Rózsák Városa - EunHae (Super Junior) - ajándék

Cím: Rózsák városa

Műfaj: romantikus, AU (alternatív valóság, ergo kissé fantasy jellegű), yaoi

Szereplők: Lee HyukJae (Eunhyuk), Lee DongHae (Super Junior)

Páros: EunHae

Korhatár: -

Megjegyzés: Ez a történet egy karácsonyi játékra készült ajándékba, ettől függetlenül, remélem, lesz még, akinek tetszik, de persze a lényeg az, hogy annak tetsszen, akinek szántam. Bár az illetőt nem ismerem, remélem, sikerült kedvére tennem, legalább a párossal. Jó olvasást! ^^

Rózsák Városa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, melyet Rózsák Városának hívtak. Nevét a tömérdek rózsáról kapta, amik belepik az utcáit, színes takaróba burkolva azt, kellemes, mézédes, mégis friss illatot árasztva magukból. Hogy miért volt ennyi rózsa az utcákon? A válasz egyetlen név, mely az uralkodóhoz tartozott: Lee HyukJae.

A Herceg múltját beárnyékolta a rideg valóság, a halál és a sötétség szele, fájdalmasan fojtogató érzést hagyva maga után a szívében és a torkában. Nem csak az éppen férfivá érett fiú számára, hanem az egész nép számára mérhetetlen veszteség volt, s szomorúság. Megannyi cikk árasztotta el annak idején az újságokat és internetes hírportálokat a királyi család tragikus haláláról, s amit csupán legkisebb fiúk, a mostani király élt túl, s a nép száját egyetlen utálkozó szó sem hagyta el.

Attól a naptól kezdve nem közeledett királyként senkihez. Inkább választotta az álruhát és egyszerű emberként állt népe elé, eltitkolva előlük valódi kilétét, hiszen így nem csak számára volt könnyebb, de a polgároknak is. Ezzel több célja is volt, köztük, hogy látni kívánta az örömöt az emberek arcán, belelátni az életükbe, és megbizonyosodni arról, hogy tetszenek nekik a rózsák, melyeket ő ad számukra.

Mert a rózsákat ő küldte. A virágok váltak menedékévé a családja halálát követően; egyszerre ringatták álomba és védték meg őt a fájdalomtól. Amilyen ambivalens volt a rózsa, úgy saját magát is annak tartotta. Egyszerre akart közel kerülni az emberekhez, mégis távol maradni tőlük. A fájdalom, amit már egyszer átélt elriasztotta őt a kapcsolatok kialakításától. Mégis vágyott rá, hogy láthasson embereket és közöttük legyen, egyszerűen csak nem akart senki barátja lenni.

A selyemből készült zakója hangtalanul ért földet, ahogy HyukJae lecsúsztatta azt a válláról, megszabadulva így a lelki súlytól is, melyet a nemesi ruháinak hordása jelentett. Ajkai közül megkönnyebbült sóhaj szökött ki, ahogy ingje is a puha szőnyegen landolt, s ahogy mit sem törődve azok állapotával rúgta őket arrébb, inkább egyszerűbb ruhákat húzva magára, melyben már úgy vélte, kiléphet emberek közé.

Azt kívánta – mint mindig -, bár ne kellene újra magára húznia ezeket a fényűző és undorítóan nagyzoló ruhákat, amiket csak azért hordott, hogy ne becstelenítse meg apja és anyja emlékét a lázadásával. Bár valóban szépek voltak; mind kézzel készített, apró, gyönyörű hímzésekkel díszítve, s gazdagak voltak színvilágban is, inkább cserélte le prűd, egyszerű ruhákra.

- Uram, a kancellár keresi – szólt a titkára; az egyetlen, aki tudta, hogy ki is ő valójában, s elfogadta olyannak amilyen.

- Gyere be. – Felvette az egyik fekete felsőjét, mely láttatni engedte sportos alkatát, és levetett ruháit eltűntette a gardróbban.

- Megint ki akar menni?

- Nem. Ki is fogok. Mondd meg a kancellárnak, hogy estére visszaérek, addig várjon – utasította a titkárát, nem kis fejfájást okozva ezzel neki, azonban a titkár jó ember, így elfogadta, sőt, megértette, miért ilyen HyukJae. Örült, hogy neki nem kell ilyen komoly döntéseket hoznia.

- Mikorra tervez visszatérni? – tette még fel utolsó kérdését.

- Legkésőbb nyolckor itt leszek.

