Feladat - Csak egy utas

Cím: Csak egy utas

Páros: BaekYeol

Műfaj: romantikus (hazugság), dráma, egyperces kisfos

Kép:

Baekhyun testét már teljesen átjárta a téli, fagyos hideg, de közel sem érdekelte. Azt remélte, hogy ez majd észhez téríti, de mi sem állt távolabb az igazságtól. Utálta, hogy csak azért, mert mindig mosolygott, azt képzelték róla, hogy neki nincs gondja, de legalább mindent megold. Gyűlölte az embereket, amiért mindenki rá támaszkodott, mindenki nála kereste a menekvést.

És neki ki segít?

Vele mi lesz?

Dühös volt, amiért folyton beleesett ugyanabba a hibába: megbízott másokban, és segítséget nyújtott nekik.

A szél egyre erősebben fújt, s vastag, szürke felhőket hozott magával, melyek újabb havat ígértek, még vastagabbá téve a takarót, ami belepte az egész tájat. A férfi lassan sétált a sínek mentén, bízva abban, minél több időt tölt a hidegben, annál több lehetőség jut eszébe arról, hogyan oldhatná meg a saját problémáját, bár ez nehezebb volt számára, mint gondolta volna. Ekkor jött rá először, hogy túl sokat foglalkozott másokkal, miközben magát elhanyagolta, pedig hogyan is adhatna másoknak, ha nincs miből?!

A távolból hirtelen vonat hangja csengett fel, mely csak még inkább a fájdalmat, az elmúlást és a magányt erősítette a fiatal férfiban, eszébe juttatva a távolságot, mely elválasztja őt a szeretteitől, akik egyetlen megnyugvást jelenthetnének neki.

Egész nap a miérteket kereste, s az azok válaszát, mégsem kapott meg ezekből semmit. Életében először önző akart lenni, de mi sem volt ettől nehezebb feladat. Örökös önfeláldozását nem gyerekjáték eldobni, a legtöbb emberrel ellentétben.

Csupán akkor eszmélt fel gondolataiból, mikor lába hazáig vitte, s bőrét ismét meleg levegő cirógatta, kiűzve testéből a fagyot és a magányt, amin a lába alatt, szeretetéért küzdő Sangchu segített. Egyetlen vigasza jelenleg a macska volt, akit azonnal ölbe kapott és a kanapéra lerogyva kezdte el simogatni.

- Ah, annyira szeretlek! – fúrta arcát az állat puha szőrébe, aki, bár ellenkezni próbált gazdája tette ellen, karmát mégsem eresztette ki. Kijelentésére a válasz csupán egy kelletlenkedő nyávogás volt. Értve a célzásból, Baekhyun azonnal elengedte a macskát, s rezignáltan nyúlt a távirányító után, hogy legalább a tévé zaja segítsen a lelki állapotán, ha már a halálra fagyáshoz való közelebb kerülés nem volt hajlandó megoldani a gondot.

Hiába volt már melegben jó ideje, még mindig fázott, így felállt, hogy készíthessen magának egy forró, mézes teát.

De miért is fáradozik ennyire?    

Miért akar magának jót, mikor meg sem érdemli?    

Hiszen már nem jó senkinek, sőt, semmire sem jó… Nem ért a szakmájához, s csak kegyelemből nem rúgják ki. A társaitól is csak a rúgásokat, a kritikát kapja. Könnyebb volna feladni; akkor mégis miért?

Könnyebb meghalni, mint élni.

Minden negatív gondolata ellenére is elkészített egy adag teát, s kezében a szürke bögrével leült a szürke kanapéra, és a szürke falat bámulta. Minden olyan szürke körülötte. Most még a természet is szürke. Ő is az.

Ez volna a baja?

A hétköznapi monotonitás, a folytonos ismétlődés és az egyhangúság. Változtatni kell, mégpedig az egész életén; tudta jól, viszont azzal nem volt tisztában, hogy hogyan kellene véghez vinnie.

Mintha valaki meghallgatta volna a szenvedését, az ajtón halk kopogás hallatszott, mely átszakítva a tévé hangja ellenére is fájdalmasan nagy csendet, jutott el Baekhyun tudatáig. Szinte azonnal felpattant, hogy ajtót nyithasson, s fény derüljön rá, ki is zargatja ezen lehetetlenül korai időpontban. A kilincset lenyomta, mely egy kattanással jelezte, hogy már csak maga felé kell húznia, hogy kinyitva azt, szemügyre vegye a másik oldalon toporgó férfit.

Magas volt és vékony, elegáns ruhát viselt, mégis egyszerűséget sugárzott, a maga intelligens, bohókás módján. Éjfekete haja a széltől kócosan lógott szemébe, mely szintén sötéten csillogott, kiemelve ezzel hibátlan bőrét és a hidegtől kipirosodott ajkait. Baekhyun végigmérte az idegen didergő alakját, s valami olyat próbált találni benne, mely ismerős számára, valaki olyat akart felfedezni benne, akinek oka van arra, hogy az ajtaján kopogtasson, de nem talált semmit.

- E-elnézést a zavarásért. – Az idegen fogai a vacogástól összekoccantak, így Baekhyunnak igencsak oda kellett figyelnie, hogy megértse, mit mond. Csak most vette észre, hogy az idegen lábai mellett csomagok hevernek. – Meg tudná mondani, hogy merre találom az állomást?

- Igen, de ilyenkor még nincsenek vonatok.

- Oh, értem. Bocsánat, ha felébresztettem… Akkor megyek is. – Lehajolt, hogy felvegye a csomagjait, de amint ez megtörtént, Baekhyunnal azonnal eszébe ötlött valami.

- Nem ébresztett fel. Van hová mennie?

- Csak akad egy hotel a városban – húzta széles mosolyra ajkait az idegen, jót szórakozva a saját nyomorán, bár ő egyáltalán nem érezte annak.

- Jöjjön be.

- Nem akarok zavarni…

- Jöjjön nyugodtan.

- Azt hiszem, nem mondhatok nemet… - vidult fel a magas, elengedve az egyik csomagját, s jobbját Baekhyun felé nyújtotta. – Chanyeol vagyok. Park Chanyeol.

És akkor Baekhyun még nem is sejtette, hogy a szürkesége fényét invitálta be a házába, mely színt hoz az életébe.

Verseny - Szívességből szerelem

Cím: Szívességből szerelem

Műfaj: yaoi, fluff, romantikus, one shot

Szereplők: Baekhyun, Jongin, Chanyeol

Páros: BaekYeol

Banda: EXO

Korhatár/figyelmeztetés: -

Idézet: „Szeretem, ha valaki fura. Normálisnak lenni olyan unalmas.” – Kaise West

Megjegyzés: A történet alapjának egy része Kaise West Szívességből szerelem című regényén alapul, amelyből az idézet is származik, ezzel kívántam közelebb hozni magát az idézetet és nem csupán csak a jelentését. A Korean Air egy létező óriásvállalat Dél-Koreában, mely a legnagyobb repülőcég egész Ázsiában, szöuli központtal.

