- Jó étvágyat! - lépek ki a szememet dörzsölve a fürdőből, mivel sikeresen belefröcsköltem a vizet, így most a meglehetősen kellemetlen csípő érzés nem hagy nyugodni.
- Köszi - vigyorog teli szájjal Seokjin, aki pont úgy néz ki, akár egy kisgyerek.
- Ezeket neked hoztam. Ha ettél, öltözz át.
- De minek?
- Nem akarsz lovagolni?
- De.
- Hát akkor? Öltönyben csak nem ülhetsz fel…
- Köszönöm - egyezik végül bele, kisebb vitánk után. Ezt követően a ruhákat a mellette elhelyezkedő szék háttámlájára rakom, és Seokjinnel szemben leülök, hogy nekiláthassak a reggeli elfogyasztásának. Az esetek nagy többségében nem szoktam reggelizni, sőt, úgy alapjában véve enni sem szokásom, de most, hogy korán keltem, korog a gyomrom. Ahjumma nagyszerű nő, és még jobb szakács; még egy olyan egyszerű fogást is, mint a rántotta, olyan ízesen képes elkészíteni, hogy az ember mind a tíz ujját megnyalja utána.
- Köszönjük a reggelit - lépek Ahjumma mellé, aki a koszosan maradt edényeket mosogatja éppen. Amióta az eszemet tudom, mindig is mellettünk volt az idősödő hölgy; kicsit olyan, mintha egy pótanya lenne a számomra. A bébiszittereket kerültem, inkább leszöktem, és segítettem Ahjummának a főzésben, vagy csak a pultra felülve néztem, ahogy tesz-vesz, meg beszélgettem vele. Kapcsolatunk mostanra sem romlott meg, ugyanúgy felnéztem rá, bár nem szó szerint, mert sikerült túlnőnöm.
- Nagyon szívesen, fiam. Egyébként a barátod nagyon kedves.
- Nem a… Illetve még nem a barátom - helyesbítek azonnal, hiszen tudom, Ahjumma azonnal kijavítana, és minden bizonnyal igaza is lenne, mint mindig.
- Majd az lesz. Higgy nekem, igazán jószívű. - Még az a szerencse, hogy Seokjin már elment, átöltözése végett, így nem hallja, ahogy piedesztálra emelik. Biztosan a fejébe szállnának a dicsőítő szavak, és egyáltalán nem gondolom, hogy szüksége volna bármi hasonlóra.
- Még meglátom - hagyom ennyiben ezt a témát. - Majd én elmosogatok, folyton dolgozol. Inkább egyél te is.
- Rendes vagy, köszönöm. - Ahogy Ahjumma nekilát a reggelijének, én belemélyedek a gondolataimba és a mosogatásba, ügyet sem vetve a pillanatra, mikor Seokjin megérkezik, immáron sokkal kényelmesebb ruhákat viselve. Kissé megijedek, hiszen azt is elfelejtettem, hogy ki vagyok, nem, hogy vannak körülöttem, arról nem is beszélve, hogy vendégem van.
- Bocsi, nem akartalak megijeszteni - veszi azonnal észre magát Seokjin, bár egyáltalán nem az ő hibája, hogy így reagáltam.
- Semmi - rázom meg a fejemet, a csöpögőbe helyezve az utolsó tányért is. - Mehetünk? - Bólint, és elindulunk, hogy visszatérve az istállóba bemutassam neki a lovat, akivel az elkövetkezendő időszakban dolgozni fog. Csak remélni tudom, hogy jól ki fognak majd jönni, bár Merlinnel nincs gond, azon kívül, hogy elég magas a marja, így eleinte talán nehéz lesz Seokjinnek felülnie rá, de majd megszokja, és így később könnyebb dolga lesz.
Az istállófiúk már minden lovat kivittek a karámokhoz, kivéve Rubit és a kicsit, így a nagykarám felé veszem az irányt, az újonnan szerzett barátom pedig csendben követ, bár egyértelműen látszik rajta, hogy nem érti, miért nem arra megyünk, ahonnan jöttünk. Útközben felkapok egy kötőféket szárral együtt, és teljes lelki nyugalommal bújok át a karám két gerendája között, egyenesen a lovak közé lépve, elfeledkezve a tényről, hogy akár meg is várhatnám az utánfutómat, hiszen ő nem tud semmit. Bár nekem sem tanítottak szinte semmit; mindent magamtól oldottam meg, nekem pont emiatt nem kellene így viselkednem. Megtorpanok az egyik fánál, hátratekintve Seokjinre, aki bizonytalanul bár, de követ.
