Oh… valóban? Éppen nekem
is szólhatott volna. Vagy… Várjunk! Nem. Szó sem volt ilyesmi…
Mi?
Csak annyit mondott,
hogy szerezhetnék már barátnőt, de ahhoz kellene tapaszta…
Mi?
Olyan lovaglásra gondolt?
NEM! KIZÁRT!
- T-Tessék? - habogok
össze-vissza, vöröslő fejjel. - M… Milyen lovaglás?
- Egy istállóban állunk,
szerinted milyen lovaglásra gondolok? - Egyik szemöldöke a homloka közepéig
emelkedik, ezzel vonva kérdőre gondolataim tisztaságát. Pár percig még
értetlenül bámulok rá, majd fejemet megrázva elégelem meg tétlenségemet és
kezdek mélyebb kikérdezésbe.
- Tudod te, hogy mennyi
az idő? Ki a halál van fenn ilyenkor? - kelek ki magamból, és annak ellenére,
hogy nem szoktam így viselkedni idegenek előtt, felháborodásom most mégis erre
késztet.
- Mondjuk te…? -
kérdezi, inkább, mint mondja, ezzel rámutatva arra a tényre, hogy én bizony nem
vagyok halál, mégis ébren vagyok. Időközben Manó is lenyugodott és már békésen
ül mellettem, néha felpillantva rám, még akkor is, mikor Seokjin közeledni
kezd. Hűtlen egy eb; még meg sem véd, holott én apám feleslegesen felállított
szabályait szegem meg, mikor ételt hozok ki neki.
- Ritka alkalmak egyike…
- motyogom a nem létező bajszom alatt. - Ha vársz egy kicsit, bekísérlek. Mielőtt
bármit is tanítanék neked, beszélni akarok apámmal. Viszont ez most fontosabb.
- Felállítva a prioritási sorrendet fordulok meg, hogy tovább szemlélhessem a
csikó születését. Kétségtelen, hogy nem a legszebb látvány, azonban maga a
tény, hogy egy újabb élet jön a világra, már annál szívmelengetőbb.
- Még soha nem láttam,
hogyan születnek a lovak - lép mellém a férfi, ugyanolyan csodálattal és
áhítattal teli csillogással a tekintetében, mint amilyen valószínűleg az én
szemeimben is fénylik. Csupán egy pillanat erejéig fut végig rajta a
tekintetem, hogy közelebbről is láthassam, de ezt követően, már csak Rubira és
a kiscsikóra tudok koncentrálni.
Nem is tudom, mennyi idő
telhetett el, mikor a nyurga lábú és kissé botladozó állat már szárazon
mászkált anyja mellett a boxban. A nap is felkelt és apám kocsijának dudáját is
hallani lehet, úgyhogy itt az idő beszélni vele. Az orvost megkértem, hogy
szóljon Jungkooknak, ha valami gondja volna, valamint ő is meghagyta, ha valami
baj volna, azonnal értesítsem.
- Jössz, vagy maradsz? -
fordulok hirtelen Seokjin felé, aki úgy néz rám, mintha legalább most
ébresztették volna fel. Teljesen belefeledkezett a csodálatba. Egészen
aranyosnak mondanám, ha nem lenne férfi, ha nem lenne számomra idegen és
végképp nem lenne bennem ekkora gát az ismeretlenek felé. - Apámhoz megyek -
teszem még hozzá magyarázatként, ami után azért illene igent mondania, elvégre
az ő jövőjéről is szó volna.
- Jövök, persze -
mosolyodik el és csendben követ a házig, amit mások kastélynak mondanának.
Hatalmas és régies
építésű, a belső kialakítása is egészen hasonló a külsejéhez, de azért a dolgok
nagy része modern. Mivel nem a főbejáraton megyünk be, először a konyhába
érkezünk, amiből jobbra, egy pulttal elválasztva van a rész, ahol főzni lehet.
Tovább, egyenesen van a hall a főbejárattal, míg balra a nappali, ahonnan egy
lépcsősor vezet az emeletre, mindenki külön szobájáig, így arra véve az irányt
indulunk apám keresésére. Nagy ház, kétségtelen, kényelmesen el lehet benne
férni, de az unalmasan eltöltött, egyedüli órák közel sem olyan kecsegtetőek,
hogy önszántamból ilyenre vetemedtem volna; csupán azért élek ilyen helyen,
mert ide születtem - na, jó, azt azért bevallom, hogy gyerekként jó volt
rohangálni benne és a nevelőkkel bújócskázni. Szinte biztos vagyok benne,
hogyha nem gazdag család sarja volnék, szívesebben lennék emberek között. Még
így is szeretem, ha emberek vesznek körül, azzal az egyel van gondom csupán,
mikor kommunikálnom kellene velük.
