Láz, fejfájás és miegyéb [Navi]

Cím: Láz, fejfájás és miegyéb

Műfaj: egyperces, romantikus, yaoi

Banda: VIXX

Szereplők: Cha Hakyeon, Kim Wonshik, Han Sanghyuk (mint tagok)

Páros: Navi

Figyelmeztetés: -

Láz, fejfájás és miegyéb

Hakyeon szörnyű éjszakán volt túl, ami mellesleg mindenről szólt, csak éppen alvásról nem. A szörnyű álma felébresztette őt, s ahányszor végre képes volt ismét lecsukni pilláit, újra megrohamozta a félelem, a keserűség és minden más, ami nyomasztotta a napokban, amiket igyekezett mélyen elrejteni magában.  Muszáj volt neki lennie az erősnek, hiszen ő mutatott utat másoknak, ő volt az, aki segített a fiatalabbaknak, gyengébbeknek. Nem engedhette meg azt a luxust, hogy gyenge lesz, összetörik és hátrahagyja a barátait.

A férfi haja szénaboglyaként meredt az ég felé, lerombolva a róla alkotott tökéletes képet. Szeme feldagadt és fekete karikák éktelenkedtek alattuk. A szobáját félhomály uralta, s árnyékokból különös formákat alkotott, amikről Hakyeon nem tudta eldönteni, mégis mik azok, hiszen agya még azt sem fogta fel igazán, hogy ébren van. A szokásos környezet vette körül; ezzel tisztában volt, de csak addig terjedt figyelme, hogy még mindig reszket, bár izzadtságcseppek nedvesítették sötét bőrét, néhány tincsét arcára tapasztva. Sikerült ugyan felülnie, takarója még mindig rabláncként tartotta az ágyában, kényelemmel és a nap felesleges feszültségeinek elkerülésével kecsegtette őt, mely ellen igen nehezen mondott ellent.

Hatalmas gondterhes sóhaj kíséretében állt mégis lábra, s bizonytalanul lépkedve, de határozott céllal indult meg a mosdó felé, nem figyelve a koptatott hajópadló nyikorgására, ahogy arra sem, hogy valójában majd’ lefagy a lába a mosdó hideg csempéjének hála, mely vállmagasságig borította a helyiséget. A tükröt a lehető leginkább elkerülte, még véletlenül sem emelte fel tekintetét; csukott szemmel sikálta fogait, a falnak dőlve, hátha a hideg felébresztené legalább annyira, hogy ne gondoljon végre állandóan az álmára. Még azzal is megpróbálkozott, hogy a monotonon alázúduló vizet nézte, ugyanis a csapot kivételesen nem zárta el, annak reményében, hogy a zaj is tereli a figyelmét, bár ez megdőlni látszott. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy csak a semmibe réved, miközben valami fontos dolgon gondolkodik.

Szeretetre vágyott, olyanra, amit még nem kapott meg senkitől, vagy egyszerűen nem kellett attól a személytől, aki hajlandó lett volna rá. Mindig is voltak barátai, sokakat tudhatott a maga oldalán, párja azonban még nem volt. Szíve csak egy embert látott, de a másik vak volt Hakyeon érzéseire; teljesen elfordította róla figyelmét.

Mai napig tisztán élt benne a nap, mikor először látta a zömöktestű, határozott, vicces férfit, aki azonnal belopta magát a szívébe, holott egyáltalán nem volt vele kedves. Kioktató szavait mégis annak tudta be, hogy segíteni akar neki a fejlődésben, miközben eszébe sem jutott más eshetőség. De nem bánta ezt akkor sem, mikor kiderült, a másik mindenkivel fájóan őszinte.

Azóta már egy csapatba is kerültek, kizárva az elkerülés lehetőségét; legalábbis Hakyeon eleinte ezt hitte, azonban Wonshik sikeresen kerülte, és tűnt el minden adandó alkalommal a szeme elől, mikor végre nem a csapat ügyeit kellett volna megbeszélni együtt. A leader szívesen töltött volna időt a másikkal kettesben, mindenféle kötöttség és kötelesség nélkül. Talán a sok elutasítás miatt – amik nem is igazán voltak azok, csak Hakyeon gondolta őket annak -, valamint a felgyülemlett stressz miatt törtek elő a rémálmai, összetörve azt a kis önbizalmat, amit sikerült az évek alatt felépítenie. Persze azon a magabiztosságon kívül, amit a csapatának adott, minden egyes bukás után, vagy egy-egy koncert előtt. Tudta, hogy szükségük van rá, így mindent, amije volt, nekik adott, önzetlenül előtérbe helyezve az ő jólétüket.

A többiek gondoltak rá, olykor még ajándékokkal is ellepték, legyen szó bármiről, amiért még inkább hálás volt. Nála jobban senki sem szerette volna, ha ez a törődés elég lett volna számára, de az idő múlásával érezni kezdte, hogy ez nem lesz elegendő. Mint ahogyan az a növény is elhervad, mely csupán fényt, vagy vizet kap, úgy ő is veszteni látszott az erejéből… az életerejéből. Bár senki nem tett ellene semmit, mégis olyan volt, mintha ezernyi seb borította volna testét, ami ugyanúgy a szívére is kivetült. Mert ahogyan a tettek, vagy bántó szavak árthatnak, úgy az is, ha valaki nem tesz, vagy mond valami olyat, amire a másiknak szüksége van.

Ez az élet rendje.

Hakyeon elméjét ellepte a teljes kétségbeesés és fájdalom, holott tudta, ez csak az álom hatása; hamarosan jobb lesz.

– Hakyeon Hyung! – Azonnal felismerte Wonshik hangját; hogy is ne tette volna?! Sokkal többet akarta hallani, ahogy olyanokat mond, vagy kérdez, amiket senki más közelében ki sem ejtene a száján. Azt szerette volna, hogy a rapper a szívébe fogadja őt, bizalmasává, szerelmévé, párjává.

– Jövök – szólalt meg rekedt hangján, mellyel még magát is meglepte, hiszen már jó ideje fent volt, mostanra ki kellett volna tisztulnia. Fogkefével a szájában indult az ajtóhoz, miközben mezítelen lába hangosan csapódott a jéghideg csempének, továbbra is szipolyozva belőle a meleget az élettel együtt – legalábbis ő így érezte. Nem érdekelte a következmény; most az egyszer felelőtlen akart lenni, szerette volna elengedni magát, letenni a terheit és csak lenni, felelősségvállalás nélkül.

– Jó isten! Hogy nézel ki?! – hátrált egy lépést a magasabb, ahogy az ajtó kinyílt, teljes rálátást biztosítva Hakyeon meggyötört arcára, szívére, testére. Rá, a mindig erős leaderre, aki most úgy állt ott előtte, akár egy harcban alulmaradt, gyönge lány; egy növény, melyet mindenféle kímélet és érzés nélkül leszakítottak, porba dobtak, majd rátaposták, s otthagyták. Wonshik egy pillanat alatt tért észhez, közelebb lépve Hakyeonhoz, kérdés nélkül tapasztva egyik kezét homlokához. Az idősebb riadtan rándult össze, elkerekedett szemeit a másikra emelve. A hideg kéz érintése nyomán borzongás futotta végig a testén, de hagyta, s minden bizonnyal akkor is hagyta volna, ha nem éppen Wonshik állt volna előtte. – Lázas vagy – közölte idegesen a fiatalabb, szemöldökét összevonva. Aggódása nem volt alaptalan, elvégre Hakyeon szökő évente félszer fázik meg, vagy talán még annyiszor sem. Mióta ismeri, ami azért nem volt elhanyagolható időintervallum, egyszer volt beteg, és akkor is éppen csak az orrát fújta. Ráadásul, bár Hakyeon nem tudta, Wonshiknak sokkal többet jelentett ő, mint egy barát, csapattárs vagy leader.

– Nincs semmi bajom – csapta el azonnal a társa kezét, ahogy felfogta, mi is történik. Nem akart beteg lenni, vagy csak nem akarta elfogadni; de egy biztos: nem akart más segítségére szorulni. Megszokta már, hogy ő az, aki mások mögött áll, és annak ellenére, hogy vágyott a szeretetre, képtelennek érezte magát elfogadni ezt a támogatást.

– De van, és most szépen le is fekszel.

– Most le akarsz fektetni? – tért hirtelen elő Hakyeon igazi énje, a vidám és csipkelődős humorával, azonnal mosolyra fakasztva a magasabbat; az aggódás terhéből pedig egy aprócska darabot levett a válláról.

– Ha nagyon rossz leszel, le is fekszem veled, és meg is kötözlek.

– Azt hiszem, akkor inkább megyek, míg van választási lehetőségem – egyezett bele végül, a szavakat nehézkesen kiejtve, a torkában érzett szorítás miatt. Nem csak a betegség szorítása volt ez, sokkal inkább Wonshik közelsége miatt.

– Jó döntés. Ma úgyis szabadnapunk van.

– Mi? – pillantott fel, miután fogkeféjét letéve, az ágyra kuporodott, lábait törökülésbe rendezgetve, kíváncsi, de bágyadt tekintettel figyelve a rappert.

– Felhívott a menedzser. Azt mondta, nem ért el téged telefonon, szóval engem keresett. Ezért is jöttem fel hozzád.

– Micsoda öröm… – forgatta szemeit, miközben az ágya mellett lévő asztalról elvette a telefonját, melyről a pillanaton bizonyosodott meg, hogy tényleg lemerült.

– Ha nem ismernélek, azt mondanám, utálsz.

– De ismersz – reflektált azonnal, ezzel mentve ki magát a kínos helyzetből.

– Feküdj le, hozok lázmérőt, meg… mit szoktak ilyenkor?

– Levest, de ha be mersz menni a konyhába, feltámadok a hamvaimból, és kitekerem a nyakad…

– Mégsem vagy olyan beteg.

– Vagy csak jól titkolom – nyúlt el az ágyon Hakyeon, kiélvezve, hogy ma a kisujját sem kell mozdítania. Ha más nem, ez segít neki a gyógyulásban.

– El ne merj mozdulni – parancsolt még rá utoljára a leaderre Wonshik, majd magára hagyva szaladt a szükséges dolgokért, amikről azt sem tudta pontosan, mik azok. Nem baj, majd útközben megkérdezi Taekwoont, ő biztos tudja.

– Dehogy mozdulok – motyogta orra alatt Hakyeon, holott tudta jól, Wonshik már nem hallja, amit mond; inkább csak magának szánta a szavakat.

A percek teltek, de Wonshik még sehol sem volt, a leader pedig aggódni kezdett, vajon mi miatt késlekedhet ennyit a másik. Még az is megfordult a fejében, hogy a másik mégiscsak a konyhába merészkedett, és éppen most gyújtja magára az egész kócerájt. Elképzelte, ahogy a tűz pusztító lángjai játszi könnyedséggel terjednek bútorról bútorra, gyorsan emésztve fel mindent, ami az útjába kerül. Látta a vakító fényt, és az égető hőséget, hallotta a kétségbeesett kiáltásokat, melybe még a szíve is belefájdult. Túlképzelt látomásaiból az ajtó zárjának hangja szakított ki, s a rémképeket Wonshik tálcával egyensúlyozó alakja váltotta fel.

– Na, most mi van? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – nevetett a rapper, arcára felhőtlennek tűnő mosolyt futtatva, miközben a kezéből az asztalra helyezte a tálcát a teával és gyógyszerrel együtt.

– Ez mi? – kerülte el inkább a kérdést egy másikkal.

– Tea, miért? Minek látszik? – vonta fel egyik szemöldökét a fiatalabb, miközben előszedett egy levelet a gyógyszeres dobozból, és egy szemet kiszabadítva, a teával együtt Haekyeon kezébe adta. Wonshiknak persze nem tűnt fel, de kezeik összeértek, amitől az idősebb megint úgy érezte, ott helyben hal meg szívinfarktus miatt. Gondolatban felpofozta magát a lehetetlen érzelmei miatt, majd leküzdötte torkán a gyógyszert.

– Hyung! – rontott be a szobába a legkisebb tag, Sanghyuk, gyermeki aggódással, mintha csak az anyja, vagy apja volna beteg.

– Ne ordibálj – szólt rá Wonshik, lecsendesítve az örökmozgó tagot. – Beteg, nem süket.

– Bocsánat – vágta a másik Hyungjához, majd Hakyeonhoz fordulva ült fel az ágya szélére, minden figyelmét őrá fordítva. – Jól vagy? Mi a baj? Miért nem szóltál? Hozzak neked valamit? Jobban főzök, mint Wonshik.

– Csak maradj nyugton – küldte volna el a kisebbet, aki persze meg sem hallotta. – Tessék, ezt idd meg. Nyugi, iható, Leo csinálta. – Hakyeon elvette a bögrét, és úgy tett, ahogy Wonshik mondta neki.

Szemei nehezek voltak, minden porcikája fájt, ráadásul még ülve is szédült, nem csoda hát, hogy párnái közé hanyatlott, ahogy kezei közül kivették a bögrét. Laposakat pislogva nézte a plafont, bárminemű cél nélkül, még az élni akarását is elveszítve. Csak egy forró ölelést akart, azt, hogy Sanghyuk tűnjön el a közelükből. Kettesben akart lenni Wonshikkal, hogy a betegségét kihasználva indokként, a mellkasához bújva élvezhesse ezt a napot, mikor nem kell a rá helyezett súlyos terhekkel foglalkoznia.

– Hyuk, hagyj most – nyavalygott, a maknae kezét eltolva. – Anyád álmos.

– Akkor anyám fia ápol.

– Anyád fiának anyja inkább a párnával foglalkozna – forgatta szemeit a legidősebb.

– Akkor majd apám ápol.

– Aha… - motyogta a párnába, de ahogy felfogta, mit is akart mondani, felkapta a fejét. – Mi? Milyen apád?

– Wonshik.

– Már miért lenne ő az apád?

– Mert… szeretitek egymást? – tette fel Sanghyuk ezt a kérdést úgy, mintha nyílt titok volna a két férfi szerelme. – Ne nézzetek így! Mindenki látja, rajtatok kívül. – Továbbra is értetlen pillantásokat kapott, így a távozás mellett döntött: – Most magatokra hagylak titeket, de szeretnék estére azzal szembesülni, hogy megbeszéltétek, és csak remélem, hogy nem vetemedtek semmi „olyanra”, mert Hakyeon Hyung most beteg.

– Héj, tiszteletlen vagy a Hyungjaiddal! – vágott egy tollat a maknae-hez Wonshik, pedig magában már legalább kétszer megfojtotta, amiért ilyen kínos helyzetbe hozta Hakyeon előtt.

– Sziasztok! Jó mulatást – kiáltott még vissza az ajtóból a pimasz kölyök, magára hagyva a két férfit, akik gondolataikba mélyedve bámultak mindenhová, csak éppen egymásra nem.

– Igazat mondott? – Hakyeon volt az első, aki a tettek mezejére lépett, és megkérdezte, amit akart.

Wonshik csak bólintott. Hakyeon elmosolyodott, szívét pedig melegség töltötte el, s úgy érezte, ha most nem volna beteg, képes lenne a felhők felett lebegni. De valami mégis itt tartotta. Valaki… Wonshik. Akit mindennél jobban szeretett, és aki melléfeküdt az ágyba, szorosan magához ölelve, elhalmozva a szeretetével.