- Bocs, még hozzá kell szoknom, hogy nem egyedül vagyok.
- Nekem nem gond - mosolyog rám, ahogy utolér, és kíváncsian végigmér, de tekintete a kezemben szorongatott köteleken akad meg, ezzel tudomásomra adva, hogy tudni szeretné, mik is ezek.
- Ez a kötőfék. Ezzel visszük fel a lovat meg kötjük ki, míg lecsutakoljuk a nyergelés előtt.
- Ohh, értem. - Most, hogy minden megvilágosodott a számára, tovább folytatjuk utunkat, hogy megtaláljuk Merlint.
- Nézd! Ő ott Merlin, a szürke - mutatok a herélt ménre, amelyik békésen legeli a frissen hajtott füvet.
- Szürke? De hát ő fehér… - pislog rám nagyokat, míg én legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, annak ellenére, hogy nem is az én szégyenem, hogy Ő az, aki nem tudja…
- Fehér ló nincs, mint fogalom. Szürke, vagy albínó van. Akkor szürke, ha fekete a bőre és fehér a szőre, albínó pedig, ha rózsaszín a bőre, és csókaszemű, vagyis nem barna a szeme.
- Ja, így már értem - kúszik ismét mosoly ajkára, ami először ellenszenves volt, most azonban kezdem nem csak megszokni, de megkedvelni is. Ahjumma kétségtelenül jó emberismerő, és ha ő azt mondja, hogy Seokjin kedves, akkor az illető, vagy kitűnően hazudik, vagy tényleg így igaz. Az pedig csak pluszpontként emlegethető fel Seokjinnek, hogy ennyire kíváncsi és meg akarja ismerni a lovakat.
- Most még mutatok mindent, később már te fogod csinálni.
- Rendben.
- Ha valamit nem értesz, szólj nyugodtan.
- Úgy lesz - vigyorodik el biztosításképp, bár efelől szemernyi kétségem sem volt.
Miután biztosan magamon tudom a másik tekintetét, odasétálok Merlinhez, és a szokásos odafigyeléssel megsimogatom az orrát, majd ráhelyezem a kötőféket, hogy magam után vezetve kivihessem a karámból nyergeléshez.
- Megfogod? - nyújtom a szárat Seokjinnek az ajtóhoz érve. Meg szoktam oldani egyedül is az ajtó kinyitását, de így legalább ő is közreműködhet, már most.
- Persze. - Míg ő görcsösen kapaszkodik a kötélbe és simogatja Merlin orrát, én kinyitom a kaput, előreengedve őket, majd vissza is zárom, elmormolva pár imát magamban, hogy Merlin véletlenül se kattanjon meg. - Mi a neve?
- Merlin.
- Ő varázsló volt, nem?
- Ismered?
- Csak felszínesen, nem igazán olvastam utána.
- Egyébként, ja. Varázsló volt.
- Akkor ezért lett ez a neve? – kérdezi hirtelen, széles vigyorral az arcán, ami teljességgel sötétbe borítja az ötleteimet, hogy mégis miért kérdezhette ezt.
- Tessék?
- Varázs… - Hatásszünet. – ló.
Értetlenül bámulok rá, próbálva feldolgozni ezt a szóviccnek sem nevezhető, nem is tudom mit. Leesett állal igyekszem azt is megérteni, hogy ő mégis miért mosolyog. Mármint… nyilván tetszik neki a saját vicce, na, de ennyire?
- Aha… csakis – mondom cinikusan, mikor végre már meg tudok szólalni. – És akkor nekem meg van udvarlóm.
- Azért ez több udvarnyi ló.
- Igaz – egyezek bele. Talán, ha hajlandóbb lennék kinyílni mások előtt, akkor én is lehetnék ilyen „poénos”, de ugye ez nincs így… - Na, figyelj! Most megmutatom, hogyan kell csutakolni, utána meg, hogy hogyan kell nyergelni.
Egész idő alatt kérdéseket tesz fel, és idegesítően a magánszférámba másik, ezzel az őrületbe kergetve engem. Még azt sem tudja, hogy mi a zabla… Így akart lovagolni? Legszívesebben a felénél feladtam volna azzal a mondattal, hogy ha úgysem hallgat végig, és inkább kérdéseket tesz fel, akkor oldja meg egyedül, én elmegyek aludni még egy kicsit, de ajkaimat összeszorítva tűrtem, válaszolva a kérdéseire.
- Fogd – nyomom kezébe a kantárszárat, míg én elugrok egy futószárért, hogy aztán mindennel felszerelkezve léphessünk be a lovardába. Az igazat megvallva tényleg semmi kedvem ehhez, szívesebben foglalkoznék a most született csikóval, vagy V-vel, aki az első olyan lovam, akit csikókorától én neveltem. Ahogy beérünk a földdel fedett, téglalap alapterületű helyiségbe, átveszem a szárat, Seokjin kezébe nyomva a kobakot, ami remélhetőleg jó lesz rá. – Vedd fel.
- Hogy? – forgatja kezében a tárgyat. Én meg naivan elhittem, hogy legalább egy kicsit ért a lovakhoz… Valóban nagyon elhittem. Egy lemondó sóhaj kíséretében dobom föl Merlin szárát a nyakába, megbízva benne annyira, hogy úgysem megy el, és Seokjinhez lépve, kiveszem kezéből a kobakot.
- Ez az eleje - mutatok rá a kobak elülső, kiugró részére, de hogy véletlenül se keverje össze az arra egyáltalán nem hasonlító hátsó résszel, a fejébe nyomom, jó alaposan megütögetve, majd alul is becsatolom a kapcsot, miközben szélesen vigyorgok az arcába. – Szívesen. – Ismét megragadom a kantárszárat, és a lovarda távolabbi csücskébe vezetem Merlint, a minket követő Seokjinnel együtt, majd felcsatolom a zabla karikájára a futószárat. – Állj a ló baloldalára. – Ahogy ezzel kész van, mellé lépek, és úgy magyarázok tovább. – Kapaszkodj meg a markamrában és a kápában, - mutatok az adott részekre. – és hajlítsd be a bal lábad. A lábszáradnál fogva foglak fellökni, háromra, de neked is segítened kell. Rugaszkodj el, és mikor elég magasra emellek, lendítsd át a jobb lábadat a kápa felett.
- Oké. De előre is bocsánat, ha nem megy – tördeli a kezét, majd bizalmatlanul a nyereg vége felé nyúl. Nem akarom neki mondani, de az én első ilyen felülésemnél, majdnem átestem a másik oldalra, éppen csak sikerült megkapaszkodnom, és így is az oktatónak kellett feltolnia.
- Ne parázz, menni fog – veregetem meg a vállát, miközben kicsit sem bízok a sikerében, pontosabban csak magamból indulok ki. De én tényleg azt hittem, hogy nem fog ekkorát lökni rajtam, így sokkal nagyobb lendületet vettem, mint kellett volna… - Akkor mehet? – kérdezem, mire bólintás a válasza. – Egy… Kettő… Három… - Nagy lendületet veszek - mert látszólag van benne anyag, már csak a magasságát tekintve is -, és minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön felküzdenem Merlin hátára. Meglepődve konstatálom azonban, hogy épségben érkezik meg, mindenféle ingatagság nélkül, amit vártam volna. – Biztos, hogy nem ültél még lovon? – mérem végig alakját.
- Ja… Illetve kiskoromban egy fesztiválon ültem pónin. De az már tényleg régen volt.
- Aha – vezetem le róla a tekintetem, és úgy teszek, mintha elhinném, amit mond, miközben mindennel kétségeim vannak; még azt illetően is, hogy valóban az igazi nevét mondta-e. – Akkor most tíz percig hót halálos unalomban lesz részed, ugyanis körbe-körbe fogsz menni, lépésben. De legalább megszokod, ahogy imbolyog alattad Merlin, bár neki elég lapos a járása, hogy kényelmes legyen számodra.
- Jó, akkor addig beszélgessünk.
- Muszáj?
- Aha. Kezdjük, mondjuk azzal, hogy mit jelent a lapos járás.
- Próbáld meg végiggondolni.
- De azért kérdeztem meg, mert nem akarom. Azt szeretném, ha te mondanád el. – Lemondó sóhaj hagyja el a számat, amihez társul rezignált arckifejezésem. Bele kell törődnöm, hogy a saját enervált személyiségemmel ellentétben, most egy olyan férfival van dolgom, aki sokkal inkább szangvinikus és már gyermekien kíváncsi, amit talán pofátlannak, vagy profánnak is lehetne mondani, ha nem érezné a határokat.
- Na, jó. Annyi a lényeg, hogy ügetésnél nem pattogsz le a nyeregből. – Kijelentésemet követően felhőtlen kacarászásba kezd, bár nem értem, hogy mégis miért; szerintem semmi vicceset nem mondtam, de tény, én is elmosolyodok azon, ahogy nevet. – Most mit röhögsz?
- Csak elképzeltem… - töröl ki egy könnyet a szeméből, miközben egyik kezével továbbra is görcsösen kapaszkodik a nyereg elülső részébe. -… ahogy lepattogok a nyeregből.
- Pedig tényleg van ilyen. Az én osztályomban volt egy lány, akit mindig csak egy lóra lehetett ültetni, mert sehogy nem tudta annyira megszorítani a ló oldalát, hogy ne kezdjen el úgy pattogni, mint egy száz pattanó. Bár mi jót nevettünk rajta, de neki biztosan rossz volt. Végül persze sikerült megtanulnia, viszont sokáig tartott.
- Akkor, ha én egy… kevésbé lapos járású lovon ülnék, én is lepattognék?
- Nos, nem biztos. Neked lehet hozzá érzéket, hogyan mozogj együtt a lóval, és tudnád úgy tompítani a nagyobb, vagy magasabb lépéseket, hogy ne legyen gond. De, ha szeretnéd, majd egyszer kipróbáljuk, viszont nem akarom, hogy leess, úgyhogy előbb megtanulsz Merlinen lovagolni – kötöm a lovat a karóhoz. Tényleg nem áll szándékomban előidézni, hogy a saját hülyeségem miatt ő sérüljön meg.
- És te minden nap szoktál lovagolni? – vált hirtelen témát.
- Többnyire. Csak akkor nem, ha valami miatt el kell mennem itthonról, de olyan nem sokszor van.
- Mindig ugyanazon a lovon, vagy…?
- Általában V-n szoktam. Ő az első ló, akit csikókora óta én nevelek, így bele ölöm a legtöbb időt. Persze nem csak vele foglalkozom, de vele vagyok a legtöbbet.
- És ő hogy néz ki?
- Négy lába van, sörénye, meg farka.
- Ne már! Tényleg? – hüledezik, beszállva poénomba.
- De-de. Ja! Két szeme is van, meg minden extra; sufni-tuningos.
- Hogy… milyen tuning?
- Sufni – nevetek. – Mindegy. Amúgy ő a legmagasabb. Deres, rengeteg szőrrel, rengeteg mondanivalóval és rengeteg feles energiával. Keverék, de meg sem látszik rajta, ő meg aztán tudomást sem vesz róla. Öntelt kisherceg. Rajtam kívül nem igazán kötődik senkihez, így csak én takaríthatom, legnagyobb örömömre. – Szavaim mindig megindulnak, ha szívemhez közelálló lóról van szó, amit nem tudok visszafogni. Mondhatni, ami a szívemen, az a számon.
– Természetesen mindig neki kell mindenből a legszebb és legjobb, no meg a legtöbb. Egyébként utálatos, de mégis imádnivaló. – Seokjin széles mosollyal az ajkain figyeli, ahogy mesélek, én meg észre sem veszem, hogy már régen letelt a tíz perc, és ideje volna ügetésre váltani, csak mikor már kezdek szédülni a forgástól. – Akkor most kapaszkodj, ügetni fogunk. – Nyelvemmel csettintek egyet, ahogy megbizonyosodok arról, hogy Seokjin megfelelően kapaszkodik, s jelzésemre Merlin ügetésbe kezd. Újdonsült barátom ezt az akadályt is meglepően jól veszi, bár nem mondom, hogy tökéletesen, de nem várhatom el, hogy azonnal a lóval együtt mozogjon, csípőjével tompítva a zötykölődést. Idő kell, míg az ember dereka hozzászokik az effajta terheléshez, meg ahhoz, hogy hogyan teheti kényelmesebbé. – Kapaszkodj a lábaddal. A kengyel csak segítségnek lesz ott, de nem támaszkodhatsz arra. Megpróbálhatod elengedni a kezeddel a nyerget, hogy megszokd.
