Hoseok egy nyugtalansággal teli éjszakán van túl. Akárhányszor lehunyta ugyanis a szemét, az az idegen fiú jutott az eszébe. Szinte maga előtt látta, hogy ott áll tőle pár méterre és kétségbeesetten kérleli, hogy mentse meg. Nem tudja, hogy mitől kellene megmentenie, de érzi, hogy a fiú egész testében segítségért kiált.
- Hoseok, lassan fel- - nyit be a szobájába bátyja, de ahogy a falapot kijjebb nyitja, úgy szorul belé minden szava. - Mondd csak, mennyit is aludtál te? - vonja fel szemöldökeit a fiatalabb arcát kutatva. Changmin mindig is, a tipikusan aggódó nagytesók csoportját erősítette, így ahogy az öccsét meglátja, azonnal anyáskodni támad kedve.
- Valahol a semmi és a nem sok között! - a fiatalabb még mindig az ágyában ül; lába a takaróba gabalyodva, szeme kétszer akkorára dagadva az álmatlanságtól, hangja pedig rekedt a hideg széltől, ami este átjárta az egész szobát.
- Látom! - Changmin belép a szobába, és az ajtót bezárva maga után, helyet foglal Hoseok mellett az ágyán. - Mikor van első órád? Beviszlek!
- Nincs tanár! - pislog álmosan nem nézve bátyjára.
- Oh, akkor jó dolgod van! Miért nem alszol?
- Mert nem tudok! - mondja kicsit ingerülten a fiatal. Nem érti, hogy nem veheti észre bátyja a nyilvánvalót. Ha tudna aludni, elvégre most nem úgy nézne ki, ahogy kinéz.
- Jó-jó, le ne harapd a fejem! - nevet fel Changmin, ezzel némi boldogságot csempészve kialvatlan testvére szívébe, aki nem tudja megállni, hogy ne az idegenre gondoljon. Pontosabban nem teljesen idegen már számára, mert a nevét tudja.
- Mondd csak! - ahogy eszébe jut a terve, ami a pillanaton pattant ki a fejéből, sokkal éberebben és vidámabban néz Changmin szemeibe.
- Elég erős hangulatingadozásod van! Biztos, hogy jól vagy?
- Nyugi! - inti le a fiatalabb, majd meg sem várva, hogy reagálna-e valamit testvére, már folytatja is, szinte levegőt sem véve. - Szóval utána tudsz nézni valakinek? - úgy pislog a nagyobbra, akár egy kutya, hátha ezzel meglágyíthatná annak szívét, és megtenné neki, amit kér.
- Attól függ! - teszi karba kezeit az idősebb.
- Mi? Mitől? - vonja kérdőre Hoseok provokáló módon bátyját.
- Eléggé sok mindentől! Mondd a nevet!
- Chae Hyungwon!
- Miért keresed? És ki ő?
- Nem gondolod, ha tudnám kicsoda ő, akkor nem keresném? - értetlenkedik a fiatalabb már sokadjára, mire az idősebb csak szemeit kezdi forgatni. - Tegnap találkoztam vele, de mintha valami nem stimmelt volna. Mármint… Nem tudom, csak megérzés! Kérlek nézz utána, jó?
- Rendben van! Ha tudok valamit, szólok!
- Köszönöm, Hyung! - mosolygott álmosan Hoseok.
- Most mennem kell, de te próbálj meg aludni, mert szörnyen nézel ki! - mondja, miközben feláll az ágyról, összeborzolva az álmos fiú haját.
- Köszi Hyung, én is szeretlek! - nyújtja ki játékosan nyelvét, majd visszarogyik a párnái közé és boldogan fúrja arcát a puha anyagba. - Szia! - integet. Hangja elfojtott a párnák miatt, de mit sem érdekli ez a testvérpát. Jobban ismerik már egymást, mint a legtöbb szülő a gyerekét. Ha valamelyiküknek baja van, a másikhoz szalad segítségért.
Hoseoknak sikerül aludnia valamennyit, mivel szíve megkönnyebbült, tudván, hogy mindent ki fog deríteni Hyungwonról. Igaz, még mindig ott mászkál álmaiban a fiú, de már nem segítségért kiált, csupán a társaságát keresi, ahogy HoSeok is az övét. A feketehajú nem tudja hová tenni az érzelmeit, elvégre még soha nem érzett ilyet, de még csak ehhez hasonlót sem. Soha nem álmodott még senkivel, akit először látott, soha nem gondolt így másra, soha nem fogta meg senki elsőre, ennyire. Nem tudta ugyan, hogy pontosan mi is váltotta ki ezeket az érzéseket, de tudta, hogy felesleges ezen gondolkodnia, elvégre a szívéről van szó. A szívét pedig már ismerte annyira, hogy ő nem tud gondolkodni, így bolond módon érzi, amit érez, de az értelmet és a rációt nem szabad keresnie benne.
