Mint minden reggelem, ez a mostani is lassan és borzasztóan kezdődik. Nem elég a szokásos reggeli nyűgösségem, a hasogató fejfájás, a fullasztó piaszag még rátesz egy jó nagy lapáttal. Ehhez még az is társul, hogy a fejem, valami elég keménynek van úgy nekinyomódva, hogy a fél arcom teljesen el van torzulva és folyik a nyálam. Frusztráltan morogva támasztom meg a karomat, hogy feltolhassam magam, valamiféle kényelmesebb, vagy éppen ülő pózba, de ahogy mozdulnék, úgy fonódik körém két kar, egyre erősebben. Úgy érzem magam, mint egy fa, amit fafojtó füge támadott meg.
Homlkoráncolva próbálom felidézni, hogy miféle alak szorításában lehetek éppen. Szememet nagy nehezen kinyitom, hogy a csipa miatt keletkezett könnyfáytlon keresztül, valamilyen vizuális információt is lehetőségemben álljon begyűjteni a hollétemet illetően. Célom többé, bár inkább kevésbé sikerül, ugyanis csak annyit sikerül kiderítenem, hogy az a valaki, aki magához szorít, egy izmos félisten, akinek kellemes tusfürdőjének illatta keveredik az alkohol gyomorforgató bukéjával. Fintorogva próbálkozom meg ismét távolabb kerülni az illetőtől, továbbra is nulla eredményt elérve.
Fészkelődésemre azonban a másik fél is mocorogni kezd, és halkan motyog valamit a bajsza alatt - ha van neki.
- Soha nem engedlek el - csak ennyi és még egy pár szófoszlány jut el hozzám, de mindez pont elég ahhoz, hogy beugorjon valami az estéről.
Megpróbálom szépen sorban végiggondolni, hogy mi is történt tegnap. Így minden eszembe jut. Az étterem, Hongbin, a vacsora, hogy együtt ittunk, hogy mindent elmondtam neki a múltamról, amit eddig csak N tudott rólam. Szemöldökömet összevonom, ahogy próbálom megérteni az irracionális énemet. Miért mondtam el egy idegennek azokat a dolgokat, amit az egyetlen és legjobb barátomnak is csak hosszú hónapok után voltam képes? Miért maradtam itt? És egyáltalán, miért rúgtam úgy be attól a kevéske piától, mikor egyébként egész jól bírom az alkoholt? Bár, ha jobban belegondolok… nem is rúgtam be igazán, hiszem csak végig kellett gondolnom, és máris emlékszem mindenre.
- Jesszusom! - ha most nem lennék teljesen tehetetlen pozícióban, arcon csapnám magam legalább annyira, hogy nyoma maradjon. Eljönni sem akartam. Erre meg még most is itt vagyok, Hongbin éppen halálra ölel és az este az egész múltamat tökéletesen kiteregettem számára, minden fekete és undorító részletével együtt. Bár, ha így jobban belegondolok, talán jól is tettem, mert így lehet, majd ha kijózanodik, rájön, mennyire visszataszító személy vagyok, és akkor hajlandó lesz végre békén hagyni.
- Mi a baj Taekwoon? - kérdezi rekedtes hangon. Szólásra nyitom a számat, de akkor felfogom, hogy mit is mondott az imént.
- M-mit mondtál? - muszáj még egyszer kiejtenie a száján, különben bemesélem, hogy csak képzeltem. Szinte látom magam előtt, hogy csukott szemmel is képes értetlenül nézni.
- Taekwoon, minden rendben? - elenged és könyökére támaszkodva kicsit feljebb tornázza magát, és immár nyitott szemmel fürkészi tekintetem. Én is hasonlóképpen teszek.
- Honnan tu- - ahogy a kérdés megfogalmazódik bennem, és éppen csak számra veszem, rájövök, hogy mi áll a helyzet mögött, a válasz, pedig én. Ahogy minden mást, ezt is képes voltam kikotyogni, akár egy hülye liba. - Mindegy! - rázom meg a fejemet, és a fejfájásommal küzdve ülök fel és szállok ki az ágyból, hogy kedvességemet egy kis reggeli készítésével is tetézzem.
- Hé, hova mégy?! - kap azonnal észbe Hongbin.
- A konyhába.
- Arról szó sem lehet! Maradj még! - megragadja a csuklóm és egyenesen magára ránt vissza. Ijedtségemet és az egyensúlyom elvesztését kihasználva, ismét az ágyra szögez és szorosan ölel magához, sőt, még a lábát is átveti az enyéimen. Kétségtelen, lehet, hogy ki tudnék szabadulni a koala karmai közül, de nincs az a pénz, amiért megmozdulnék. A fejfájásra a legjobb gyógyír, ha az ember vízszintesben marad. Az meg csak hozzátesz a kellemes érzéshez, hogyha valaki majd’ megfojt, elnyomja a másik lábát és a haját birizgálja, amitől persze kirázza a hideg az embert. Sorsomba - melynek sanyarúságát a relativitás függvényének értelmében, mindenki a maga módján ítél meg - beletörődve fúrom arcomat ismét Hongbin izmos mellkasába.
Hosszú percekig csak csöndben fekszünk, mind a ketten. Én azonban gondolkozni kezdek, ami bár veszélyes elfoglaltság, néhanapján szükség van rá. Igyekszem a tegnap este minden legapróbb, talán jelentéktelennek tűnő részletét felidézni. Nem számít, akárhogy töröm az agyam, csak azok a részek jutnak az eszembe, ahol Hongbin kérdez rólam és az életemről, de az nem rémlik, hogy én is kérdeztem volna őt. Miért nem kérdeztem róla semmit? Talán ráncos marad a homlokom a sok szemöldökráncolástól. És lehet, hogy a gondolkodás is megárt majd.
- Hongbin? - kezdem, magamtól szokatlan módon, elhaló hangon.
- Hm? - gyanítom arra sem veszi a fáradságot, hogy kinyissa a szemeit, nem, hogy rám nézzen, vagy valami hasonló őrültséget műveljen. Különös módon nem felhúzom magam rajta, hanem halványan elmosolyodom. Nem értem a saját tetteimet, de valahogy nem is érzem szükségét; úgyse tudok mit kezdeni velük.
- Én elég sokat elmondtam magamról - kezdek egyik ujjammal a pólóján körözni. Olyan vagyok, mint egy fogyatékos és szerelmes tinilány. Hánynom kell. - Te is mesélsz magadról?
- Persze - fúrja arcát a hajamba, amitől megborzongok. - De a tegnap elég volt, majd visszatérünk rá este.
- Tessék? - fejem csak azért nem kapom fel, mert nem akarom megütni. Van így is elég fogyatéka szegénynek. Mit akar már megint?
- Gyere el este megint, és mesélek - nagyokat pislogva mered rám és kutatja tekintetem, immár engedve szorításából. - Amúgy is szerettem volna, ha ma is eljössz, csak arra nem számítottam, hogy itt is alszol - mosolyog kedvesen, miközben az egyik tincsemmel játszik. Lesokkolva nézek rá, de a gondot saját magam jelentem, mivel egyáltalán nem tudom, hogy miért hagyom neki ezeket az apró érintéseket.
- Rendben - halkulok el, felülve, hogy ne kelljen vele szemeznem. - De most már mennem kell, mert a főnököm nem szereti, ha kések.
- Tudod mit? - szólal meg hirtelen, miközben ő is felpattan, de már egyáltalán nem tűnik álmosnak sem, én meg már kezdem elveszteni a fonalat. - Ma én megyek eléd.
- Mi? - szalad ki a számon azonnal. Az egyik, ami meglep, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyen hülyeség; a másik, hogy miért akarja hirtelen ezt az egészet?!
- Este nyolckor ott vagyok érted - vigyorodik el, immár felém fordulva egy puszit nyom a homlokomra.
- Ho-
- Gyere, kikísérlek - mászik ki az ágyból és kezét nyújtva játssza a hős lovagot.
- Me- - már éppen leráznám magamról, de csuklómra fogva szállít ki az ágyból. Az előbb még annyira akarta, hogy maradjak, most meg ez…
- A konyháról kérünk neked reggelit - vigyorog szórakozottan, miközben az említett helység felé vezet, továbbra sem engedve el kezemet. Ellenkeznék, de valahogy feleslegesnek érzem, elvégre az előző próbálkozásaim is kudarcba fulladtak.
Tényleg képes reggelit csomagoltatni nekem, és egészen a kapuig kísér, ahol egy újabb puszit kapok tőle, de ezúttal nem a homlokomra, de még csak nem is az arcomra, hanem kihasználva a helyzetét és azt, hogy még nem tudom kitalálni, mi jár a fejében, ajkaimra puszil. Éppen csak egy pillanatig tart, de elég ahhoz, hogy szívem kétszeresen verjen, és ma már sokadszorra fagyjak le. Lábaimat nagy nehezen mozgásra bírom, intek neki, majd a lehető leggyorsabban eltűnök a szeme elől.
- Leo, hát te? - hallom meg egy férfi hangját mögülem, pár saroknyira a célomtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése