- Jól vagy? - ahogy Jungkook megállt a gyakorlásban, úgy én is. Fáradtan lihegve támaszkodott a térdére. Megértem, hogy ennyire kifárasztja, elvégre elmondása szerint, nem nagyon gyakorolta az efféle mozgáskultúrát. Kicsit még én is elfáradtam, pedig én azért rendszeresen mozogtam.
- Persze, csak… - mondaná, de heves légzése meggátolja, hogy azonnal beszélni tudjon. - elfáradtam!
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy pihenjünk! - a botomat a ház falának támasztom és JungKookét is elveszem, aki csak hálásan pislog rám. - Gyere, igyunk valamit! - intek fejemmel a ház belső udvara felé. Készségesen követ és példát véve rólam, ő is elnyúlik a bejárat előtti fa emelvényen. - Mit szeretnél inni? - kérdezem, megtörve a csendet. Hosszú másodpercekig nem kaptam választ, így szemöldökömet ráncolva ülte fel és néztem meg alaposan a fiatalabbat, nincs-e valami baja.
Nos, baja nem volt, csupán szemét lehunyva szuszogott egyenletesen. Jobban elfáradt, mint ahogy mutatta. Ahogy végignéztem rajta, ambivalens érzések szorították a mellkasomat. Ha az alapján ítélem meg, amit más nemesek tettek apámmal, akkor most meg kellene ölnöm, sőt, nem is lett volna szabad beengednem a házamba. Viszont a szívem nem engedi, hogy ilyet tegyek. Ahogy békésen aludt, teljesen kiszolgáltatva, nem csak nekem, de mindenki másnak is, olyan ártatlannak tűnhetett. Még hozzáérni is féltem volna, nehogy összetörjem hibátlan, porcelán bőrét.
Csöndben néztem, ahogy fáradtan szuszog. A nap sugarai szikrázó táncot jártak arcán, mire húzogatni kezdte az orrát és kicsit idegesen szusszantott egyet. Pont olyan volt, mint egy nyuszi. Magamban kuncogtam a hasonlaton és inkább a kamrába mentem, valami hideg innivaló reményében. Mivel Tae és Jin ismét elmentek itthonról, Hyeri pedig a barátnőinél volt, csak mi ketten tartózkodtunk a házban. Nem nagyon gondoltam még bele, de elég fura egy idegennel osztozni olyanon, amin eddig csak a legközelebbi barátaiddal tette az ember.
Egy makgeolival (koreai rizsbor) teli, közepes méretű agyagedénnyel a kezemben tértem vissza JungKookhoz, aki időközben az oldalára fordult és felhúzva lábait átkarolta azokat. Hiába a nemesi öltözék és az egyébként nemes kiállása, sokszor mégis inkább egy gyereknek mondanám, akinek mindegy, mi veszi körül. Mégsem hinném, hogy túl fiatal lenne, elvégre látszik rajta, hogy igencsak kidolgozott teste van, az pedig kizárt, hogy fiatalon elérje.
Az edényt a lehető legmesszebb helyezem Jungkooktól, hogy még véletlenül se rúgja le. Megfáradt tagjaimat nyújtóztatva foglaltam ismét helyet a fiatalabb fiú mellett. Nem kellett sok, én is hamar az álmok mezejére léptem.
Taehyung szemszöge
- Köszönjük! Viszlát!
- Én is köszönöm, kedveském! - Jung asszony mindig kedves volt velem, és volt egy olyan gyanúm, hogy csak a jó szíve miatt vásárolt tőlünk mindig több árut. Ennek ellenére soha nem vallotta be. Viszont cserébe sokkal többet kapott a pénzéért. Általában igyekeztem változatos gyümölcsöket válogatni és kis apróságokkal meglepni.
- Ehhez tényleg én is kellettem? - emelte fel szemöldökét a földhözragadt, maradi és karótnyelt testőr, akivel ma még egész nap “össze voltam zárva”. Bár a hangja, a teste, az arca, a gesztusai, mindenért kárpótoltak.
- Igen! - zártam le ennyivel a témát, miközben szélesen mosolyogtam a magasabbra. Látom, hogy az agyára megyek, és ezért csak még inkább feszegetni támad kedvem a határait. - Van kedved elkísérni hűsölni?
- Ti mindig ennyire ráértek? - vágta hozzám a sértésnek szánt kérdését.
- Nos, nem. De most éppen ráérek, szóval igazán eljöhetsz velem! Dögmeleg van! - vigyorgok pont ugyanolyan idétlenül, ahogy mindig is szoktam. Jin csak a szemeit forgatja.
- Mit értesz hűsölés alatt? - sóhajt egy nagyot. Ebből azonnal rájöttem, hogy be fogja adni a derekát. Neki még melegebb lehet, azokban a vicces göncökben.
- Van egy folyó, nem messze a házunktól! Felé lógnak a fák és kellemes hűvös a vize, mert egy barlangból fakad - ugyan megpróbálja elrejteni az érzéseit, látszik rajta, hogy szeme egy pillanatra felcsillan. - Ezekkel végeztünk, szóval mehetünk egyből oda! - csak elmosolyodok és már törtetek is előre, némi hideg reményében. No, meg azt is remélem, hogy nem csak lehűlök, de hogy majd a hideg feloldja Jint is, ha már a meleg nem volt rá képes.
Az utat ugyan csendben tettük meg, de végig hallottam, hogy Jin szaporán szedi mellettem a lábait. Már amikor először pillantottam meg, tudtam, hogy sóvárogni fogok utána és szeretni fogom, akkor is, ha tudom, nem lehet az enyém. Mint minden normális férfi, ő is elvesz majd egy fiatal lányt; beházasodik valami előkelő, nemesi családba, boldogan éli a mindennapjait, kap egy parancsnoki, esetleg miniszteri állást, engem meg majd szépen elfelejt. Én azonban tudom, hogy ez nekem nem fog menni.
Mindezt tudván emészt belülről a jövőbe tekintés fájdalma és a kilátástalan szerelmi életem. De mit is tehetnék? Egyszerűen csak mosolygok és megyek tovább, mit sem törődve azzal, hogy mit érez az én megnyomorodott szívem.
- Hahó! - ijedten ugrottam neki egy fának, a hirtelen jött hang miatt. Mikor rájöttem, hogy csak Jin volt az, dörzsölgetni kezdtem a fájó pontot. Én szerencsétlen! Mert már megint a gondolataimba merültem, és nem figyeltem a környezetemre!
- M-mi az? - pislogtam rá még mindig az ijedelem hatása alatt állva.
- Szóltam, de nem reagáltál - bár ez nekem is leesett, a kérdés ideje alatt volt időm feleszmélni, hogy hol is vagyunk. - Merre kell menni? - int fejével az útelágazás felé.
- Balra! - válaszolok, kicsit még mindig zavartan. Mindig hajlamos voltam rá, hogy kizárjam a külvilágot, de mostanában már javultam. Egyre kevesebbet zárkóztam magamba és sokkal nyitottabb voltam a környezetre, akár emberekre, akár bármi másra.
- Mi volt az az előbb? Nem olyan embernek tűnsz, mint aki használni szokta az agyát - szavaira felé kapom a tekintetem és a legszúrósabb tekintetemet veszem elő, hogy azzal ajándékozhassam meg.
- Ez nem volt valami szép feltételezés - mondom ezt úgy, mintha teljesen semlegesen érintett volna, de valójában jobban fáj, mintha belefojtott volna egy kanál vízbe. A szívem hirtelen szorult össze szavaira és tört darabokra. Bár, még nem is ismerem, mégis jobban fájt tőle ez a mondat, mintha Jimin valami megalázóbbat vágott volna hozzám. Jin csak vállat von és tovább fürkészi a fák lombjait, én pedig inkább a földet kezdem bámulni, mintha az segítene az érzéseimen.
Pár perc csöndben megtett séta után meg is érkezünk a hőn áhított hűsítő vizű folyóhoz. Egészen oda vezettem Jint, ahol ered a vízfolyam, hogy a lehető legnagyobb mértékben élvezhessük ki a vizet.
- Ez gyönyörű! - fordul körbe magán a testőr, elképedt arccal. Megengedek magamnak egy nagyképű vigyort, amolyan “én megmondtam” jelentéstartalommal.
- És van még ettől szebb is! - ezt már akkor kiterveltem magamban, mikor eszembe jutott, hogy elhozzam ide, így mindenképpen meg akarom valósítani. - Kövess! - intek fejemmel a sziklák felé, ahol a víz a magas barlangból, vízesés formájában hull alá a kis tószerű tárolóba, majd tovább halad folyóként. - Azt figyeld! - mutatok a pár méterre lévő kristálytiszta folyadékra, mintha lenne ott valami érdekes.
- Nem látom! - ráncolja szemöldökét szélesvállú barátom, mire csak elnevetem magam, és kihasználva, hogy éppen egy lábon hajol a víz felé, hogy lássa a semmit, meglököm, így tökéletes ívben placcsan a vízbe.
Néhány másodperc után bosszankodva, leírásra nem érdemes szavakkal illetve az eget is, áll fel a derekáig érő vízben, és égető tekintetét az enyémbe fúrja. Én meg csak nevetve tekintek rá vissza, és gondolva egyet, beugrok mellé. Nevetve állok meg mellette. Immár mind a ketten teljesen vizesek vagyunk, amit én egyáltalán nem bánok.
Lassan Jin arcvonásai is megenyhülnek. Összeráncolt szemöldökei kiegyenesednek, ajkaira pedig mosoly kúszik, ami átfordul önfeledt nevetésbe. Végre megnyílt és megmutatta, milyen is igazából. Őszinte mosollyal figyelem, ahogy jóízűen nevet, majd ismét lemegy a víz alá, és megint feljön a felszínre.
Kisebb csatát kezdünk, aminek nevetés lesz a vége. Végül a egy sziklára kifeküdve kezdünk szárítkozni a napon.
- Köszönöm! - szólal meg Jin, megtörve a percek óta beállt csöndet. Felé fordulva felvonom egyik szemöldököm.
- Mit?
- Hogy elhoztál! - fejét elfordítja és az eget kezdi vizslatni, így én is hasonlóan teszek. - Tudod régóta nem nevettem.
- Miért? - kérdésemet ismét csönd követi. Hamar rájövök, hogy nem fog válaszolni, és valószínűleg egy fájdalmas pontra tapintottam. - Bocsánat.
- Anyámék egész kicsi koromban meghaltak - meglep vele, hogy mesélni kezd. Érzem, tudom, hogy most olyan titkot bír rám, amit kevesen tudhatnak, így iszom minden egyes szavát. - Egyedül nőttem fel, napról napra éltem, mígnem találkoztam Jungkook úrfival. Ő felkarolt, az apja pedig befogadott, így az úrfi testőre lettem. Azon a napon mosolyogtam utoljára, mikor anyámék meghaltak.
Képtelen vagyok megszólalni. Egyszerre vagyok határtalanul boldog, és szörnyen szomorú. Én vagyok a világ legboldogabb embere, amiért Jin élete titkát rámbízta, viszont a szívem hasogat, amiért ilyen múltban kellett átélnie. Szinte nem is gondolkozom, csak cselekszem: közelebb kúszok hozzá és megölelem. Nem érdekel, hogy mi lesz ennek a következménye. Meglepetésemre azonban visszaölel. Az idő megszűnik és csak ő van, meg én.
Boldog vagyok. Még ha Jin nem is lehet igazán az enyém, de most csak és kizárólak az enyém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése