Hallom a hangod - Prológus

Bár a korán kelés soha nem volt az erősségem, vannak dolgok, melyek mégis képesek rávenni, hogy megtegyem. Ilyen volt például, mikor egy vemhes kancánál beindult az ellés. Általában csak láb alatt voltam az ilyen helyzetekben, mégis ott akartam lenni és látni, hogy mit hogyan tesznek. Ennek legfőbb oka a lovak iránti imádatom volt, és nem is ok nélkül tartottunk száznál is több állatot a kastély mögötti istállóban.

Családom gazdagságából adódóan, mindig arra neveltek, hogy maradjak távol a pórnéptől, amit titkon persze olykor megszegtem, bár a nemesi talár mindig elszigetelt a külvilágtól. S mivel az idő legnagyobb részében a külsőségeknek kellett élnem, általában azon kaptam magam, hogy lovak között vagyok, sokkal inkább velük beszélgetve, semmint olyan teremtményekkel - mint az emberek -, akik válaszolni is képesek lettek volna.

Zárkózottságomnak azonban nem ez volt az egyetlen oka, hanem a lustaságom is, mely sokszor késztetett arra, hogy maradjak a kastély területén - ami egyébként az erdő bejáratánál volt, a város szélén -, ahelyett, hogy mondjuk, a városba vegyem az irányt, bármilyen célból. Ha mégis megtettem volna, sokszor inkább lóháton tettem volna meg az utat, akkor viszont közel sem mondtak volna normálisnak - na, nem, mintha most annak tekintenének. Egyszóval a fehér hollótól éppen csak az a ritkább, ha én emberekkel érintkezek.

- Szia, Tae. Korai vagy - köszön nekem, talán az egyetlen, barátomnak mondható személy, aki nem más, mint Jeon Jungkook, a nálam fiatalabb istállófiú. Nem sokat tudok róla, és közös beszédtémánk általában a lovak állapota, vagy éppen az istállóé, de ez éppen elég emberekkel való kommunikáció a számomra.

- Szóltak, hogy Rubi elleni kezdett, úgyhogy kijöttem. - Ugyan nemrég keltem, álmosságnak mégsem érzem nyomát.

- Pont akkor kezdett el vajúdni, mikor ki akartam vinni a karámba. Így viszont benti ellés lesz, legalább a dokinak is könnyebb lesz.

- Csak ne legyen semmi baja… - Talán túlaggódom; na, jó, biztos.

- Nem lesz. Rubi erős.

- Bízom benne - erőltetek mosolyt ajkaimra. - Hátul van? - mutatok az adott irányba.

- Igen, átvittem a nagyobb boxba.

- Köszönök mindent. - Csak bólint, s vissza is tér a dolga elvégzéséhez, míg én szaladok az egyik legszebb kancához, hogy végig láb alatt lehessek és láthassam, ahogy életet ad egy újabb szépségnek.

A box kiálló peremére lépve felhúzom magam olyan magasságig, hogy a rácsokon keresztül kényelmes rálátásom legyen a puha szalmán fekvő lóra. A doki már ott volt, bár én is és az egész család jobban preferálta a természetes ellést, az elővigyázatosság soha nem árt, így mindig hívunk orvost.

Mély gondolataimból és csodálatomból a lovam iránt, egy jéghideg valami ránt ki, mely akaratosan nyomódik a lábszáramnak, mely fedetlen, hála, hogy még a pizsamámat sem vettem fel. Tekintetemet azonnal odakapom, s bár ijedtségem eleinte nagy volt a váratlanságból adódóan, valahol sejtettem, hogy Manó gombszemeivel fogok találkozni. A fekete-fehér foltos keverék kutya boldogan csóválva farkát köszön nekem, s ahogy észreveszi, hogy figyelmem végre felé irányul, két mellső lábával a csípőmnek ugorva lök a box falához.

- Héj, ez fáj - próbálom suttogni, igen kevés sikerrel.

- A te kutyád? - hallok meg egy idegen hangot, amit nem csak, hogy én nem hallottam, de pláne meg nem ezen a környéken. Minden arcot és hangot megjegyzek, amivel életemben legalább egyszer találkoztam már. Fejemet az istálló bejárata felé fordítva, egy velem egykorú, tőlem kicsit talán magasabb férfit pillantok meg, széles vállakkal, keskeny csípővel, gyermeki és egyszerre angyali arccal. Öltözéke elegáns; egyszerű, fekete farmer, fehér inggel és fekete zakóval, cipője pedig az enyémhez hasonló bokacsizma. Haja szőkén lóg jobb szemébe, az oldalra fésülés végett. Egyszerre mondanám rá azt, hogy férfias, elegáns, gyermeki, herceghez méltó, mégis enyhén nőies, lágy vonásokkal megáldott férfi, különös tiszta hanggal, s kellemes hanglejtéssel.

- I-Igen. - Idegenek előtt ugyancsak nehéz beszédre bírni magamat, így, ha mégis megtörténik, annak a minősége bánja, mert vagy dadogni kezdek, vagy egyszerűen csak nem azt mondom, amit kellene. - Illetve… nem teljesen - helyesbítek.

- De ismered és idejött. Akkor a tiéd. - Szavai bár kioktatóak, közel sem fájnak, inkább kíváncsivá tesznek, főleg a látvánnyal együtt, hiszen az idegen ajkain széles és barátságos mosoly terül el, mely engem is arra késztet, hogy szám felfelé görbüljön.

- Kóbor kutya, de szoktam etetni.

- Egyébként Kim Seokjin vagyok. Te meg biztosan Taehyung. Apád már mesélt rólad.

- Igen… De miért vagy itt? - Apám nem szokott ok nélkül idehívni senkit, pláne nem hozzám. Általában mindent rám bíz, ha nagyon kell, ad plusz pénzt, néha meg kell jelennem egy-egy hivatalos szocializálódáson, de a lényeget nekem kellett megoldani. - Mit akar az apám? - Hirtelen még Rubiról, meg az éppen születő kiscsikóról is megfeledkezem és csak Seokjinre tudok koncentrálni.

- Hát neked nem szólt, hogy jövök?

- Nem - bámulok rá kerek szemekkel. Nem értek semmit és kezdek kétségbeesni, hiszen mi keresnivalója lenne itt, egy velem egykorú srácnak, azt meg végképp nem tudom felfogni, hogy tőlem mit akar.

- Apád felajánlotta, hogy megtanítasz lovagolni.