Hwangjae - Császár

Boldog szülinapot, Életem Szerelme <3 Remélem, hogy nem lett túl unalmas... bár az lett, na mindegy <3 Nagyon imádlak <3 

Jó életem volt; azt hiszem, ezt bizton állíthatom. A családom mindig támogatott, annak ellenére, hogy tékozló életet éltem, és olyan szakma iránt érdeklődtem, ami aligha hoz biztos pénzt a konyhára. Mindennek tökéletes tudatában, mégis segítettek, sőt, táplálták belém a hiányzó önbizalmat, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy el is érjem az álmomat. Az utolsó évemet jártam gimiben, mikor történt a baleset, és valahol egy részem is meghalt, nem csupán a szüleim vesztették az életüket. De, még a haláluk után sem volt rossz életem, csak feketévé vált körülöttem minden. Már nem voltam olyan boldog, nem voltam képes másokat lelkileg támogatni, de még meghallgatni is alig bírtam őket. Azonban a célomért tenni, nem hagytam fel.

Tudtam, hogy anyám és apám csalódottak lennének, ha “csupán” amiatt képes lennék lemondani az álmomról, mert ők már nincsenek mellettem. Igaz, hogy barátaim soha nem voltak igazán, voltak, akik támogattak. Talán csak a nevem miatt, talán az elért sikereim miatt, talán azért, aki vagyok; nem tudhatom biztosan, hiszen egyiküket sem ismertem igazán, soha. Szavaik mégis jól estek, bátorítottak és egy kicsit visszaadták azokat a boldog pillanatokat, amikor a számomra legfontosabb személyek még mellettem lehettek.

Nem utáltam, és nem hibáztattam senkit. Miért is tettem volna?! Tél volt, az út jeges volt, a féket hiába nyomta mind a két vezető, egyik kocsi sem állt meg. Ráadásul nem csupán az én szüleim haltak meg. Egy velem egykorú fiú szülei is balesetet szenvedtek, de neki “csak” az anyja távozott az élők sorából; ő és az apja, kisebb sérülésekkel megúszták. Sajnáltam őket, hiszen, ahogyan anyámék, úgy ők sem tehettek erről az egészről, egyedül az időjárást lehetett volna hibáztatni, de minek is tettem volna…? Az egyetlen, ami számít, hogy meghaltak, és ezzel a tudattal kell élnem; fájhat akármennyire, egyszer úgyis meghaltak volna, így csupán előrébb került ez az időpont.

Mosolyogva tanultam, minden időmet arra és az írásra fordítva, hogy még a halálon túl se kelljen szégyenkezniük a szüleimnek. Egészen hamar hozzászoktam az élethez nélkülük, hiszen mindig is igyekeztek az önállóságra nevelni. Persze hatalmas segítséget jelentett és jelent mai napig a bátyám, aki mindig segít, hogyha valami olyanról volna szó, amit egyedül nem sikerül megoldanom.

Mire egyetemre kerültem, már mindent egyedül csináltam, még a testvéremre sem volt szükségem. Mindent magam intéztem; a pénzügyeimet, az iskolát, a munkát, és egyáltalán nem bántam. Igaz, hogy a szüleim hamar meghaltak, de soha nem állíthatnám azt, hogy rossz életem volna, csupán kicsit hamarabb kellett igazán felnőnöm.

Az első szemeszterem végefelé járva, már igencsak kezdem a végét járni. Tél dereka lévén a fagyos levegő, idén már másodszorra próbál levenni a lábamról, amit nem engedhetek, hiszem most jönnek a félévi vizsgáim, és nyakamon vannak a zh-k is, hogy meglegyenek a kreditpontjaim. Ha nem haltak volna meg a szüleim, ezer százalék, hogy nem jöttem volna egyetemre. Ki akarna 12, vagy annál több év után, még többet tanulni, iskolai keretek között?! Én biztosan nem. Most mégis itt vagyok, hogy bizonyítsak… öhm, magamnak. Azt hiszem. Illetve bebizonyítsam azt, amit anyám állított, miszerint képes vagyok bármire, akár elhiszem magamról, akár nem.

- Tae, ideadnád az ecseted egy pillanatra? Az enyémet már elmostam, és nincs kedvem még egyszer - vigyorog rám a mellettem ülő Jimin, aki, mint mindig, most is hamarabb akarta befejezni az órai feladatot. Folyton pórul jár a türelmetlensége miatt, mégis elköveti ugyanazt a hibát, újra és újra.

- Nesze, aztán vigyázz rá - dobom át neki becses tulajdonom, amit nem is olyan régen vettem. Azt hiszem, szükségem volna néhány új ecsetre, mert valaki folyton elkéri, és valahogy soha nem jut vissza hozzám.

Jómagam szipogva fejezem be a saját művemet, ami ismét kapcsolódik az egyik történetemhez, pedig én… tényleg nem akartam. Most nem. A csoportban is vannak lelkes olvasóim, így meg felfedem nekik a folytatást, amivel folyton lebukom. Ők élvezik, én már kevésbé. Mi lenne, ha manhwákat készítenék?! Akkor lenne igazi hadd el had.

- Még tíz percetek van befejezni a munkát. Akinek most nem sikerült a végére jutnia, következő órán befejezheti, azonban kevesebb pontot kap rá. - Kim Moonho tanárúr nagyon kedves professzor, igazából ő a kedvencem. Senki más nem hagy lehetőséget a pótlásra, csupán ő, valamint igen megértő is, amiért nem is csoda, hogy sokan odavannak érte. Ha bárkit megkérdeznénk az egyetemen, hogy ki a kedvenc professzora, őt mondanák.

A képemnek már csak száradnia kell, így a fennmaradó időt a holmim elpakolására fordítom, hogy ne kelljen megint szünetben bent maradnom. Kezembe fogva a palettámat, az ecsetekkel együtt indulok meg a csapok felé, az előadó hátuljába, mikor rezegni kezd a mobilom. Szinte soha nem keres senki, így most csodálkozom, de minden aggodalmam azonnal elillan, mikor meglátom, hogy csak azért jelzett, mert bekapcsolva hagytam rajta a netet. Ugyanis a netes rajongókon kívül, tényleg senki nem szokott keresni, ők meg nagyrészt irrelevánsak a számomra, ugyanis érdemben nem sokat tesznek, vagy vesznek el a történeteimből. Nem is tudom, hogy miért szólnak egyáltalán hozzá, mikor nem képesek azon kívül mást kinyögni, minthogy “jó volt”, “tetszett”, “folytit”, meg “kövit”. Szerintük erre volna szüksége egy feltörekvő írónak? És ez még a jobbik eset. Amikor semmilyen helyesírással kezdenek el szapulni, csak azért, mert elhatárolódok attól a bizonyos krémtől, mely uralja azt a területet, aminek én is része vagyok, legszívesebben abbahagynám az egészet. Hiszen mi értelme van szembemenni az árral. Megannyiszor fel akartam adni már, de mindig volt valaki, akiért folytatni akartam, és folytattam is.

Az mostani személy, akitől az értesítésem érkezett, egy hasonló személynek számít, bár szinte még nem is ismerem, de tudom; egyszerűen érzem. A kommentjével nem magasztal az egekig, csupán reálisan leírja véleményét, felhívva figyelmem a hibákra, oly’ módon, mely nem sértő. Mosolyogva olvasom, miközben szívemet melegség járja át. Végre valaki, aki nem csak arra szakított időt, hogy elolvassa unalmas eposzaimat, feleslegesen hosszú tirádáimmal tarkított történeteimet, hanem vette a fáradságot, és értelmesen, érvekkel és példákkal alátámasztva adja tudtomra, hogy mivel tudnám feljebb emelni a szintemet. A két kezemen nem tudnám megszámolni, hogy mióta is várok egy ilyen ésszerű és racionális eszmefutattásra.