Megjegyzés2: Ezt a történetet egy versenyre (One pair one style) írtam. Őszintén, ez a páros soha nem volt a kedvencem, és nem is lesz, azonban ezt a történetemet egészen szeretem, bár a számok nem arról tanúskodnak, hogy valóban olyan nagyszerű lenne. Szóval tudom, hogy vannak benne hibák, mind elvi, mind helyesírási (mondjuk ezt nem értem, én magam 2x néztem át és két lektor is átfutotta...) hibák, így elnézéseteket kérem. Ettől függetlenül nagyon remélem, hogy lesz majd, akinek tetszeni fog. Jó olvasást <3 

Szívességből szerelem

- E-ez most komoly? – kérdezte Baehyun remegő hangon. Már két éve együtt volt Jonginnal; boldognak érezte magát a másik férfi mellett, így teljesen váratlanul érte, hogy éppen szakítanak vele.

- Olyannyira, mint, ahogy most előtted állok – válaszolta Jongin halál nyugodtan és rezzenéstelen arccal. Baehyunnak sokkal többet jelentett ez a kapcsolat, mint a másik félnek, ugyanis ez tette kiegyensúlyozottá, és emiatt nyert felvételt egy olyan óriásvállalathoz, mint a Korean Air.

- De… miért? – Remegő hangja bárki más szívét összetörte volna, de az izmos, kreolbőrű, öltönyös férfinek semmit sem jelentett, a törékeny, szinte fiúcska arcú személy könnyes tekintete. Egy vállrándítás kíséretében szólalt meg újra, végleg ellökve magától a tehetetlen Baekhyunt.

- Unom. Már nem vagy érdekes. A szex sem olyan. Találtam valakit, akivel jobb. – Baekhyun soha nem volt még ilyen rosszul. Szédült, úgy érezte, hánynia kell, a szeme égett, a végtagjai remegtek és legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Még egy ember, akinek nem volt elég az, amit nyújtani tudott. Még egy ember, aki hátrahagyta. Még egy ember, akinek nincs rá szüksége.

- Akkor menj, remélem boldogabb lesz az életed nélkülem – szólalt meg nagy nehezen, minden erejét összeszedve, igyekezve azt a látszatot kelteni, hogy erős, és bírja tartani magát, holott mi sem állt távolabb az igazságtól. – Menj már! – ordítja el magát, tőle szokatlan módon Baekhyun. Mindig ő volt az, aki meghunyászkodott, aki visszafogta magát, aki tett a kapcsolatban, és aki lenyelte minden rossz szavát. Az agyával gondolkodva, most is ezek egyikét választotta volna, de előbb cselekedett, minthogy a fejéig eljusson ez a gondolat. Életében nem volt még így összetörve, így nem is várható el tőle másféle cselekedet.

Jongin ideges fújtatással jutalmazva volt párja szavait fordult sarkon, majd becsapva maga mögött az ajtót hagyta el a helyiséget, minek éktelen zajára Baekhyun összerándult, és ijedt pillantásokat vetett a hang irányába. Azt várta volna, hogy összerogyik és sírni kezd, de egyáltalán nem ez történt; sokkal inkább, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait. Talán még ő sem tudta és nem fogta fel, de Jongin már csak terhet jelentett a számára. Fájt, kétségtelenül fájt, mert már maga a kapcsolat elvesztése is egy olyan dolog volt, amit nehezen dolgoz fel az érzékeny lelke, de az, hogy megszabadulhatott a másiktól, hogy most már végre szabad lehet, kötöttségek nélkül élhet, mégis jó érzéssel töltötte el.

Baekhyun még saját magát is meglepte azzal, hogy pár napon belül képes volt túltenni magát a szakításon. Csak egyetlen dolog aggasztotta: a támogatói bál. Hónapokkal ezelőtt meghívta Jongint, hogy vegyen részt rajta vele, így azonban semmi esély nem volt, még arra sem, hogy elmenjen. Szomorúvá tette, mert szerette az efféle rendezvényeket, de mássága nyílt tény volt már a munkahelyén, ahogy az is, hogy ki a párja, így ha nélküle állított volna oda, azonnal kiszúrták volna. Tudta, hogy nem teheti meg, viszont ilyen rövid idő alatt nem is keríthet senkit, aki kisegítené, így lemondva az egészről tengette hátralevő napjait, beleolvadva az unalmas hétköznapok szürkeségébe, igyekezve a munkára koncentrálni.

Az idő elrepült Baekhyun feje fölött, szinte alig vette észre, hogy a bál hetébe léptek, és szólnia kellene, miszerint ő nem vesz részt rajta. Ezt azonban szerette volna a lehető legtávolabbi időpontig elhúzni, azt viszont nem is sejtette, hogy ez a hétfő mennyire meg fogja változtatni az életét, holott mindennél jobban utálta a hétnek ezen napjait. Mint mindig, most is fáradtan szállt fel a buszra, hogy annak egy hátsó ülésén helyet foglalva hagyja zötykölődni magát, miközben telefonját elővéve elmerült a gondolataiban. Nem is igazán nézte, hogy mi van a készülék kijelzőjén, inkább csak azon filózott, vajon hogyan kellene kibújnia az alól a felelősség alól, amit ez a felhajtás jelent. A gondolatmenete egészen addig meg sem szakadt, míg egy fékezésnél az ölébe nem pottyant egy tőle jóval magasabb férfi.

- Elnézést – szabadkozott a fekete, göndörödő hajú fiatal, azonnal felpattanva Baekhyun combjairól, aki még levegőt is elfelejtett venni. Nem csak azért, mert váratlanul érte a helyzet - elvégre nem szoktak csak úgy pasik potyogni az ölébe -, hanem mert igazán szemrevaló egyedhez volt szerencséje. Tetőtől talpig végigmérve elállt a szava. Nemcsak, hogy tetszetősen magas és vékony, az arca egyszerre volt férfias, manós és babás, melyet a nagy szemei, valamint kissé elálló fülei eredményeztek, hófehér bőrével és kócos hajával egyetemben.

- Semmi gond – nyugtatta azonnal a férfit Baekhyun, ugyanis tudta milyen az, mikor ehhez hasonló történik az emberrel. Egy-egy fáradtabb napján előfordult, hogy még az odafigyelése ellenére is elesett a fékező buszon. – Gyere, ülj le – invitálta a magasat, miközben az ablak melletti ülésre húzódott, hogy újonnan szerzett barátja helyet foglalhasson.

- Köszönöm – fogadta el az ajánlatot az édesen mosolygó idegen. Baekhyunt meglepte a hangja. Mély volt és karcos, játékos, de mégis komoly; egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számított. Ahhoz az archoz sokkal inkább egy bolondos, koboldszerű hangot gondolt volna, semmint egy ilyen férfiasat és tiszteletet parancsolót, amiben mégis ott volt a gyermeki él. – Park Chanyeol vagyok – nyújtott kezet a göndörfürtös, immár bemutatkozva a másiknak, aki csak nagyokat pislogva fogadta el az üdvözlő jobbot.

- Byun Baekhyun.

Az utat kellemesen átbeszélgették, elfeledkezve az időről, ami sebesen repült el felettük, és még azt sem vették észre, hogy le kellett volna szállniuk.

- Merre laksz? Hazakísérlek – ajánlkozott azonnal Chanyeol, mert bár nem mondta, de olyan törékenynek, nőiesnek találta az alacsonyabbat, hogy nem lett volna szíve, se lelkiismerete elengedni őt egyedül, a sötét és hideg éjszakában.

- Köszönöm, de felesleges. Itt lakom nem messze – mutatott Baekhyun a mögötte fekvő útra.

- Akkor nem kísérlek, csak én is hazamegyek. Arra lakom – intett fejével az adott irányba a magasabb is, miközben ajkain pimasznak mondható görbület jelent meg, szemeiben pedig játékos fény gyúlt. Baekhyun még soha nem találkozott ilyen életvidám és boldog emberrel, mint Chanyeol. Mindazonáltal tudta nagyon jól, hogy azok a legmagányosabbak és a legszomorúbb emberek, akik kívülre boldogságot mutatnak. Tudta ezt jól, hiszen nem egy ilyen embert látott már, köztük a tulajdon anyját is. Mindig is hitte azt, hogy azok, akik örömöt akarnak adni a másiknak, valójában egyedül vannak, és mellettük nincs senki. Ezeknek tökéletesen tudatában állva, végül elfogadta Chanyeol ajánlatát.

Ahogy a buszozásukkor be nem állt a szájuk, úgy a maradék útra is ez vonatkozott. Itták egymás szavait, és csillogó szemekkel követeltek a másiktól többet, egy-egy kérdéssel. Baekhyun el is feledte azt a sok negatívat, ami az elmúlt időszakban érte. Csak azt tudta, hogy ajkai mosolyognak, és a szíve repes, bár arról fogalma sem volt, hogy pontosan mi végett is, de örült neki, hogy végre felejthet. Sok mindent megtudtak egymásról, és már az első nap igen szoros barátságot kötöttek. Kiderült továbbá az, hogy egészen közel laknak egymáshoz, így nem értették, eddig hogyhogy nem találkoztak; arról nem is beszélve, hogy valójában ugyanannál a vállalatnál dolgoztak. Megbeszélték, hogy másnap együtt mennek majd be dolgozni.

Az ezt követő napokban legjobb barátai lettek a másiknak; mindent megtudtak egymásról. Baekhyun még azt is képes volt elárulni neki, amit a legjobb barátjának csak hosszú évek múltával; hogy a saját neméhez vonzódik. Legnagyobb meglepődésére Chanyeol ezen egyáltalán nem akadt fenn, ugyanúgy bánt vele, mint mielőtt megtudta volna: közvetlenül és barátságosan. Ennek Baekhyun persze felettébb örült, elvégre nem akarta elveszíteni ezt a rövid ideje tartó, de annál erősebb kapcsolatot. Elképzelni sem tudta, hogy mi lesz majd egy hónap múlva, esetleg fél év elteltével. Vajon ugyanúgy egymás mellett lesznek, vagy majd összevesznek valamin, és elfelejtik egymást? Vajon a kapcsolatuk megmarad ezen a szinten, vagy mélyülni fog? Vajon mi lesz kettejük sorsa?

Valahogy szóba jött – még Baekhyun sem tudta, hogyan –, miszerint nincs párja a bálra, ugyanúgy, ahogy Chanyeolnak sem. A magas azonnal felajánlotta, hogy megjelenhetnének ott, egymás támogatásaként. Baekhyunt elég sokáig kellett győzködni arról, miszerint a másiknak egyáltalán nem jelent gondot, hogy ezzel majd megbélyegzik, pusztán azért, mert vele mutatkozik.

- De tényleg nem gond? – kérdezte már sokadszorra Baekhyun, miközben megkavarta a gázon melegedő levest, amit éppen kettejük vacsorája gyanánt készített.

- Hányszor fogod még megkérdezni? – nevetett fel barátja. Baekhyun talán nem tudta, de Chanyeolnak volt egy hátsó szándéka ezzel az egésszel, viszont nem merte elmondani neki; legalábbis még.

- Sokszor. –  nevetett már Baekhyun is. Chanyeol rengetegszer csalt mosolyt a másik férfi ajkaira, aki csupán fél évvel volt idősebb nála, mégis sokszor úgy viselkedett, mint egy gyerek, akárcsak most.

- Nem vagy normális – mondta puszta szeretetből, valamint a vicc kedvéért a magasabb, amit Baekhyun persze értett, és már nem is vette magára. Eleinte furcsa volt számára megszokni Chanyeol közvetlenségét, és szeretetének efféle megnyilvánulásait, de gyakran érték hasonló ingerek – elvégre mióta először találkoztak, sülve-főve együtt voltak –, hamar hozzájuk szokott.

- Ez tény, mondj valami újat – rántotta meg vállát az alacsonyabb, a tányérokért nyújtózkodva, hogy végre ehessék is az ételt, ne csak az illatárban fürödhessenek, amitől már mind a kettejük hasa éktelen korgásba kezdett.

- De akkor eljössz velem, ugye? – kérdezett rá még egyszer, bizonyosságának megerősítése végett.

- Ha tényleg biztos vagy abban, hogy ez nem égő a számodra. – Chanyeol csak megforgatta a szemeit Baekhyun szavaira. Az elején furcsának gondolta, de rájött, hogy ez így talán nem teljesen igaz. Kétségtelen, Baekhyun nem az az átlagos típus, elvégre érzékeny lélekkel lett megáldva, a szépérzéke sehol sem vallott kudarcot, precíz volt, pontos, ami önmagában talán nem jelent sokat, de ehhez társult a mégis kicsit bohókás természete, az idióta szóviccei, és az egyébként visszahúzódó egyénisége, mely baráti társaságban szinte napként tündökölt, valamint beragyogta a többieket. Chanyeol, maga is boldog embernek tartotta magát, bár voltak a múltjának olyan foltjai, melyeket szeretett volna elfelejteni, de a barátja támogatása igen sokat jelentett számára, még akkor is, ha nem igazán kötötte a másik orrára.

- Olyan hülye vagy – vigyorgott a fiatalabb Baekhyunra, miközben a szedés jogát átvételezve mert az idősebbnek, majd magának is.

- Én is szeretlek – hagyta el meggondolatlanul az alacsonyabb ajkait a mondat, amit már mondott párszor Chanyeolnak, most valahogy mégis fura érzése támadt tőle, amit egy egyszerű vállrándítással elkergetett a közeléből.

- Tudom.

- Örülök neki – vigyorgott vissza Baekhyun is. – Film? – kérdezte, kezébe véve a tányérját, rajtra készen várva a választ, melyben teljesen biztos volt, hogy igen lesz, így a sort indítva át is masírozott a nappaliba, ahol pár perc keresgélés után kiválasztottak egy filmet, amin közben elfogyasztották az ízletes vacsorát, mely arról engedett következtetni, hogy Baekhyun még a konyhában is egy zseni.

Chanyeol sok mindent nem kötött az idősebb orrára, hiszen bizonytalan volt még saját érzéseiben is, olyannyira, hogy magának sem merte bevallani azt, amit érez. Felnézett Baekhyunra, elvégre komoly múltat tudhat maga mögött, mégis ott tart, ahol, és ahelyett, hogy feladta volna, továbbra is azon igyekszik, miként, hogyan oldhatná meg. Azért is felnézett rá, mert remek személy volt, és még annál is jobb barát, akire - a szó legszorosabb értelmében - mindig számíthatott az ember, rengeteg mindenhez értett, egy két lábon járó tehetségcsomag volt, a kinézetéről már nem is beszélve. Mikor Chanyeol első alkalommal meglátta a buszon, azt hitte képzelődik; nála tökéletesebb férfit még életében nem látott. Imádta a hibátlan, hófehér bőrét, a szinte fekete, élénken csillogó szemeit, sötétbarnán fénylő haját, vékony, mégis izmos alkatát, kecses ujjait, melyek olyan nőiesek voltak, és mézédes hangját. Először nem tudta magának megmagyarázni, hogy miért akar a szíve kitörni a bordái közül és elszaladni, de idővel rájött, még akkor is, ha ez az idő nem volt valami sok; pusztán ahhoz elég, hogy mindent megértsen.

