Feladat - Csak egy utas

Cím: Csak egy utas

Páros: BaekYeol

Műfaj: romantikus (hazugság), dráma, egyperces kisfos

Kép:

Baekhyun testét már teljesen átjárta a téli, fagyos hideg, de közel sem érdekelte. Azt remélte, hogy ez majd észhez téríti, de mi sem állt távolabb az igazságtól. Utálta, hogy csak azért, mert mindig mosolygott, azt képzelték róla, hogy neki nincs gondja, de legalább mindent megold. Gyűlölte az embereket, amiért mindenki rá támaszkodott, mindenki nála kereste a menekvést.

És neki ki segít?

Vele mi lesz?

Dühös volt, amiért folyton beleesett ugyanabba a hibába: megbízott másokban, és segítséget nyújtott nekik.

A szél egyre erősebben fújt, s vastag, szürke felhőket hozott magával, melyek újabb havat ígértek, még vastagabbá téve a takarót, ami belepte az egész tájat. A férfi lassan sétált a sínek mentén, bízva abban, minél több időt tölt a hidegben, annál több lehetőség jut eszébe arról, hogyan oldhatná meg a saját problémáját, bár ez nehezebb volt számára, mint gondolta volna. Ekkor jött rá először, hogy túl sokat foglalkozott másokkal, miközben magát elhanyagolta, pedig hogyan is adhatna másoknak, ha nincs miből?!

A távolból hirtelen vonat hangja csengett fel, mely csak még inkább a fájdalmat, az elmúlást és a magányt erősítette a fiatal férfiban, eszébe juttatva a távolságot, mely elválasztja őt a szeretteitől, akik egyetlen megnyugvást jelenthetnének neki.

Egész nap a miérteket kereste, s az azok válaszát, mégsem kapott meg ezekből semmit. Életében először önző akart lenni, de mi sem volt ettől nehezebb feladat. Örökös önfeláldozását nem gyerekjáték eldobni, a legtöbb emberrel ellentétben.

Csupán akkor eszmélt fel gondolataiból, mikor lába hazáig vitte, s bőrét ismét meleg levegő cirógatta, kiűzve testéből a fagyot és a magányt, amin a lába alatt, szeretetéért küzdő Sangchu segített. Egyetlen vigasza jelenleg a macska volt, akit azonnal ölbe kapott és a kanapéra lerogyva kezdte el simogatni.

- Ah, annyira szeretlek! – fúrta arcát az állat puha szőrébe, aki, bár ellenkezni próbált gazdája tette ellen, karmát mégsem eresztette ki. Kijelentésére a válasz csupán egy kelletlenkedő nyávogás volt. Értve a célzásból, Baekhyun azonnal elengedte a macskát, s rezignáltan nyúlt a távirányító után, hogy legalább a tévé zaja segítsen a lelki állapotán, ha már a halálra fagyáshoz való közelebb kerülés nem volt hajlandó megoldani a gondot.

Hiába volt már melegben jó ideje, még mindig fázott, így felállt, hogy készíthessen magának egy forró, mézes teát.

De miért is fáradozik ennyire?    

Miért akar magának jót, mikor meg sem érdemli?    

Hiszen már nem jó senkinek, sőt, semmire sem jó… Nem ért a szakmájához, s csak kegyelemből nem rúgják ki. A társaitól is csak a rúgásokat, a kritikát kapja. Könnyebb volna feladni; akkor mégis miért?

Könnyebb meghalni, mint élni.

Minden negatív gondolata ellenére is elkészített egy adag teát, s kezében a szürke bögrével leült a szürke kanapéra, és a szürke falat bámulta. Minden olyan szürke körülötte. Most még a természet is szürke. Ő is az.

Ez volna a baja?

A hétköznapi monotonitás, a folytonos ismétlődés és az egyhangúság. Változtatni kell, mégpedig az egész életén; tudta jól, viszont azzal nem volt tisztában, hogy hogyan kellene véghez vinnie.

Mintha valaki meghallgatta volna a szenvedését, az ajtón halk kopogás hallatszott, mely átszakítva a tévé hangja ellenére is fájdalmasan nagy csendet, jutott el Baekhyun tudatáig. Szinte azonnal felpattant, hogy ajtót nyithasson, s fény derüljön rá, ki is zargatja ezen lehetetlenül korai időpontban. A kilincset lenyomta, mely egy kattanással jelezte, hogy már csak maga felé kell húznia, hogy kinyitva azt, szemügyre vegye a másik oldalon toporgó férfit.

Magas volt és vékony, elegáns ruhát viselt, mégis egyszerűséget sugárzott, a maga intelligens, bohókás módján. Éjfekete haja a széltől kócosan lógott szemébe, mely szintén sötéten csillogott, kiemelve ezzel hibátlan bőrét és a hidegtől kipirosodott ajkait. Baekhyun végigmérte az idegen didergő alakját, s valami olyat próbált találni benne, mely ismerős számára, valaki olyat akart felfedezni benne, akinek oka van arra, hogy az ajtaján kopogtasson, de nem talált semmit.

- E-elnézést a zavarásért. – Az idegen fogai a vacogástól összekoccantak, így Baekhyunnak igencsak oda kellett figyelnie, hogy megértse, mit mond. Csak most vette észre, hogy az idegen lábai mellett csomagok hevernek. – Meg tudná mondani, hogy merre találom az állomást?

- Igen, de ilyenkor még nincsenek vonatok.

- Oh, értem. Bocsánat, ha felébresztettem… Akkor megyek is. – Lehajolt, hogy felvegye a csomagjait, de amint ez megtörtént, Baekhyunnal azonnal eszébe ötlött valami.

- Nem ébresztett fel. Van hová mennie?

- Csak akad egy hotel a városban – húzta széles mosolyra ajkait az idegen, jót szórakozva a saját nyomorán, bár ő egyáltalán nem érezte annak.

- Jöjjön be.

- Nem akarok zavarni…

- Jöjjön nyugodtan.

- Azt hiszem, nem mondhatok nemet… - vidult fel a magas, elengedve az egyik csomagját, s jobbját Baekhyun felé nyújtotta. – Chanyeol vagyok. Park Chanyeol.

És akkor Baekhyun még nem is sejtette, hogy a szürkesége fényét invitálta be a házába, mely színt hoz az életébe.