- Taehyung, minden rendben? - kérdezi Kim professzor mellém lépve, a szokásos aggódó arckifejezésével.

- Persze, csak olvastam - vigyorgok rá a jellegzetes mosolyommal, ami miatt már nem egyszer tituláltak bolondnak, de mit is kerteljek?! Nyílt titok, hogy az vagyok.

Telefonomat a zsebem mélyére süllyesztem, hogy ez után visszatérhessek az eredeti teendőmhöz, és eltakarítsam a festékes holmimat.

A délutánom és az egész estém, ettől kezdve sokkal jobb hangulatban telik; még azt is megengedem magamnak, hogy a művészellátóból hazafelé jövet, betérjek a kisboltba, hogy vegyek valamit, amivel megünnepelhetem ezt a hatalmas lépést, melyet az emberiség egyik apró porszeme tett irányomba.

Kezemben a szatyrokkal, egy halomnyi papírral és festőeszközzel esek be a házamba, ahol mit sem törődve azzal, amit eredetileg terveztem - takarítás -, azonnal lerogyok a tévé elé, bekapcsolva azt, hogy amíg reklám van, legalább hatszor elolvassam egymás után azt a bizonyos kommentet. Ízlelgetem minden egyes szavát, alaposan megfontolva, mit is kellene válaszolnom, mikor meglátom, hogy már kaptam alá más hozzászólásokat is. A rendszeres olvasóim közül nem kevesen hiszik azt, hogy ezek a szavak bántó, vagyis sértő szándékkal kerültek oda, ahová. Képzelem, milyen érzés lehet ez annak, akitől kaptam.

Immár nem is igazán gondolkodom, csak a védelmére kelek, nyugodt hangnemben kifejtve, hogy igaznak vélem, amit írt, és hogy ne bántsák amiért képes volt elmondani nekem az igazat. Tudtukra adom azt is, hogy ennek a kommentnek sokkal inkább örülök, mint azoknak, amiket az utóbbi időben kaptam, annak ellenére, hogy azok ajnároztak engem. Pont ez volt a bajom. Elfogult lett mindenki velem szemben. Az utolsó személy, aki nyíltan felvállalta a véleményét, az anyám volt, azóta senki nem volt hajlandó elmondani azt képet, amit lefestettem mások elé. Pedig szükségem lett volna rá, hiszen innen, az én helyemen ülve, hogyan is láthatnám a festményem másik odalát? Ehhez szükségem van egy külső szemlélőre, aki nem elfogult. Most megkaptam, erre elhordják mindennek.

Még soha nem csináltam ilyet, mégis kötelességemnek érzem, hogy ráírjak erre a srácra, hogy elmondhassam neki, mennyire hálás vagyok és sajnálom azt, amit miattam kellett átélnie.

V: Szia! Nagyon szépen köszönöm a kommentedet; nagyon sokat jelent. És sajnálom, hogy a nép úgy neked ugrott…

Hosszú percekig várom, hogy válaszoljon, azonban a várva várt, három ugráló pötty nem jelenik meg, pedig látszik, hogy fent van. Kissé csalódottan teszem a telefonomat az asztalra, hogy kitúrjak egy sojut a szatyorból, a kedvenc, előrecsomagolt szendvicsemmel együtt, hogy aztán elkezdhessem elfogyasztani a reggelimet. Nem vagyok valami nagyétkű ember, általában késő délután szokásom bepótolni az első étkezést, ugyanis olyan korán, inkább még alszok. A szendvics fele már elfogyott, a tévében valami tehetségkutató megy, én meg bazsalyogva nézek ki a fejemből, mikor megrezzen a telefonom, félreismerhetetlen jelét mutatva annak, hogy üzenetem érkezett. Nagy hévvel kapok a készülékem után, majdnem leverve az alkoholos üveget, kíváncsian fürkészve azt a pár sort, amit kaptam.

Jeon Jungkook: Szia! Nem gond, hozzászoktam. És tényleg eszméletlenül írsz, nagyon tetszik, minden apróság benne.

Egyáltalán nem szokásom, de ezekre a szavakra képtelen vagyok nem elpirulni. Nem ismerem ugyan ezt a srácot, mégis azt érzem, hogy ő több, egyszerű rajongónál. Legalább, mintha egy hatalmas császárral állnék szembe; a lábam remeg, ahogy a kezem is, vöröslő pipaccsá változok, és úgy viselkedek, mint egy szerelmes tini, amiből a tininek még valóságalapja is van.

V: Nem akarok tolakodó lenni, de olyan értelmes vagy… Hh nem hallottam még rólad? V nem is írsz?

Jeon Jungkook: Oh, de írok, és köszönöm a bókot. Valószínűleg azért nem hallottál rólam, mert nekem is van írói álnevem. Ha elárulod az igazi neved, akkor én is felfedem magam… talán :D

Szemeim elkerekednek. Máskor ilyenkor már régen felhúznám magam ezen a pökhendi (?) viselkedésen, de most mégis vonz. Ráadásul, tudni akarom, hogy ki is ő. Ha ezt a profilját és ezt a nevet használja a kommentekre, biztosan valami nagykutya lehet. Már nem mintha én nem ezt csinálnám. Bár az én fő indokom az, hogy nem akarom, hogy a csoporttársaim rátaláljanak a történeteimre, aminek már úgyis lőttek, mert drága Jimin barátom mindenkinek kikotyogta, hogy kifia, mifia vagyok.

V: Most megfogtál… Legyen. Kim Taehyung vagyok. 20éves, elsőéves egyetemista hallgató a képzőművészeti egyetemen.

Jeon Jungkook: Hwangjae

Csak ennyit ír, és bennem megáll az ütő. Korunk és az internet legnagyobb - szó szerint - Császára?! Ő az, akire mindenki felnéz, akit mindenki példaképének vall; ő a követendő példa, korunk etalonja, aki számomra egyetlen személy, akit képes vagyok csodálni azok közül, akiknek az internet polgárai a célközönsége. Hozzá képest mindenki kispályás, mert annak ellenére, hogy csupán internetes felületeken ad ki alkotásokat a keze közül, minősége mégis nyomtatásra méltó. Stílusa mégsem érthetetlen, nem bonyolult, nem filozófusoknak való, sokkal inkább korunk társadalmának, de mégsem igénytelen, helyesírást nélkülöző, idegen szavaktól, vagy kifejezésektől hiányos, rövid tőmondatokkal fejezi ki magát. Tökéletessége ellenére nem felfuvalkodott; ő számomra az egyetlen példakép.

És… ő most szóba állt velem.

Velem, egy kezdő íróval, aki még csak most próbálgatja szárnyait.

Velem, aki a nyomába sem érhet.

Velem, akinek köze sincs ahhoz a szinthez, amit ő képvisel.

Jeon Jungkook: Na, mi lett veled? Ne félj, nem eszlek meg…

Gondolatomat a kezemben tartott és figyelmen kívül hagyott mobilom ismételt pittyegése szakítja meg, mely így magára tereli a szemeimet, bár sokkos állapotomból adódóan még mindig alig érzékelem reálisan a külvilágot.

V: Nem az… Csak… A legnagyobb és egyetlen példaképem vagy, és nem tudom, mivel érdemeltem mi azt, hogy szóba állj velem. Adj egy kis időt, hogy felfogjam, mi történik velem…

Jeon Jungkook: Na, azért ilyen nagy szám nem vagyok =_=  

V: Óóóóó, de! Hidd el nekem!

Ezt követően órákig vesézzük ki, hogy mekkora rajongója is vagyok, és hogy mennyire sokat jelent számomra, hogy a példaképem rám talált. Legmerészebb álmomban sem mertem volna ilyen képzelni, azt meg aztán végképp nem hittem, hogy valóságban ilyen nagy szerencse érjen.

Az órák végül napok lettek, a napok hetek, a hetek pedig hónapok. Egyre többet tudunk meg egymásról, már egymásért és egymásnak írjuk a történeteinket; egymásért nem adjuk fel. A magabiztos és tökéletes író mögött ugyanis ott a csupasz valóság; a megsebzett, megcsonkított én, melyet az olvasók és “barátok” tettek vele és velem. Megtudva róla a családi hátterét, az érzéseit, hogy ki, hogyan semmizte ki, hogy hogyan lettek a barátaiból ellenségek, csak még jobban azt érzem, hogy nekem jó életem van. Szeretnék segíteni neki, elrabolni abból a környezetből, ahol ő van. Nem érdemli meg azt a környezetet; akármennyire is hitegeti magát, hogy jó élete van és másokhoz képest semmi baja, igenis nehéz dolga van. Ő is a kegyetlen élet és a predesztináció egyik rabszolgája, kiválasztott áldozata, akit a sors és egyéb körülmények nem hagynak nyugton, békében élni a saját életét. Akárhányszor hideg zuhanyként ér a felismerés, hogy miben él, belülről emészt fel a bűntudat, amiért én itt vagyok, élem az életem, mindenféle gond nélkül, és ott van ő, akinek rengeteg mindennel meg kell küzdenie, de még ezek ellenére is képes szeretet adni, s oly’ csodálatosan írni.

Egyetlenegy dolog van, amit gyűlölök benne. A kezdetekben azt hittem, hogy reális önképe van, de kapcsolatunkban egyre mélyebbre hatolva, rá kellett jönnöm, hogy még kevesebb önbizalma akad, mint nekem, amit igyekeztem ugyan mindig helyretenni benne, mindig volt valaki a múltjából, aki előkeveredett és lerombolta azt. Ha pedig nem a múltból találta meg valaki, akkor egyszerűen csak annak a kutyája kereste fel, mindenféle “átlátszó indok nélkül”.

Mindig is gyűlöltem a világnak ezt az arcát. Mely a nagyszerű és különleges emberek ellen van, ami lerombolta azt az apró közösséget, amit a világon élő művészek alkottak. Porba taposták őket, és hagyták őket elvérezni, miközben mosolyogva szökdeltek tova.

Év vége felé közeledve, ismét jönnek a vizsgák és a hajtás, ami egyáltalán nincs az ínyemre. Elveszi az időt a sokkal fontosabb dolgoktól, mint például attól, hogy Jungkookkal beszélgessek.

Ha jó napom van, este nyolcra hazaérek, eszek, zuhanyzok és tudok legalább két-három órát beszélgetni vele, amik immár inkább egymás szeretgetéséről szólnak, semmint szakmai dolgokról. Őszintén? Egyáltalán nem bánom. Ő lett az egyetlen barátom; a legfontosabb személy az életemben. Sőt… talán több is.

Határozottan heteronak vallom magam, azonban akad egy kis probléma. Ugyanis a lányok, nem hogy lekötnének, de egyáltalán nem is érdekelnek. Azonban a helyzet ugyanez a srácokkal is. Másra sem tudok gondolni, csak Jungkookra, akire időközben ráaggadtam a Kuki nevet. Szegény szerencsétlennek kellett jó pár hónap, míg hozzászokott. Cserébe én lettem Telya.

Miatta úgy érzem, a nemi identitásom megdőlni látszik, de csak rá kellett jönnöm, hogy őt engedtem elég közel magamhoz, hogy ilyet érezzek. Próbaképpen elkezdtem másokkal is barátkozni, egészen jóban is lettem pár sráccal, de semmi. Az ég adta egy világon… Semmi. Ugyanígy lányokkal.

Aztán elhatározásra jutottam. Képeken már láttam Jungkookot, de élőben még soha, hiszen az ország - jóformán - másik felén él. Úgy érzem, találkoznom kell vele, amint letudom az összes vizsgám.

Az utolsó hetekben már egyfolytában a találkozásunkról beszélünk. Teljesen be vagyok tőle zsongva, képtelen vagyok megülni a seggemen, arról nem is beszélve, hogy egyébként aludni sem tudok. Ő meg attól van betojva, hogy mi lesz róla a véleményem, mert elmondása, szerint egyáltalán nem olyan élőben, mint interneten keresztül. Bár mindig a tudtára adom, hogy engem ez csöppet sem zavar, belé mindig visszaköltözik az a kis félsz, hogy mégis hogy lesz, s mint ez az egész.

Vigyorogva ülök a buszon, végig mobilon beszélgetve vele, folyton frissítve az információt, hogy éppen hol járok. A körülöttem lévő székek üresek; gondolom a többi utas azt hiszi, hogy meghibbantam, bár tény, valami hasonló történik velem. Amúgy sem vagyok valami épelméjű személy, viszont ilyen felajzott állapotban meg aztán végképp képtelenség, hogy normálisan viselkedjek.

Az úti célom előtt, már felpattanva, táskámat a kezemben szorongatva állok lábujjhegyem, oldalra dőlve, mintha így nagyobb rálátásom lenne a buszmegállóra, - ahol elvileg Jungkook vár -, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. Ahogy a busz megáll, én úgy rohanok az ajtóhoz, toporzékolva tűrve csak meg, hogy olyan lassan nyílik ki az ajtó. Mikor végre már szabad vagyok, mint akit puskából lőttek, rohanok, sőt, szinte szökellve ugrok le, s földet érve árgus szemekkel keresem a kapucni alá bújtatott buksit a kerítésnek dőlve.

A telefonját bújja, lehajtott fejjel, mégis biztos vagyok benne, hogy ő az. Széles mosollyal az arcomon indulok meg felé, olyannyira közel állva meg hozzá, hogy láthassa a cipőm orrát, ami el is éri a kívánt határt, és azonnal felkapja a fejét. Tekintete kissé riadt és először még értetlen is, azonban arcvonásai hamar átrendeződnek, ahogy felszínre tör benne a felismerés.

- Szia, Taehyung vagyok - nyújtok felé kezet, amit ő habozva ugyan, mégis elfogad.

- Jungkook. - Hangja is legalább annyira bizonytalan, mint mozdulatai és tekintete. Ilyenkor áldom az eget, hogy az én idegességem kívülre nem annyira látszik. Belül már ordítok attól is, hogy a szemébe nézhetek közvetlen közelről, s fejemet teljesen elvesztem, mikor hibátlan bőre az enyémhez ér. Olyan érzéseket kelt bennem, mint eddig még soha, senki. Ideges vagyok, sőt, már-már szétvet, mégis csak vigyorogni tudok, és persze leégetni magam, amin ő jókat nevet.

A kezdeti feszültség hamar tovaillan, s mi még azt is elfeledjük, hogy egyáltalán kínos lett volna az első pár perc. A témáink sorra jönnek, egyik következik a másikból, valamelyikünk mindig kitalál valamit, így fordítva egyre komolyabbra a szót, míg végül el nem érkezik az a pillanat, amire már az elejétől vártam, azonban mégsem kezdhettem ezzel a dolgot.

- Öhm, Kook…?

- Hm? - néz rám csillogó szemekkel, édesen majszolva az édességet, amit a pillanaton vettünk az egyik útba eső kisboltban.

- Kérdezhetek valamit?

- Már ezen kívül? - Vigyoromat ismét magamra kapva nevetek szokásán, amit mellesleg tőlem tanult. Csak bólintok, nagyot nyelve, felkészülve a következő, mindennél kínosabb pillanatokra.

- Amikor… olyan dolgokról beszélgettünk… az-

- Milyen dolgokról? - kérdezi teljesen ártatlan arckifejezéssel. Nem egyszer játszotta már ezt el velem, így tudhattam volna, de a naivitásom nem várt méreteket öltött.

- Hát… tudod…

- Nem, nem tudom - kezdi el lóbálni a lábát a betonperem szélén ülve, a park belső részén, ahol szerencsémre nem jár ebben az időben senki.

- Ahj, mindig kínos helyzetbe hozol.

- Tudom, de ez a hobbim - mosolyog rám. Az arcom egyre vörösebb lesz, a szívem pedig gyorsabban kezd el verni, már attól, hogy tudom, mire készülök.

- Szóval, mikor flörtöltél velem, azt komolyan gondoltad?

- Én mindent komolyan gondolok, Hyung. Én nem hazudok úgy, mint te.

- Én nem is hazu-

- De, nézd csak meg - kapja elő mobilját, azt a képet mutatva, amin az ő állítása szerint, hazudok.

- Ez nem is-

- De.

- Elterelted a témát.

- Szerinted miért?

- Mert kínos?

- Olyan okos vagy - vigyorgunk most már mind a ketten, de a belőlem előtörő érzések egyre inkább hajtanak afelé, hogy tegyem meg, amit akarok. Pár másodpercig vitatkozva magammal lépek végül elé. Így magasabb, mint én, bár nem sok köztünk a különbség. Megbabonázva nézek rá, vigyoromat mosollyá szelídítve, s lassan közelebb vonva magamhoz. Kellemes illata az orromba kúszik, mely a közelségével és érintésével vegyítve elbódít. Olyan jól esik ölelni, hogy legszívesebben soha többé nem ereszteném el. Szeretném, ha örökké velem maradna. És itt a megfelelő alkalom arra, hogy felhozzam a következő témát, ami talán kevésbé kínos, mint az előző.

- Jungkook?

- Mondd. - Hangján hallani, ahogy mosolyog, s kezét lassan a hátamra vezeti, finoman körözve rajta, ezzel is nyugtatva az ismét felzaklatott lelkemet.

- Lenne kedved hozzám költözni?

- Tessék? - tol el magától, értetlenül mérve végig, mintha a kinézetemben megtalálná a választ a kérdésére.

- Kiiratkoztam az egyetemről. Rájöttem, hogy a szüleim nem azt akarták volna, hogy első legyek az egyetemen, hanem azt, hogy boldogan éljek. Viszont ehhez te is kellesz. Ide fogok költözni, Szöulba, és szeretném, ha velem laknál. - Hagyok neki pár perc gondolkodási időt, miközben végig őt figyelem. Szemeiből látni, hogy mennyire vacillál, bár, talán felfogni próbálja az imént elhangzott mondatokat. - Szóval? Mi a válaszod?

- Persze, igen, örömmel! - hadarja, majd könnyfátyol mögé rejtett íriszeit mélyen az enyémekbe fúrja, s egy határozott mozdulattal von ismét ölelésbe, amit azonnal viszonzok.

- Imádlak.

- Én is téged - hajol el tőlem, s az eddig szemében rekedt sós cseppek az arcára futnak, amiket ujjammal törlök le, halvány mosoly kíséretében. Felforrósodott tenyeremet arcán pihentetve nézek fekete ékköveibe, hogy elveszve azokban, belső késztetésem hangja felerősödjön, és cselekvésre ösztökéljen. Nem is gondolkodom sokat, tudom, hogy nekem csak ő kell, aminek már oly’ sokszor adtam hangot. Egy határozott, nem túl erőszakos, vagy követelőző, de nem is félszeg mozdulattal érintem ajkaimat övéinek, hogy egy lágy, érzelmes csókba invitálva fejezhessem ki túlcsorduló érzéseimet irányába, amit azonnal mosolyogva viszonoz.

Soha nem szerettem úgy senkit, mint őt, és soha nem is fogok. Nekem csak ő kell, senki más. Azt akarom, hogy halálom napjáig mellette legyek, hogy kihúzzam a bajból, hogyha beteg, ágyba vigyem neki a reggelit, hogy megölelhessem, mikor sír, hogy megcsókolhassam, mikor éreztetni akarom vele, hogy mennyire szeretem.

És most mindez teljesül.