- Tényleg nem kengyelből kell emelkedni? – pillant rám megilletődve. Azon csodálkozok, hogy egyáltalán tudja, mi a kengyel.
- Aha. Vannak olyan kengyelek is, amiknek az alja nincsen hozzákapcsolva a tetejéhez, csak az egyik oldalon, így lejárnak. Azokkal szokták a szemetebb oktatók szívatni az olyan gyereket, akiket nem érdekel, hogyan kellene csinálni, és inkább konokul maguk döntenek, aztán persze jól pofára esnek. Szó szerint.
Jó darabig gyakoroltuk az ügetést – természetesen a tanügetést, a kiemelkedést hülye lennék azonnal megtanítani neki -, és hogy lépésben engedje el a nyerget. A végére egészen jól érezte már a ló méreteit, és nem okozott gondot számára, hogy ügetésnél se kapaszkodjon végig. Ehhez az is hozzájárult, hogy elég sokáig volt lóháton; egy megszokott negyvenperces óra helyett kapott több, mint kétszer ennyit.
- Óvatosan szállj le, fura lesz megint szilárd talajon állni – állítom meg Merlint, és a baloldalára állva figyelem Seokjint, hogy azonnal tudjak cselekedni, ha meginogna. – És holnap valószínűleg kegyetlen izomlázad lesz. – Felajánlanám neki, hogy jöjjön át, hogy segítsek neki rámozogni szükségtelen rádolgozást kihagyva, de ott még nem tart a kapcsolatunk milyensége. Szerintem.
- Rendben.
- Dőlj előre, és lendítsd hátra a jobb lábad. Nyugodtan ugorj, megfoglak. – Cselekszik, ahogy tanácsoltam, míg én végig úgy állok, hogy el tudjam kapni, ami nem is árt, mert, ahogy földet ér, hátra is tántorodik. Megragadom derekát, de sikerül szinte azonnal visszanyernie az egyensúlyát, így el is engedem, viszont nem lépek el mellőle. – Megvagy?
- Aha. Olyan, mintha hajókáztam volna… - konstatálja, jót nevetve felfedezésén.
- És még nem ültél frízen. Az az igazi hajó.
- Azt hittem, lovakról beszélünk.
- Ja, de a fríz egy lófajta.
- Akkor, hogy jött, hogy egy hajó.
- Te mondtad, hogy olyan, mintha hajóról szálltál volna le – nézek rá, kétségbe vonva elméje épségét. Én eleve nem értem, hogy jött neki a kérdés, de… szerintem ő sem.
- Ja, hogy az - vakarja meg a tarkóját zavartan. Fejemet rázva fordulok el tőle, megindulva kifelé a lovardából, de reményem, miszerint ottmarad, vagy útközben szimplán leredukálódik, szertefoszlik, ahogy meghallom közeledő lépteit. – Bemutatod nekem V-t?
- Ha nagyon szeretnéd… - vetem fel annak ötletét, miszerint elfelejthet, hiszen már bőven dél van, és még egy órát sem lustálkodtam az ágyamban, sőt, még V-vel sem foglalkoztam, meg úgy semmivel és senkivel.
- Naná! – csillannak fel a szemei, eltaszítva tőlem minden reményt a nyugodt dél és koradélután eltöltésére, így beletörődve sorsomba kezdek tervezni, miszerint, ha én szenvedek, hát ő is, és ennyi erővel megnézheti, hogyan lovagol egy olyan profi, mint én. Kellemetlent a hasznossal. Tökéletes megoldás. – Nem mutatod meg, hogy te hogyan lovagolsz? – kérdezi hirtelen, engem meg kiráz a hideg. Most vagy gondolatolvasó, vagy mégsem olyan IQ-roggyant, mint hittem.