- Jó utat, Uram. – A titkár letette a kezében tartott papírokat az asztalra, majd egy mély meghajlást követően távozott a szobából, magára hagyva a férfit, akiért a szíve szakadt meg. Az egész ország megrendült, mikor az előző király meghalt, elképzelni sem tudta, hogy milyen lehetett a fiúnak, akire a népet hagyták, rárakva minden súlyt, miközben ő is darabokra tört. Éppen ezért tartotta titokban, mit szokott csinálni, és viselt el mindent, amit emiatt kapott.

HyukJae úgy menekült az otthonának nevezett hatalmas épületből, mintha tűz elől futott volna, élete megmentését szem előtt tartva. A birtok határához érve átmászott a kerítésen, mely bár magas volt, a mellette álló fa segítette az azon való átjutást a szökni készülő Herceg számára. Nem tudta, vajon a szülei mit gondolnának, ha látnák, milyen felnőtt lett belőle, de abban az egyben biztos volt, hogy megértenék, és ezzel együtt vagy elfogadnák, vagy elmagyaráznák neki, hogyan tudna alkalmazkodni jelen helyzethez.

Mindennek okán nem hagyott fel a „szökéssel”, és még csak nem is tervezte feladni. Ez volt az egyetlen öröme az életében a rózsákon kívül, s nélkülöznie ugyan nem kellett, mondhatni jó dolga volt, boldogsága forrása mégis csak ez a két dolog volt.

A szokásos úton haladt; körülötte megannyi illatozó rózsa, magukon viselve a világ összes színét, illatuk még a bőre alá is beférkőzött, s egyedül a léptei nyomán felszálló por zavarta, mely azonnal el is illant, mihelyst a kövesútra ért. A hideg átjárta testét, hiszen jócskán tél volt már, de hó még nem esett, s a rózsák sem szűntek meg virágozni. Senki nem tudta az okát, de a rózsák egész évben virítottak. Ahelyett, hogy leveleik bebarnultak volna, szirmaik a földre hulltak volna, kitartóan virágoztak, illatoztak, színnel és boldogsággal töltve meg annak a szívet, aki hagyta, hogy beférkőzzön oda.

HyukJae kabátja zsebébe dugta kezét, hogy megóvja a fagytól, miközben érdeklődve fürkészte a város utcáit, az úton elhaladó kocsikat, a sürgölődő lakókat, akik minden erejükkel a Karácsonyra készültek. HyukJae ezt sem ünnepelte, hiszen nem volt kivel, de nem is zavarta. Miért is akart volna ajándékot kapni, mikor mindene megvolt? Úgy érezte, semmi szüksége kapni, adni pedig Karácsony nélkül is adhatott, így ezek a napok is ugyanúgy teltek számára, akár az összes többi.

Nagy nézelődésében észre sem vette a kutyát, aki váratlanul termett előtte, apró termetével segítve a férfinak elterülni a beton jeges kövén. Nem szitkozódott, vagy haragudott a kutyára, elvégre ő nem figyelt oda, hogy hova lép, inkább azonnal felült, és azt figyelte, vajon a kutya jól van-e. Az aprócska szőrpamacsnak semmi baja nem volt; farkát csóválva férkőzött HyukJae ölébe, aki még mindig a földön ült, s immár az ebet simogatta nagy odaadással. Aprócska gombszemei, bájos pofija és puha szőre azonnal magával ragadta.

- Bocsánat, mindig kiszökik – szaladt hozzájuk egy fiatal férfi, akiről HyukJae első gondolata az volt, hogy milyen jóképű. Évek óta jár már errefelé, de még soha nem találkozott vele, ráadásul soha nem érzett még hasonlót, ezzel pedig teljesen az őrületbe kergette magát, de inkább elnapolta a magával való veszekedést egy olyan időpontra, mikor senki sem lesz tanúja, ahogy éppen begolyózik. – Jól vagy? – tegezte le, minden különösebb szívbaj nélkül, bár HyukJae sem gondolta volna idősebbnek magát a férfinál.

- Semmi gond, én nem figyeltem. Nagyon aranyos kutya.

- Igen, ha nem szökne ki ennyit – hajolt le a kutyáért, majd szabad kezét a Herceg felé nyújtva felsegítette. – A húgomé, de sokszor mondanám inkább a sajátomnak. – HyukJae elfogadta a segítséget, s mikor már biztos lábakon állt, feltette a kérdést, ami bár nem a legjobban foglalkoztatta, mégis, legalább ennyit szeretett volna megtudni a másikról.

- Lee HyukJae. Téged hogy hívnak? – mutatkozott be illedelmesen, de a többi formaságot mellőzte.

- Gyere ide – vágta rá azonnal a másik, amin HyukJae-nek erősen el kellett gondolkodnia, ugyanis nem értette ezt a választ. Látta persze, hogy a férfi jól szórakozik értetlen fején és alig tudja visszatartani, hogy ne nevesse el magát, majd mikor számára is világossá vált a jókedvének oka, hangosan kitört belőle a nevetés.

- Na, de komolyan – morzsolt el egy könnycseppet a szeme sarkából, hogy újból minden figyelmét a férfi felé fordíthassa.

- Lee DongHae.

- Új vagy erre? Még nem láttalak. – HyukJae számára érthetetlen volt, miért állt le ilyen közvetlenül beszélgetni DongHae-vel, holott ez közel sem volt szokása, senki mással szemben. Meg-megállt kérdezgetni azoktól, akikkel már találkozott, de az, hogy idegennel ilyen fesztelenül és szinte azonnal megtalálja a hangot, szinte elképzelhetetlen volt számára. Most mégis pont ez történt, és bár nem tudta hova tenni, élvezte. Piszkosul élvezte.

A találkozásukat követő napon ismét találkoztak. December 24-én, mikor mindenki a családjával van, ünneplik a Karácsonyt, boldogok. Ők pedig céltalanul sétáltak a fagyos hidegben, azzal sem törődve, hogy ez az ünnep egyáltalán létezik. Mindkettejüknek más volt az oka, amiért éppen kint voltak, de ez az eredményen mit sem változtatott.

- Hogy-hogy ilyenkor kint? – lépett HyukJae elé az alacsonyabb.

- Ma is csak egy nap van… - sóhajtott hatalmasat a Herceg, leülve a mellettük lévő padon. Sok gond szakadt rá a tegnapi nap folyamán, ugyanis nem csak az érzéseivel kellett megküzdenie, de a kancellár által elé tárt problémával is, ami nem volt más, mint az apadó kincstári alap, amit állítása szerint azzal kényelmesen helyre lehetne hozni, ha a Császár lányával összeházasodna. Ezen a felvetésen felháborodott, mert tudta, hogy nem élheti le az életét örökké egyedül, de nem így akart párt választani. Azt is tudta, hogy nem csak a pénz miatt volna jó lehetőség ez a házasság, hanem a hatalom miatt, de ez őt egyáltalán nem érdekelte. Egy olyan társat szeretett volna maga mellé, aki a szeretetével láncolja magához, nem pedig a hatalom, vagy a pénz által.

- De Karácsony – ült le mellé DongHae is, hasonlóan nagyon sóhajtva. Mindkettejüknek megvolt a maga problémája, s ami közös volt még bennük, az az, hogy hallani szerették volna a másik baját.

- Te is kint vagy.

- Elegem lett a családból. A húgom sikítozik, anyám ki se látszik a munkából, ezért mindennel baja van, apám segít neki, én meg csak láb alatt voltam, és már nagyon idegesített a zaj. Mellesleg nem is nagyon vagyok oda a Karácsonyért, így nem értem a felhajtást. Szóval, ja, leléptem, szarban hagyva a családot – helyezkedett el kényelmesen a padon, testével HyukJae felé fordulva. – Halljuk, a te történeted mi?

- Nincs családom, szóval nincs mit ünnepelni – mondta el a lehető legtömörebben és legfájdalmasabban ezt a szívszorító tényt, melynek tudatában DongHae inkább nem kérdezett volna rá, de már késő volt, így a szokásos „sajnálom” helyett, inkább más ötlettel állt elő:

- Lenne kedved csatlakozni hozzánk?

- Igazán nem akarok zavarni.

- Nem zavarsz, és mindig annyi marad a vacsorából, hogy egy hétig az jön ki a fülünkön is… Szívességet tennél, ha segítenél elpusztítani.

- A szüleidnek nem lesz gond?

- Dehogy – vigyorodott el, a lehető legszélesebben DongHae, annak örömére, hogy látott a másikban hajlandóságot arra, hogy a hozzá való csatlakozást válassza.

HyukJae DongHae-vel és családjával töltötte az ünnepeket, s ezt követően szinte minden napot. Közös megegyezésük alapján, Karácsonykor nem adtak egymásnak ajándékot, hiszen nem ismerték egymást, azonban kitűztek egy későtéli napot, amikor bepótolhatják a kimaradt adakozást. Nehéz dolga volt mind a két férfinak, hiszen még ez a közel két hónap sem volt soknak mondható, főleg úgy, hogy HyukJae nem volt hajlandó elmondani a legnagyobb titkát, bár a tervei között szerepelt.

A találkozót a kedvenc helyükre, a hatalmas területű, és hétköznap délelőtthöz híven kihalt parkba beszélték meg. Azokon a napokon ugyanis, mikor nem beszélték meg, hogy találkoznak, mindig itt futottak össze a véletlen folytán, az örökké zöld fenyő alatt, melyen még mindig ott világított a karácsonyi égő, bár a díszeket már mind levették. DongHae eleinte nem értette, hogy miért ne lehetne az ajándékokat átadni náluk, de mivel HyukJae annyira ragaszkodott ehhez a helyhez, elfogadta; gondolta, majdcsak megtudja az okokat.

HyukJae már ott állt, fagyos kezében szorongatva az ajándéktáska fülét, súlyát egyik lábáról a másikra helyezve, előre rettegve a másik reakciójától, főleg, hogy nem is találta még ki pontosan, mit, és hogyan kellene mondania. Viszont ismerte már annyira DongHae-t, hogy tudta, el fogja fogadni az okot, amiért eddig titkolta előtte kilétét, az érzéseivel együtt.

S mikor elérkezett a pillanat, mikor meglátta DongHae-t a széles mosolyával közeledni felé, valahogy minden rossz gondolata elszállt, csupán az idegességtől bizsergő füle emlékeztette még arra, hogy arca nem a hideg miatt vált vörössé pár pillanat alatt, hanem bizony azért, mert ismét együtt tölti idejét a másikkal, és olyan dolgod fog elmondani neki, amit eddig senkinek, leküzdve a valakihez tartozástól való félelmét. DongHae lábai azonnal gyorsabban szelték a köztük lévő távolságot, ahogy szeme elé tárult a másik hidegben toporgó alakja, és ezzel együtt vált felhőtlenné az ajkaira ragadt mosoly.

- Ha ennyire fázol, miért nem öltözöl fel rendesen? – vonta azonnal kérdőre DongHae magasabb társát, ahogy közelebb ért hozzá, és meglátta kipirult arcát. Persze nem sejtette, hogy egyáltalán nem azért ilyen vörös, mert hideg van, sokkal inkább ő az okozója, így azonban HyukJae sem tiltakozhatott a nyakában kikötött sál ellen, melyet előmelegítve kapott egyenesen DongHae nyakából.

- Lenne kedved átjönni hozzám? – tette fel az oda nem illő kérdést hirtelen, megrekesztve ezzel a másikban a levegőt, akitől így csak egy bólintásra futotta. – Előbb viszont ezt olvasd el. Remélem, ez után is így döntesz majd. – Átnyújtotta az előre megírt levelet, amiben az ő szavai voltak ugyan, de legalább nem kellett kiejtenie őket. Tudta jól, hogy gyáva megoldás, de bátorsága nem volt szemtől-szemben elmondani mindent DongHae előtt. Inkább csendben várta és nézte, ahogy a másik szemeit futtatja a sorokon, melyekkel napok óta küzdött már, hogy végre a megfelelő szavakat írhassa le arra a fránya papírra. Eleinte sokkal könnyebbnek tűnt számára. Pár perc elteltével DongHae hitetlen szemivel találkoztak sajátjai, melyekben mégis halvány felismerés csillant.

- Ez… igaz? – HyukJae bólintott. – Akkor tegezhetlek továbbra is? – ült vissza DongHae ajkaira a szokásos mosolya, mely nélkül a másik már nem is érezte igazán otthon magát. Nehezen ment számára bevallani, de nem tudott a másik nélkül elképzelni egy újabb napot, holott ezt próbálta a lehető leginkább elkerülni. HyukJae megkönnyebbülten bólintott, legalább a fél arcát a kapott sál mögé rejtve, ezzel ellehetetlenítve DongHae tervét, aki eleinte bánta, de hamar rájött, hogy nem akarja elkapkodni a dolgokat, így talán nem is baj. – Na, akkor még ma megyünk, vagy itt akarsz halálra fagyasztani? – fogta meg HyukJae kezét, teljesen rábízva magát.

Mindkettejük szíve repesett, amit DongHae képtelen volt titkolni, s HyukJae-t is csak a sál segítette ebben.

Boldogságuk azon a napon kezdődött, s talán soha nem ért véget, hiszen az igaz szerelem az egyetlen dolog, mely képes kiállni az idő vasfogának erejét. Az ő szerelmük pedig igaz volt.