Gyilkosok Szigete - 5. Fejezet (+18)

Zömmel Hoseok az, aki jártatja a száját, belátva a tényt, miszerint Hyungwon aligha fog megszólalni. Persze az idősebb azonnal sejtette, már az első találkozás után is, hogy a másik nem egy szószátyár. Magához híven igyekszik oldani a feszültséget, már tudat alatt is Hyungwon érdekeit szem előtt tartva, kiszedve belőle a lehető legtöbb információt, mindezt visszafogott, egyáltalán nem tolakodó köntösbe burkolva.

- Bocsánat, de mennem kell. - Hoseokot meglepi a fiatalabb hirtelen felbátorodott hangszíne, meg egyáltalán az, hogy magától megszólalt, és nem neki kellett kiszedni belőle minden egyes szót.

- Máris? - néz rá csalódottan Hoseok. Legszívesebben egész nap a kávézóban maradna, és beszélgetne, pontosabban beszélne, hátha sikerülne megtörnie azt a vastag jeget, ami mögé a másik férfi rejtőzött.

- Igen. Sajnálom, de dolgom van. - Hyungwon ajkaira mosoly szökik, ami még inkább meglepi a szemközti széken ülő férfit, hiszen eddig nem csak mosolyt, semmilyen más emóciót nem látott annak arcán.

Hosszas búcsúzkodást követően - amihez persze Hoseok ragaszkodott -, Hyungwon végre elhagyja a helyiséget, s ahogy átlépi a küszöböt, kezében már a telefonját tartja, hogy annak kijelzőjét vizslatva bizonyosodhasson meg róla, nem késett le semmiről. A következő célpont adatait általában SMS-ben kapja meg, amit mindig más-más eldobható mobilról küldenek, így ellehetetlenítve azok visszakövetését. Hyungwon lelassítva lépéseit élvezi ki a szél nyújtotta kellemes cirógatást, miközben végig azon jár az agya, hogy mégis miért olyan vele Hoseok, mint amilyen?! Miért akarja megismerni és ő miért hagyja magát? Olyan dolgok ezek, melyeket a szíve dönt el, s bár tudja, hogy nem szabadna hamiskás érzéseiben rációt keresni, mégis minduntalan megteszi. Azt hitte, hogy minden érzést kiirtottak belőle, viszont a Hoseokhoz való viszonyulása nem erről ad tanúbizonyságot.

A park felé sétál, mélyen a gondolataiba merülve, mikor végre valahára, megszólal a mobilja, minek hangjára azonnal a tárgy után nyúl. Soha nem rajongott azokért az ügyekért, amiket a Szigetről kapott; most sincs másképp, de, mint mindig, kényszeríti magát annak ellenőrzésére, majd elvégzésére. Ha nem teszi meg, amit a vezetőség akar, lebuknak, és kudarcba fullad az egész terv, s nem csak az ő és a csapata életét sodorná veszélybe, hanem a korábbi, valamint a későbbi generáció tagjainak életét is.

A mostani célja egy gangnami panelház, 14. emeleti lakója, aki összeköttetésben áll az egyik ottani gyerekkel. Minden bizonnyal egy családtagja, aki semmi áron nem szerezhet tudomást a Szigetről és az Intézetről. Mint mindig, most is kedve szerinti módszerrel végezhet vele; egyetlen kikötés csupán az, hogy nem találhatnak rá a holttestre. Erre pedig a legjobb módszer a sav, ami feloldja a csontokat is, és bár büdös, van egy egész raktárnyi belőle. Vagy talán illene valami mást választania? De akkor takarítania is kellene, viszont arra ott vannak a csapattársai. Ezúttal talán ki kellene élveznie, hogy az ő kezében összpontosul minden hatalom; a hatalom, mely életet és halált jelent, melyet csak ius gladii-ként szokás emlegetni.

Bár valóban nem szeretett ölni, mégis voltak olyan pillanatok számára - mint ez a mostani -, mikor hajlandó volt kiélvezni azt, ami megadatott neki. Végül arra a döntésre jutott, hogy most azon kevés alkalmak egyike lesz, mikor kést ragad kezébe, és nem csupán az eszközre hagyja a gyilkolást. Ő lesz az, aki ma gyilkolni fog.

Megfontolt léptekkel haladt az időjárástól kopott betonon, figyelmét végig arra összpontosítva, hogy előre eltervezzen minden mozzanatot, minden szükséges cselekedetet ahhoz, hogy se a holttestet ne találják meg, sem pedig azt, hogy ő volt a gyilkos. Megannyiszor végigjátssza magában, ahogy először az áram főkapcsolóját intézi el, hogy a maszkon túl, a sötétség is óvja arcát a kíváncsi tekintetektől. Aztán halk léptekkel közelíti meg az ajtót, a 1411-es számmal. Hangtalanul halad, amit a folyosón leterített piros-fekete szőnyeg, és puha, bőrtalpú cipője tesz lehetővé. A falap előtt megáll, először balra, majd jobbra tekint, megbizonyosodva arról, hogy a folyosón nem jár senki, s csak ezt követően veszi elő, selyemzakója belső zsebéből az álkulcsot, hogy gyakorlott mozdulatai segítségével egy pillanat alatt elérje a zár halk, de annál jellegzetesebb kattanását, mely azt jelzi számára, hogy csak gyengéden meg kell löknie az ajtót, így az már nem is jelent akadályt számára. Igyekezve nem felborítani semmit és mindent kikerülni araszol egyre beljebb a házban, szemével egyszerre a sötét terepet vizslatva, valamint keresve a célszemélyt. Elsőként, a folyosó első ajtajánál balra a konyha van, mely ugyanolyan üres, mint az azzal szemközti mosdó és nappali, így már csak egyetlenegy helyiség maradt.

Övtokjából azonnal előkapva a kést, markolatára szorít. A hátralévő utat már sokkal céltudatosabban teszi meg. A szoba ajtaja előtt megtorpan, bármiféle nesz után hallgatózva, melyet pár perc múlva meg is hall. A férfi telefonál. Hangja mély és karcos; nem kétségbeesett, holott a beszédtéma megkövetelné.

- Megmondtam, tudom, hogy a fiamat elvitték valami istenverte szigetre. Ha kell, az életem árán is megkeresem, és visszahozom. – Hyungwon szívét a fagyos valóság szorította közre, megfojtva és kiszorítva ezzel a levegőt tüdejéből. Talán az ő szülei is hasonló dolgokat mondtak, mikor ő eltűnt… Talán. De lehet, hogy nem is érdekelték őt. Már nem is emlékszik a szüleire. És ezt az embert most meg kell ölnie.

Az ajtót hatalmas robajjal csapja ki, mire a férfi kezéből kiesik a telefon, de hang nem jön ki a torkán. Hyungwon a telefonhoz lép, fegyverét végig a riadt tekintetű személy nyakának szegezve, s megszakítva a hívást, végre megszólal:

- Hogy hívják a fiát?

- K- Ki maga?

- Azt kérdeztem, hogy hívják a fiát?! – ismétli meg kérdését. Bár meg kell ölnie, nem szívtelen teljesen, valamint célja, hogy leszámoljanak az Intézettel, s ha ez sikerül, el akarja mondani a fiúnak, hogy az apja minden áron meg akarta őt találni.

- Kim Youngkyun.

- Megmondom neki, hogy az apja a haláláig azért harcolt, hogy megtalálja őt.

A férfi már nem mondhatott semmit; Hyungwon mélyen a férfi bordái közé szúrja a kést, biztosan átszúrva annak tüdejét, aki így nem szenved sokat, de még így is a fiú karjaiba kapaszkodik. Szeme kétségbeesetten csillog, ahogy ébenfekete bogarait a gyilkosára szegezi. Ajkai közül vékony vércsík folyik végig az állán, lecsöppenve Hyungwon kezére. A férfi egyre erősebben szorít karjába, ahogy fájdalma egyre csak növekszik. Sebéből vízesésként zúdul alá vére, s ahogy a vörös folyadék távozik testéből, úgy ereje és élete is lassan tovaszáll. Karjai hirtelen elernyednek, lábai összecsuklanak, s élettelenül hullik a földre, egyenesen a saját vérébe. Még egy utolsót hörög, felköhögve az utolsó csepp vérét is, majd ereje teljesen elhagyja.

Hyungwon ott áll, rezignált arccal, kezében a véres késsel. Ruháját vér áztatta át, lábaival a tócsában áll, mely a férfit körülveszi. Tisztán emlékszik arra a napra, mikor először ölt. A saját húgát. A testvérét. Tekintete nem árulkodott fájdalomról; semmiről.

Nem érzett. Az is meghalt a húgával együtt. Ő csupán egy porhüvely, mely emlékét idézi annak, aki volt régen. S már csak egy célja van: megölni azt, aki ezt tette vele.