A filmet csendben nézték, fel-felnevetve a vicceken, könnyezve a megható jeleneteken, néha még a vacsoráról is megfeledkezve. Sokáig még akkor is csak ültek a kanapén és révedtek a semmibe, mikor már a stáblista ment, talán csak a fárasztó nap miatt. Végül Chanyeol mozdult elsőnek, elgémberedett hátában végigropogtatva a gerincét, miközben ajkaiból egy jóleső sóhaj szakadt fel.

- Köszönöm a vacsorát, meg a filmet – köszönte meg most is, mint minden alkalommal, annak ellenére is, hogy Baekhyun nem egyszer a lelkére kötötte már, hogy ne köszöngesse a semmit, a magasabb nem tudott mit kezdeni a természetével.

- Nagyon szívesen.

- Akkor holnap hétre érted jövök – álltak fel a kanapéról, kezükben a mosatlan tányérokkal, hogy azokkal együtt átsétálhassanak a konyhába.

- Majd holnap elmosogatok, hagyd – szólt közbe Baekhyun, mikor látta barátján a szándékot a takarításra, de ki hagyná a vendégnek, hogy mosogasson?! Az idősebb kikísérte Chanyeolt az ajtóig, hogy ott elköszönve kívánhasson számára szép álmokat.

A házba visszatérve, olyan üresnek érezte az egyébként otthonos teret; hiába kereste a helyét, nem találta. Arra gondolt, talán az izgalom az oka, amit a holnapi nap bizonytalansága és kíváncsisága vonzott magával, majd arra, hogy pusztán túl sokat volt mostanában Chanyeollal, így már pár percnyi hiánya is feltűnik. Legvégső következtetésében arra jutott, hogy mind a kettőnek van valóság alapja, így mindkettő közrejátszik jelenlegi nyomorúságában. Ezzel a tudattal végezte el az aznapra hátramaradt teendőit, hogy aztán hulla fáradtan rogyhasson be az ágyába, és térjen nyugovóra.

Sem Baekhyun, sem pedig Chanyeol nem sejtette, hogy milyen nagy jelentősége lesz számukra a bálnak, amit eleinte mind a ketten szívesebben kihagytak volna, ám így, hogy egymásra találtak, nagyobb örömmel kerültek emberközeli élménybe, mint egyedül tették volna. Igazából, ha együtt voltak, nem is érdekelte őket a körülöttük nyüzsgő embertömeg, ahogy az irányukba mutatott gyanakvó, sanda pillantások sem. Számukra létezett egy külön világ, melyből nem léptek ki, és senki nem léphetett oda be. Az a világ csak az övék volt; senki másnak nem akadt benne hely. Jól érezték magukat a rendezvényen, kiélvezve annak minden pillanatát, hiszen az olyan ember, mint amilyenek ők is voltak, nem mindennap juthatott el ilyen helyekre.

A bált követő hetek azonban keserűséggel teltek mindkettejük számára. Baekhyun egyre biztosabbá vált érzéseiben, ezzel együtt attól is egyre jobban félt, hogyha ez Chanyeol számára kiderülne, soha többé nem lenne a barátja. Egy kis távolságra volt szüksége, amit a magasabb annak tudott be, hogy nem kérnek többet belőle, holott ilyenről szó sem volt. Baekhyun mindig a munkára hivatkozott, ha végképp nem talált más kibúvót, ezzel tökéletes indokot találva Chanyeolnak arra, hogy hagyja békén.

Chanyeol viszont egyre inkább kezdett kétségbeesni. Szerette Baekhyunt, úgy, mint eddig soha senkit, pedig alig ismerte egy hónapja. Őszintén el akarta mondani neki, mit is érez iránta, de attól félt, hogy Baekhyun nem fogja elfogadni. Igaz, tudta, hogy a másik a saját nemét részesíti előnyben, de abban hogyan is lehetett volna biztos, hogy viszonozza is vonzódását, mégpedig ugyanúgy?! Érzései eleinte nem okoztak gondot; megpróbálta őket kordában tartani, igyekezve Baekhyun kedvére tenni, de ahogy az idő haladt, úgy esett egyre jobban az idősebbe, minden előjel nélkül. Amikor már menthetetlenné és visszafordíthatatlanná vált, azt gondolta, elmondja Baekhyunnak, de túlságosan szerette ahhoz, hogy meg merje tenni.

Mind a ketten tudták, hogy muszáj lesz színt vallaniuk, de időre volt szükségük. Időre, melyet, míg külön töltöttek, rájöttek, mennyire számítanak egymásnak. Már nem tudtak egyetlen napot sem meglenni a másik nélkül. Ha mást nem, az a tíz perc, amíg az ebédszünetben összefutottak az ebédlőben is elég volt, de látniuk kellett egymást. A kisebb csendszünetet a fiatalabb elégelte meg előbb, amikor is a munkahelyükön leszólította Baekhyunt, hogy beszélni akar vele, aki először kissé megijedt, de végül belement, hogy munka után találkozzanak.

A munkaidő hátramaradt része lassan és vontatottan telt mindkettejük számára; már alig bírták kivárni, hogy találkozhassanak. Már egyiküket sem érdekelte, az sem, ha örökké elfojtva élnek, csak végre ismét egymás mellett lehessenek. Chanyeol örömködve pattant fel székéről, ahogy az óra mutatója elérte a tizenkettőt, ezzel pontosan délután 5 órát mutatva, ami azt jelentette, hogy itt az ideje leszaladnia a kávézóba, ha nem akarja megváratni Baekhyunt. Szerencsére még éppen időben érkezett, hogy legyen ideje előtte rendelni saját maga és Baekhyun számára is. Izgatottságát képtelen volt leplezni, olyannyira, hogy még az eladónő is megmosolyogta ügyetlenségét, mikor átvette a poharakat. Nagy odafigyeléssel botladozott el egy távolabbi, eldugott helyen lévő asztalig, ami fotelekkel volt körülvéve és kissé elütött a többi asztaltól, kivéve pár környezőt.

Kényelmesen elhelyezkedve rázta a lábát, miközben kezével az asztallapon dobolt, folyamatosan az órájára pillantva, de mindig szomorúan konstatálja, hogy sokkal lassabban telik az idő, mint szeretné. Azonban csak most tűnt úgy, hogy csigalassú, valójában csupán pár perc várakozásra volt szüksége, hogy Baekhyun barna hajkoronája megjelenjen az ajtóban, miközben szemeivel Chanyeolt kereste. Ahogy kiszúrta, az idősebb szíve a torkába ugrott és ott kezdett heves dobogása, elállva a férfi szavainak útját. Lassan, megfontoltan, és még annál is idegesebben sétált oda barátjához, ahol kicsit sem csillapodtak ezen érzései.

- Ülj csak le, rendeltem neked is – tolta át a papírpoharat Chanyeol a másik elé, aki mit sem veszítve feszültségéből foglalt helyet.

- Köszönöm – mosolyodott el biztatóan, bár inkább csak berögzült cselekedet volt, melyet az ilyen helyzetekre tartogatott.

- Mondani szeretnék valamit… - ismételte meg önmagát, amiből Baekhyun azonnal sejtette, hogy valami olyanról lesz szó, ami kínos a másik számára.

- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – biztatta Chanyeolt, még akkor is, ha ő maga feszélyezve érezte magát.

- Tudom, csak… - rázta meg a fejét, hogy összeszedje magát. – Szóval rólunk van szó. – Baekhyunnak azonnal lelkiismeret furdalása lett, ahogy meghallotta Chanyeol szavait. Tiszában volt vele, miszerint az ő hibája az egész; ő küldte el mindig a másikat és hanyagolta a barátságukat. Feltörni készülő szavainak nem tudott ellent mondani, egyszerűen csak előtört belőle:

- Én sajnálom. Tudom, hogy időt kellett volna szorítanom számodra, de nem ment. Annyira nagyon sajnálom. Tényleg nem colt ötletem, mit tehetnék. Én…

- Nem te tehetsz róla – állította le azonnal Chanyeol Baekhyunt, akinek a szívét mardosta a bűntudat, amiért képes volt ezt tenni egy ilyen nagyszerű emberrel, aki talán aggódott érte, ezzel fájdalmat okozva neki.

- De igen. – Baekhyun lehajtotta fejét, és a papírpohár köré fűzött ujjait kezdte bámulni.

- Nézd, Baekhyun. Valljuk be, mindig is idióta voltál. – Az említett személy fejét felkapva fürkészte Chanyeol szemeit. – Alábecsülöd magad. Ráadásul még elzavarni is szerettél volna. – Baekhyun nagyokat pislogva hallgatta magas barátja szavait, melyek ugyancsak igaznak bizonyultak, de kimondva még sosem voltak. – Megértem. Fura vagyok, de szeretném, hogy tudd, én nagyon szeretlek, és imádok veled lenni. – Baekhyun csendben próbálta felfogni a barátja mondatainak súlyát. A szíve repesett a „szeretlektől”, de mégis fájó érzés szorított rá, ahogy belegondolt, a barátja kizárt, hogy úgy gondolna, ahogyan arra ő vágyik ezt hallani.

- Lehet, hogy fura vagy, de, ha normális lennél, akkor unalmassá válnál.

- Köszönöm – nevetett Chanyeol az őszinte vallomás hallatán. – De komolyan gondolom – fordította ismét komolyra a szót. – És… Ígérj meg valamit.

- Bármit.

- Ne utálj meg…

- Soha.

- Jobban szeretlek, mint pusztán a barátomat. – Kínos csönd telepedett a két jó barátra, ahogy Baekhyun nagyokat pislogva meredt Chanyeolra, aki csak remélni merte, hogy korábbi ígéretéhez híven, a másik nem gyűlöli meg, nem löki el magától.

- Én… - kereste a megfelelő szavakat Baekhyun, de feleslegesnek tartotta kertelni, ha a másik már úgyis bevallott mindent. – Én is szeretlek – mondta egyenesen Chanyeol szemeibe nézve, miközben őszinte mosolyra húzta ajkait. A magasabb kezét kinyújtva fogta meg Baekhyunét, szintén mosolyogva.

Mind a ketten boldogok voltak.

Megtalálták egymást… és az igaz szerelmet. 

Ajándék szalagavatóra

Rosé: Nagyon imádtam, minden pillanatát, csak azt sajnáltam, hogy nem vagy ott T_T

Jennie: De legalább jól érezted magad, ez a lényeg

Rosé: Jobban örültem volna, ha ott vagy… ráadásul a bál után minden szar lett… Az az egy vigasztal, hogy nemsokára láthatlak <3

Jennie: Hülye vagy…

Rosé: Tudom, de akár hülye vagyok, akár nem… én akkor is imádlak <3

Amikor tizenkeddikes lettem, szörnyen távolinak tűnt a szalagavató, most mégis túlvagyok rajta. Mintha csak tegnap iratkoztam volna át ebbe az iskolába, úgy elrepült ez a nyolc év, csupán pár hétnek tűnt. Az egyetlen, ami mégis elfeledteti velem az elmúlás keserédes gondolatát, az az, hogy érettségi után végre elkerülhetek ebből a kisvárosból, és közelebb lehetek a Szerelmemhez.

Csupán pár hónapja ismerem, mégis a legfontosabb személlyé vált számomra; egyetlen bajom van egyedül, mégpedig, hogy szívfájdítóan messze lakik tőlem. Viszont a hétvégén felvonatozok hozzá, legnagyobb örömömre. Ezt kaptam ajándékként a szalagavatóra, s már tűkön ülve várom, hogy végre felülhessek arra az egyébként halál kényelmetlen közlekedési eszközre, hogy végigutazva azt a közel három-négy órát, végre ne csak képeken láthassam álmaim nőjét.

Igyekszem mindig tudatni vele, hogy milyen fontos is számomra, hogy mennyire szeretem, ahogy ő is mindig megteszi ugyanezt irányomba, azonban hazugnak tart, így nem hiszi el, hogy komolyan is gondolom, minden egyes szavamat. Pedig mi sem áll távolabb tőlem, mint a hazugság, de talán, hogyha majd szemtől szemben vallok neki színt, el is fogja hinni.

Jennie: Hánykor jön a vonatod?

Rosé: Uhh, várj, nem emlékszem… megnézem gyorsan xD

Jennie: lyó

Rosé: fél 6, és fél kilencre érek be, neked nem túl korai?

Jennie: dehogy, bármikor rádérek <3

Rosé: Ahwww, imádlak <3

Jennie: Én is téged <3 De neked nincs túl reggel az undulás?

Rosé: dehogy xD úccse tudok aludni…

Jennie: De tessék aludni!

Rosé: fogok is, csak nem sokat xD

A hétvégéig hátramaradt napok, melyek irrelevánsan kevés időt öleltek fel, izgalommal és annál több vágyakozással teltek. Minden este arról álmodtam, hogy milyen lehet a hangja, az illata, az érintése, de persze, amire leginkább vágytam, az volt, hogy mosolyogni láthassam, és hogy halljam a nevetését. És csak remélem, hogy ha mást nem, akkor majd engem nevet ki, mert tény, elég szerencsétlen vagyok.

Minden nap ide-oda rohangáltam, mindenre emlékeztem, amit mondott és amire szüksége volt, így pontosan tudtam, hogy mit akarok venni, de ezt egy ilyen kisvárosban eléggé nehéz megkapni, így én lettem a világ legboldogabb embere, amikor végre meg is találtam azt, amit kerestem. Jennie-nek egy szót sem szóltam a terveimről, elvégre, hogy is nézett volna ki, ha elmondom neki, hogy mit tervezek?!

Igazából elég nehéz helyzetben voltam, mert még soha senkinek nem adtam ajándékot. Sőt! Ő kapta a világ leggázabb és leggiccsesebb beceneveit is, holott egyáltalán nem szokásom az embereket, nem az igazi nevükön hívni. Ő viszont más volt, szinte mindenben. De tényleg.

Utálok vonatozni, de csak azért, mert emberek vesznek körül, most azonban még ez sem tudott érdekelni; csupán arra tudtam koncentrálni, hogy még húsz perc, és láthatom az életem értelmét, teljes valójában. Közel járva a célomhoz, a pulzusom az egekbe szökött, szinte már szédültem izgalmamban, pedig még fellépések előtt sem szoktam ennyire félni.

Görcsösen szorítottam a kezemben tartott ajándéktáskát, a csomagommal együtt. Egész úton beszélgettem vele, de még ez sem segített megszabadítani a torkomban keletkezett csomótól, ahogy a gyors szívverésemtől és remegő lábaimtól sem. Még szerencse, hogy nem magassarkút vettem fel…

A vonat lassan megállt, a hangosbemondó hangja töltötte meg a kis teret, miután az ajtók lassan kinyíltak, így engedve be a fagyos októberi szelet, mely azonnal keresztülcsapott az egész vagonon. Mindenki összébb húzta magán a kabátját, csak én élveztem ki azt a felfrissülést, amit a tüdőmbe áramló oxigén jelentett. Mélyeket lélegezve próbáltam legalább kicsit magamhoz térni, s rávenni lábaimat, hogy leszállítsanak a járműről, hogy aztán az embertömegen átverekedve magamat kezdhessek keresésbe a barna kobak után.

Az állomás kijáratának közelébe érve, szerencsémre kezdett fogyatkozni az emberek sűrűsége, így könnyebbé téve az adott személy iránt való kutatásomat. Nem telt bele egy perc forgolódásba sem, hogy meglássam a lányt, ahogy erősen a telefonjába kapaszkodva állt egyik lábáról a másikra, s bár mimikája nyugodtnak tűnt, biztos voltam benne, hogy legalább annyira ideges, mint én. Szinte egy pillanat alatt újra magamnak éreztem magam, s egy magabiztos mosoly terült el az arcomon, annak ellenére is, hogy még mindig féltem. Örömködve szökelltem a lány elé, aki mellett ott feszített két szeretett kutyusa is, s ahogy felfigyelt a felé közeledő alakomra felkapta a fejét, és tekintete egyszerre vált riadttá, boldoggá és elképedté.

- Szia - ugráltam elé. Hiába, ha ideges vagyok, mindig sokkal szerencsétlenebbé válok, mint amilyen amúgy lenni szoktam.

- Szia - kaptam a visszafogottabb választ. Szinte biztos vagyok benne, hogy megijesztettem, elvégre, elég “hatásos” volt a belépőm, azaz, a szokásos módon adom önmagam. És, ha ez még nem lenne elég, egy hirtelen mozdulattal lépek hozzá közelebb és ölelem magamhoz, hisz’ mindig így cselekszem, akár “idegennel”, akár régi baráttal találkozom. Számomra az ölelés a köszönés része, s bár tudom; mondta, hogy ő nem nagyon szereti az efféle dolgokat, képtelen vagyok visszafogni magam.

- Bocsánat - léptem azonnal hátrébb, ahogy megéreztem a Jennie-ből áradó, egyre növekvő feszültséget. - Tudom, hogy nem szereted, csak… - próbáltam menteni a menthetetlent

- Héj, nyugi, csak meglepődtem - nevetett kissé felszabadultabban, ami segített, hogy ne érezzem magam olyan kínosan.

- Akkor is sajnálom - túrtam bele hajamba, ami mindig is egy rossz szokásom volt, s ez a máig mit sem változott. - Milyen volt a napod?

- Unalmas, mint mindig - sóhajtott gondterhelten, majd lassan elindulva egy irányba, amiről én persze azt sem tudtam, hogy hova vezet, és ennyi erővel éppen el is rabolhatott volna. - És neked az utad?

- Szétültem a seggem - kezdtem orrnyergem látványos nyomogatásába, kifejezve ezzel, hogy mennyire nem volt ínyemre a több, mint háromórás egyhelyben ülés.

- Masszírozzam meg?

- Légyszi’ - válaszoltam azonnal, fel sem fogva szavaim súlyát, aminek persze utólag kellett leesnie, ezzel tökéletes vörös pírt varázsolva arcomra… - Csak ne mások előtt - teszem még hozzá orrom alatt motyogva, ezzel egyértelműen a másik tudtára adva, hogy vannak dolgok, mint például az én szerencsétlenségem, melyek soha nem fognak megváltozni.

- Azt mondtad, hogy szemtől szemben nem is vagy perverz.

- Hazudtam… De te is ezt mondtad…

- Én nem is vagyok az.

- Akkor az-

- Csak egy ártatlan kérdés volt. Te vagy az egyetlen, aki rosszra gondolt.

- Jó, oké, elismerem. Amúgy, hova megyünk?

- Elrabollak. - És én még attól féltem, hogy nem fogunk tudni miről beszélni. A környezet valahogy mégis folyton hozta a kérdéseket, s az ebből adódó témákat, melyek percről percre közelebb hoztak minket egymáshoz. Csupán néhány hónapja ismerem ezt a nagyszerű embert, mégis olyan, mintha már évek teltek volna el az első találkozásunk óta.

- És azon belül? Csak, hogy ne tudatlanul haljak meg.

- Séta a parkban. Azt mondtad, hogy nem esne jól ülni ennyi utazás után.

- Na, igen. Deréktól lefelé nem érzek semmit.

- Szeretnéd hozni Wonhot?

- Naná! - kaptam azonnal a felém nyújtott póráz után. Csak azt az egyet sajnáltam, hogy az én kutyámat otthon kellett hagynom, bár idegen kutyákkal elég ellenséges tud lenni, talán Wonhoval és Hyungwonnal megbarátkozott volna. De így is jó. Csak Jennie, a kutyák és én, s bár semmiségekről beszélünk egész úton, mégis jobban esik bármi másnál.

Az ajándékcsomag időközben a táskám mélyére került, hogy véletlen se foghasson gyanút, miszerint cukiságomat bizonyítva, néhány aprósággal kedveskedtem neki. Elfeledkezve a tényről, miszerint már elmúltam tizennyolc éves, rohangáltam fel-alá, akár egy őrült, önfeledten nevetve Jennie-vel, miközben rendesen kifárasztottuk a kutyákat.

- Azt mondtad, hogy nem valami jó a fizikumod.

- Mert nem is - lihegtem egy betonperemre leülve, miközben előhalásztam a vizemet, amit nem sikerült az út alatt meginnom, s Jennie felé nyújtottam, hogy ihasson, ezzel rendezve kifáradt mivoltát, mely után én is kortyoltam pár nagyobbat a hűvös folyadékból.

- Ahhoz képest, elég jól bírtad… - forgatta szemeit, s már ebből a gesztusból azonnal tudtam, hogy mire is gondolt, miközben szavait kiejtette. - Hazug.

- Viszonyítás kérdése - szabadkoztam azonnal. - Az osztálytársaimhoz képest kaki vagyok. Amúgy, indirekt csókolóztunk - emeltem magam elé az üvegemet, erősen stírölve a nyakát, ami a víztől és a rajta maradt nyál miatt fényesen csillogott. És ismét sikerült saját magam alatt vágni a fát; bár nem látszott, hogy elvörösödöm, mert a futástól már így is elég sok szín került az arcomra, éreztem.

- Ne gondolkozz, nem áll jól - kaptam meg azonnal a legjobb tanácsot, melyet életemben valaha mondtak nekem.

- Oké, bocsi - emeltem fel megadóan kezeimet. Mondták már, mégis újra és újra beleesek ebbe a hibába, valószínűleg csak azért, hogy biztos legyek a saját sikertelenségemben.

- Menjünk haza, megéheztem.

- Benne vagyok, csinálok neked pudingot.

- Nincs otthon puding.

- De nálam van. - Elkerekedett szemeit rám emelte, s vágyakozó csillogással meresztette pupilláit. Olyan aranyos volt, hogy ott helyben kedvem lett volna halálra ölelgetni, de tudtam jól, hogy nem szeretné, én pedig nem akartam neki ártani.

Az első találkozásunkat követően, beszélgetésünk még inkább bensőségesek voltak, egyre többet kerestem, s hiányzott, ha nem hallottam róla, muszáj volt tudnom, hogy jól van-e. Csupán két hét maradt még vissza őszi szünetig, iszonyatosan nehezen viseltem, hogy olyan messze kell lennem tőle. Valaha éreztem hasonlóan, mikor kisebb koromban a nagymamámnál nyaraltam, és távol kerültem az anyámtól. Ez is egész olyan volt, mint akkor, csak sokkal erősebb és fájdalmasabb; szinte már fizikailag hasadt meg a szívem. Soha nem vádoltak azzal, hogy érzéketlen vagyok, s ez meg is látszott ezen helyzeten, hiszen érzelmeim erőssége már-már elviselhetetlen volt.

Aztán jött az ötlet… A szüleim üzleti útra mentek a szünetben, a nővérem pedig a pasijához, így egy egész hétig egyedül voltam, amit mindennél jobban gyűlöltem. S előhozakodtam azzal, mi lenne, ha pár napra eljönne hozzánk, az állataival együtt, elvégre hely van bőven, és legalább ő sem lenne addig egyedül. Eleinte vonakodott, mert nem akart a terhemre lenni, és az állataival kapcsolatban is voltak kétségei, amiket sikerült hamar eloszlatnom, így válasza  végül igen lett.

Ahogy a ház kiürült, ő már jött is, én pedig felhőtlen örömtől repesve vártam, hogy “beköltözzenek” ideiglenes lakóhelyükre. Egész hamar be is rendezkedtünk, s ezt követően körbevezettem a városban, megmutatva neki mindent, hiszen nagyjából egy óra a város egyik feléből a másikig sétálni, így időnk volt, mint a tenger.

Az idő szinte repült Jennie közelében, mégis voltak pillanatok, melyek mintha megálltak volna, és biztos voltam benne, hogy örökre megmaradnak bennem. A hangja, a nevetése, a lopott nézések és érintések.

Tényleg nem hitte el egyetlen szavamat sem; hazugnak tartott, így elengedte a füle mellett minden próbálkozásomat, hogy őszintén elmondjam neki érzéseimet irányába. Bár, ha elmondtam volna sem biztos, hogy lett volna hatása.

Így ment ez napokig; kerülgettem a kínos pillanatokat, igyekeztem visszafogni magam, inkább kevesebb, semmint több sikerrel, mígnem valahogy szóba jöttek a szerelmes párok.

- Nekem csak egyvalaki kell, de ő rám se bagózik - sóhajtottam hatalmasat, s bár számomra nyilvánvaló volt, hogy Jennie-re gondolok, számára nem annyira, vagy csupán ki akarta kényszeríteni belőlem, hogy kimondjam minden szavamat, mely a fejemben fogant meg.

- Elmondtad egyáltalán neki, hogy mit érzel?

- Ezerszer.

- Akkor biztos tudja, hogy hazug vagy.

- Tény - néztem mélyen a szemeibe. Az ágyon ültünk, a háttérben halkan szóltak a kedvenc számaink, a kutyák aludtak a helyükön, így jóformán semmilyen élet nem volt a házban. Átható pillantásokkal mértem végig egész valóját, minden mozdulatommal, apró rezdülésemmel igyekezve kifejezni az iránta érzett odaadó vágyat, melyet legszívesebben csókkal bizonyítottam volna, ha már a szavaimnak nem hisz, de még mindig nem mertem én lépni; nem akartam csalódást okozni neki; nem akartam, hogy miattam rosszul érezze magát.

- Ígérd meg, hogy soha többé nem hazudsz nekem.

- Neked soha nem is hazudtam - mondtam azonnal, s bár sejtettem, hogy nem hisz nekem, ez volt a színtiszta igazság. - Én tényleg szeretlek, halál komolyan mondom.

- Én is téged - jelentette ki Buddha nyugalmával.

- Nem, félreértesz.

- Aligha - emelte fel egyik szemöldökét, gyanúsan sandítva rám, mintha bármelyik pillanatban valami őrültséget tehetnék, ami teljesen igaz.

- Hadd mondjam végig! - rivalltam rá, bár az igazi házisárkány énemet közel sem vettem még elő. - Nem csak egyszerű barátként nézek rád. Nem csak megölelni akarlak, hanem annál sokkal többet. - Minden egyes szavammal közelebb álltam egy paradicsom színéhez, ahogy a könnyeim is fátylat alkottak a szememen. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy ne törjön fel belőlem a meg nem értettség keserves zokogása, s könnyeim a helyükön maradjanak. - Szerelemmel akarok hozzád érni, úgy bújni hozzád, mintha az életem múlna rajtad, apró csókokat lopni, melyek szenvedélyessé vá- - Mondandómban nem jutottam tovább, mert, bár Jennie-t néztem, mégsem jutott el a tudatomig az, hogy egyre közelebb hajolt hozzám, egészen addig, míg mondatom befejezése előtt, ajkai az enyémet nem érintették. Egy pillanatra elfelejtettem mindent: hogy ki vagyok, hogy ki ő, hogy milyen évet írunk, még levegőt sem vettem. Különös bizsergés járta át testemet, ami az ajkaimtól áramolt szét bennem, s amely reszketésre késztetett, valamint arra, hogy pilláimat leejtve élvezzem a mámorító érzést, miközben kezeimet Jennie nyaka köré vezetem, így húzva őt közelebb magamhoz.

Mintha egy rég áhított álom vált volna valóra; alig hittem, hogy ez a valóság. Jennie kezei a derekamon pihentek, majd csókunk mélyülésével vont magához. Akkor vesztettem el igazán az eszemet, mikor finoman ajkamra harapva kért bebocsátást, hogy hozzáférjen nyelvemhez, amit azonnal meg is adtam neki, egy halk, elhaló, ám annál több vágyakozással teli sóhaj közben. Az idő megszűnt létezni, ahogy a körülöttünk lévő világ is, s már csak akkor eszméltem fel, mikor alig kaptam levegőt, és el kellett válnunk egymás mézédes ajkaitól.

- Énh ténylegh nemh hazudokh nekedh - döntöttem homlokomat az övének, miközben ujjaimat tincsei közé túrtam, s finoman masszírozni kezdtem fejbőrét, bár ez inkább volt csupán cirógatás.

- Érzem - mondta ki végre az arra való bizonyítékot, hogy hisz nekem, ami mérhetetlen örömmel és boldogsággal töltött el, és ezt azonnal ki is kellett mutatnom, így ismét csókba invitálva próbáltam tettekkel helyettesíteni a torkomra forrt szavakat.

Nem tudom, hiszen nem volt éles átmenet, azonban a csók egyre vadabbá vált, és már csak arra figyeltem fel, mikor Jennie óvatosan végigdönt az ágyon, s felettem támaszkodva ostromolja tovább ajkaimat, szabad kezével megkeresve pólóm alját. Nem volt szükségem több biztatásra; magam is ruhájára markolva húztam feljebb, hogy végre ne csak anyagon keresztül érhessek hozzá. Egy pillanat alatt került le rólunk a felső, amit szinte azonnal követett a nadrág is. Minden szégyellősségemet levetkőzve magamról fontam lábaimat dereka köré, kezemmel egy pillanatra sem állva le; egész testét bejártam, s minden másodpercet az emlékezetembe véstem.

Nyálunktól nedves, puha ajkai elváltak az enyémektől, ami egy elégedetlen, szinte fájdalmas sóhajt váltott ki belőlem, amit máris egy kéjjel teli követett, mikor megéreztem jóleső munkáját, ahogy fülemet hinti be apró puszikkal, fogaival megtépve érzékeny fülcimpámat. Soha nem voltam előtte senkivel - se nővel, se férfival -, így testem még felfedezetlen volt; minden mozdulata, s nyögést kiváltó cselekedete új volt számomra, melynek nem voltam rest hangot is adni, jelezve ezzel számára, hogy tetszik.

Ajkai áttértek nyakamra, s már nem csak csókokkal jutalmazott, hanem megszívva bőrömet hagyott nyomot maga után, mindenkinek tudtára adva, hogy csak az övé vagyok, senki másé. Alsó ajkamba harapva élveztem a figyelmét, mellyel jutalmazott, s miközben ő párnáival kényeztetett, én kezemmel igyekeztem elérni, hogy hasonló hangokat csikarjak ki belőle. Odafigyelve rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat, martam hátába, szorosabban vonva magamhoz lábammal, miközben másik kezemmel melltartója pántjáért nyúltam, s egy gyors mozdulattal kikapcsolva azt, elhajítottam a szoba legtávolabbi sarkába, hogy még véletlenül se kerülhessen vissza rá. Munkájával egy pillanatra leállt, mikor kezem fedetlenné vált testrészére siklott, s kihasználva élvezettel teli nyögését és tehetetlenségét, fordítottam helyzetünkön. Nem hezitálva egy másodpercet sem, halmoztam el, ezúttal én, érzéki csókokkal, s ő megjutalmazott csodálatos hangjával. Imádtam mindent, ami ő, azt imádtam, amilyen. Beleszerettem, holott soha nem gondoltam volna, hogy a saját nememhez fogok vonzódni.

Minden érzésemet tettekkel akartam neki megmutatni, hogy tudhassa, neki soha nem hazudnék. Miután kellő mennyiségű foltot hagytam nyakán, lágyítva mozdulataimon haladtam lejjebb, leheletnyi csókokkal hintve egész testét, egyetlen porcikáját sem kímélve, s kicsit elidőzve egyre keményedő bimbóján, melyet hangosodó, egyre inkább kéjjel megtelő nyögésekkel jutalmazott. Nem állt szándékomban a határait keresni, vagy feszegetni, így tovább haladva tértem át hasára, alhasára, s bugyijához érve, anyagon keresztül adtam érzéki csókot, mire megéreztem ujjait a tincseim közé furakodni, majd kissé erősen tépve azokat, húzott fel, hogy megtáncoltatva ajkainkat terelhesse el a figyelmem, ismét magához ragadva az irányítást, amit hagytam neki.

Pillanatokon belül lekerült rólam a melltartóm, s hasonló utat végigjárva kényeztetett Életem Szerelme. Eszemet vesztve homorítottam hátamat, egyre többet és többet követelve párom érintéseiből, s már remegve a vágytól sóvárogtam érte, hogy még közelebb kerüljön hozzám, bár ettől közelebb aligha sikerült volna. Kezével arcomra simított, majd végigvezetve ujjait nyakamon, mellkasomon, hasamon a bugyim széléhez érve ragadta meg az anyagot, hogy egy laza mozdulattal megszabaduljon az utolsó ruhadarabtól is, mely megzavart minket abban, hogy minden porcikánk közvetlenül érintkezhessen egymással. Fürge ujjai szinte azonnal belső combomra siklottak, s egyre érzékenyebb pontokra vándorolva kezdett el körkörösen kényeztetni, amit én hangosabbá vált nyögésekkel díjaztam. Lábaimat automatikusan nagyobb terpeszre nyitottam, könnyebb hozzáférést biztosítva nőiességemhez, valamint vágyaim kielégítéséhez.

Ahogy ujjai gyorsultak és néha elkente nedvem, testem önkéntelen remegésbe kezdett, s forróság járta át minden porcikámat. Ismeretlen érzések voltak ezek, melyeket még soha nem érzetem azelőtt, és bár féltem, bíztam Jennie-ben annyira, hogy tudjam, vigyáz rám. Annak ellenére, hogy eszemet kezdtem elveszíteni, annyi lélekjelenlétem mégis volt, hogy hozzá hasonlóan, eltüntessem alsóját, és az ő tempóját felvéve kényeztethessem. Pilláim maguktól csukódtak le, ahogy fejem hátraejtettem a párnák közé, kiélvezve minden érintést.

Jennie egyik ujjával körözött párat bejáratom körül, amitől hevesebben kezdtem remegni és nyögni, de minden élvezetem alább hagyott, ahogy vékony testrészével belém hatolt, s bár fájt; még a könnyem is kicsordult, a türelme és nyugtató csókjai segítettek pár perc alatt túllendülni minden fájdalmon, melyet ez az ismeretlen érzés okozott. Jómagam abbahagytam kezem munkáját, hiszen nem akartam ártani neki a fájdalom miatti koordinálatlan mozgásommal, így minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megszokjam ujjait, melyekhez már a harmadikat társította, ezzel újra kéjt csempészve foglalatosságába. Ahogy elhaló nyögéseim ismét élvezkedővé és követelőzővé váltak, úgy kezdtem én is hasonló munkába, mint ő. Pár perc múlva már egyszerre mozgatva kezeinket nyögtünk egymás ajkára, s mélyen egymás tekintetébe mélyedve adtunk át minden érzelmet, melyet a másik iránt tápláltunk. Szemeink már csak akkor csukódtak le, mikor egyre többször ért el minket a hullám, mely forrósággal és bizsergéssel járta át testünket, s gyorsabb tempót követelt, amit megadva, egyszerre élveztünk el, egymás nevét nyögve.

Fáradtan borulva egymás nyakába öleltem magamhoz Jennie testét, miközben próbáltam felfogni, hogy mi is történt, valamint igyekeztem normalizálni a légzésemet.

- Nagyon szeretlek - bújtam nyakába.

- Én is téged - simított hajamra. - És gratulálok a szalagavatódhoz.

- Nem gondolod, hogy elkéstél az ajándékommal? - vontam felelősségre, amiért csak két hét múlva volt képes átadni.

- Jobb később, mint soha.

- Igaz… Te túl okos vagy. - Egy puszit nyomtam arcára, majd hagytam, hogy a fáradtság átvegye felettem a hatalmat és szerelmem karjai közt aludjak el.