Apa dolgozószobájához
érve egy pillanatra megtorpanok. Néha még a mai napig is berontanék, ugyanúgy,
ahogy kiskoromban tettem, s mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy már közel
sem vagyok olyan kapcsolatban apámmal, ami megengedné számomra az efféle
viselkedést. Kezemet felemelve kopogok be, megvárva apám válaszát, és csak ezt
követően nyitok be, Seokjinnel a nyomomban.
- Apa, beszélnünk kell -
kezdek bele azonnal, holott tudom, hogy az egész éjszakát átdolgozta a cégnél,
biztosan hulla fáradt és aludni szeretne, nekem azonban nem áll szándékomban
tíz percnél tovább zargatni.
- Mondd, fiam, mi az? -
kérdezi anélkül, hogy feltekintene, így a plusz látogatót sem látja, mely némi
támpontot adna számára a téma ügyében.
- Tényleg te meséltél
neki rólam? - Ekkor végre felemeli a fejét, és abba az irányba tekint, ahol
Seokjin áll. Ajkain halvány mosoly jelenik meg, ahogy felismeri a fiatal
férfit, én meg kezdek kétségbeesni, amiért ilyen arcot vág, ugyanis semmi jót
nem sejtet.
- Igen. Elmesélte, hogy
szeretne megtanulni lovagolni, én pedig elhívtam, hiszen úgyis annyi lovunk
van, de barátaid meg nincsenek, akiket ide tudnál hívni.
- Köszi… - forgatom
szemeimet őszinte kijelentésén. Jó, nyílt titok, hogy nincs senkim, semmilyen
szempontból, így tényleg mindig egyedül vagyok, de lehetne rám legalább annyi
tekintettel, hogy nem mondja ki ennyire… hétköznapi hangsúllyal, mintha valóban
a világ legtermészetesebb dolga volna. - De akkor miért nem szóltál?
- Nem voltam itthon,
rémlik valami? - ül le az íróasztalához, és néhány papírt rendezgetni kezd;
egymásra rakja őket, majd a fiókba helyezi azokat, hogy aztán teljes rendben
hagyhassa ott a bútordarabot.
- Úgy hívják, telefon…
rémlik valami? - szólok neki azonnal vissza. Nem, ez nem veszekedés. Életemben
egyszer veszekedtem apámmal, amit mélységesen megbántam, hiszen, ha mi egyszer
vitába bocsátkozunk, annak nagyon nem lesz szép vége.
- Elfoglalt voltam. De
most már tudod, szóval akár neki is kezdhettek. Én pedig megyek aludni,
vacsoránál találkozunk. Jin, téged is várunk.
- Én igaz- - kezdene
bele Seokjin is, de apám azonnal félbeszakítja.
- Maradj, kérlek! - Még
engem is meglep ezen kérésével, hiszen nem szokott ilyet tenni, amihez bár
nagyban hozzájárul az is, hogy nem jön hozzám senki, akit maradásra kellene
bírni.
- Rendben, köszönöm a
meghívást - hajol meg illedelmesen, én pedig minden köszönést hanyagolva
forgatom meg szememet, és hagyom el a szobát, meg sem várva, hogy Seokjinnek
érkezése legyen követni, valahogy mégis beér, és máris belekezd a zaklatásomba:
- Mikor kezdünk?
- Amint élek.
- Nekem elég élőnek
tűnsz. - Istenem! Ha létezel, adj erőt, hogy ne öljem meg…
- Szeretnék átöltözni… -
torpanok meg, azonnal szembefordulva vele, pizsamában toporgó lényemre mutatva.
- és enni sem ártana, ugyanis hajnal óta az istállóban voltam. És ha nem
szeretnél segédkezni az öltözésben, akkor megengedem, hogy megvárj a konyhában.
- Szívesen segítek - fut
perverz vigyor ajkaira, ezzel teljesen kizökkentve engem a nyugodt
állapotomból, és abból a tévhitből, miszerint azt gondoltam róla, hogy egész
normális.
- Ahjumma csinál neked
is reggelit. Sietek - vágom hozzá komoran, majd gyors léptekkel inkább faképnél
hagyom. Ettől már csak az lenne jobb, ha hallaná a gondolataimat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése