne nézz rám úgy, mint aki leprás. Csak aggódtam és így jön ki belőlem a feszültség. De visszatérve a lényegre; milyen volt az estéd? - ajkai görbülete perverzzé válnak, ahogy még a szemöldökeit is összehúzza.

- Unalmas - mint általában, most is bőszavúan tudom le mondandóm nagyobb részét, mit N már fel sem vesz.

- Részletesebben? - kérdezi további magyarázat reményében, de mit mesélhetnék a semmin!?

- Nagyon unalmas.

- Ne már, az isten áldjon meg! - indulatos szavai mellé társul a tarkómon csattanó keze. Ha mást nem, azért megérdemeltem, mert ő is kapott tőlem.

- Elmentem hozzá, ő szerencsétlenül elvágta a kezét, amit bekötöztem, főztem neki, megettük, elmosogattunk, majd piáltunk, elaludtunk és innen már tudod. De, ha megbocsátasz, nekem most mennem kell - mutatok az épületre, ahová időközben megérkeztünk. Azt hiszem, a Főnök eléggé ki lesz akadva, de ő erőltette annyira, hogy mindenképpen menjek el.

- Szerintem jó páros lesztek - N arcára kiül minden egyes gondolata, mitől feláll a szőr a hátamon is. Mikre nem asszociál?!

- Felejtsd el! - rivallok rá, amitől nem, hogy megijedne, de észrevenni is csak azért sikerül neki, mert öklömmel “vállon veregetem”. Nem mond semmit, csak a szokásosan őrült és perverz vigyort varázsolja ajkaira, melyek pontosan elmondják, hogy innen már nincs számomra menekvés, ergo nagykig benne vagyok, és mondhatok neki akármit, az ő agyában megszületett egy teória és az ott is marad, rosszabb esetben pedig még valóssá is teszi azt. Egy lemondó sóhaj és kézlegyintés után hátrahagyom barátomat, hadd főjön a saját levében, bár legnagyobb valószínűséggel én fogok szívni, akárhogy is nézem.

Csöndes magányomban sétálok a meglepően kihalt épületben, és bár köszönni terveztem a Főnöknek, utamat mégsem az irodája felé veszem, sokkal inkább a saját szobám felé. Minden egyes lépés, melyet megteszek a milliókat érő, aranyszélű, vörös szőnyegen, mely minden folyosón végigvezet, eszembe juttat egy-egy apró érintést, mondatot, vagy éppen egy jelentéktelennek tűnő részletet a Hongbinnal töltött időből. Azt hittem, hogy nem is figyeltem rájuk, most mégis mindenre emlékszem, még arra is, ami felé nem mutattam különösebb érdeklődést.

Mélyenszántó gondolataimból még az sem szakít ki, mikor egy alak, akit minden bizonnyal ismerek, nekem ütközik, mire csak egy “bocsánat” elmormolása után meghajolok és tovább állok, mit sem törődve az ismerős idegen szitokszavaival.

- Leo! - hallom meg magam mögül a kiáltást, melyet az a férfi szán nekem, kivel az imént találkoztam. Ahogy megfordulok, döbbenten konstatálom, hogy a főnököm az, aki teljesen értetlenül és talán kicsit feddő tekintettel mér végig.

- Sajnálom - hajolok meg ismét irányába és már szedném tovább a lábam, de ő megakadályoz benne.

- Mikor értél vissza?

- A pillanaton.

- Nem akartál nekem szólni? - von kérdőre a szokásos hangvételével, ami inkább csak egy kíváncsi barát hatását kelti, mintsem egy zsémbes, rabszolgahajcsár főnökét.

- De.

- Hát akkor?

- Fáradt vagyok.

- Akkor menj csak aludni, majd este jelentesz.

- Nem tudok, vissza kell mennem Hongbinhoz - szemei elkerekednek, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. Nem tudom mire számított. Ha valaki megszállottan egy adott embert keres és kéri annak szolgáltatásait, annak jó eséllyel van konkrét oka rá, ami nagy valószínűséggel foglalja azt is magában, hogy a későbbiekben is számít majd rá.

- Ha így állunk, akkor ráér. Várlak mikor időd engedi. Pihend ki magad - veregeti meg vállam, majd a folyosó végén eltűnve hagy magamra a fekete falak között, a gondolataimmal.

A szobámba érve semmi másra nem futja erőből, csak elnyúlni a tökéletesen elrendezett ágyamon, amit feltehetőleg N művelt vele, amíg én távol voltam. Tekintetemet a plafonra szegem és a leeresztett redőnyön keresztül, kis pontokként kirajzolódó fénypontok között cikázik a szemem; pont olyan ad hoc jelleggel, mint ahogy a gondolataim ugrándoznak Hongbin, N, a főnököm, a múltam és a jövőm között.