Ennek tudatában mászik ki végre az ágyból, kicsit kipihentebben és nyugodtabban, mint reggel, amikor a bátyjával beszélt. Az első dolga, hogy megnézze a telefonját, hogy kapott-e üzenetet a bátyjától. Mikor látja, hogy még csak mástól sem kapott semmilyen üzenetet, a fürdőbe megy, hogy elvégezhesse reggeli rutinját és elkezdhesse a későn kezdődött napját.
- Hyungwon! - kiáltja el magát Jooheon, ezzel tökéletesen halálra ijesztve vezetőjét. - Szedd össze magad, a fenébe is! - hiába Jooheon a fiatalabb, ráadásul rangban is Hyungwon alatt áll, tudta, hogy igaza van, mégis olyan nehezen cselekedett. Szíve még mindig hevesen vert, hiába ért már haza és hiába vették körül azok az emberek, akik mellett biztonságban érezhette magát.
- Picsát ordibálsz az idősebbre! - vágja nyakon Minhyuk a nagyszájút.
- Ugyan már! Simogatással talán majd megnyugszik!? - csattan fel Jooheon. Temperamentumos személyiség lévén, sokszor kerül bajba.
- Csak fogd be! - pillant fel telefonja mögül a legfiatalabb, Changkyun
- Ja, jobban jársz öcsi! - borzolta össze haját Kihyun is, ezzel igencsak felbőszítve a fiatalabbat.
- Nyugodjatok már le, a kurva életbe is! - a szobára síri csönd telepedik. Még soha, egyikük sem hallotta Hyungwont így kiabálni. Elkerekedett szemekkel mérik végig a vezetőt, kinek kezei remegnek az idegességtől. Hyungwon végre hajlandó felnézni, és gyilkos szikrákkal a szemében tekint végig csapatán.
- Sajnálom! - süti le szemeit azonnal Jooheon.
- Hogy tudnám elmondani azt, amit én sem értek? - szólal meg Hyungwon újra, immár nyugodtabban. - Csak megláttam, egymás szemébe néztünk és tudtam, hogy segíteni fog nekünk. De annyira fura ismeretlenekkel beszélni, hogy el kellett jönnöm! - mondja el ismét azt, amit tapasztalt.
- Tudod a nevét? - tesz fel végre valami érdemleges kérdést, ezúttal Changkyun, immár teljesen megfeledkezve a telefonjáról, letéve ezt maga mellé.
- Shin Hoseok! - mondja a legnagyobb beleéléssel Hyungwon. És, mintha kicsit meg is nyugodott volna, ahogy e nevet kiejti száján. - Szólnunk kell Hyunwoonak! - kapja fel a fejét a vezető. - Meg kell keresnie!
A többieknek érkezése sincs válaszolni, nem, hogy felfogni, a férfi már fel is pattan a székéről és a telefonjáért szalad, amit a szobájában tett le. Keze remeg az idegességtől és mert sietni próbál. Telefonja már kicsöng. Visszalép, hogy bezárhassa az ajtót és az ágyára ülve várja, hogy a másik fél felvegye a telefont.
- Mi a baj? - kezd egyből ezzel a kérdéssel Hyungwon volt tanára és mestere.
- Nincs baj! Meg kell keresned valakit!
- Nézd, Hyungwon, ez nem éppen-
- Fontos, Hyung! A segítségünkre lehet!
- Ha ennyire ismered, hogy-hogy nem tudod megkeresni te magad?
- Hosszú! Csak keresd meg, jó?!
- Ahj! - Hyungwon szintje látja maga előtt, ahogy az idősebb az orrnyergét kezdi masszírozni, makacssága miatt. - Legyen! Mondd a nevet!
- Hoseok. Shin Hoseok.
Bár egyikük sem tudta, egymás keresésére indulnak. Az első pillanat, amikor egymás szemébe néztek, olyan erősen él, mintkettejük emlékezetében, hogy nem tudnak túllépni rajta.
Egyikük sem tudja, sőt, nem is sejti, de sorsuk már az első pillanatban összekapcsolódott, és az idő előrehaladtával, egyre csak mélyül. Amikor úgy döntenek, hogy egymás keresésére indulnak, akaratlanul is visszafordíthatatlanná teszik azt a folyamatot, mely összeköti őket.
