Verseny - Szívességből szerelem

Cím: Szívességből szerelem

Műfaj: yaoi, fluff, romantikus, one shot

Szereplők: Baekhyun, Jongin, Chanyeol

Páros: BaekYeol

Banda: EXO

Korhatár/figyelmeztetés: -

Idézet: „Szeretem, ha valaki fura. Normálisnak lenni olyan unalmas.” – Kaise West

Megjegyzés: A történet alapjának egy része Kaise West Szívességből szerelem című regényén alapul, amelyből az idézet is származik, ezzel kívántam közelebb hozni magát az idézetet és nem csupán csak a jelentését. A Korean Air egy létező óriásvállalat Dél-Koreában, mely a legnagyobb repülőcég egész Ázsiában, szöuli központtal.

Megjegyzés2: Ezt a történetet egy versenyre (One pair one style) írtam. Őszintén, ez a páros soha nem volt a kedvencem, és nem is lesz, azonban ezt a történetemet egészen szeretem, bár a számok nem arról tanúskodnak, hogy valóban olyan nagyszerű lenne. Szóval tudom, hogy vannak benne hibák, mind elvi, mind helyesírási (mondjuk ezt nem értem, én magam 2x néztem át és két lektor is átfutotta...) hibák, így elnézéseteket kérem. Ettől függetlenül nagyon remélem, hogy lesz majd, akinek tetszeni fog. Jó olvasást <3 

Szívességből szerelem

- E-ez most komoly? – kérdezte Baehyun remegő hangon. Már két éve együtt volt Jonginnal; boldognak érezte magát a másik férfi mellett, így teljesen váratlanul érte, hogy éppen szakítanak vele.

- Olyannyira, mint, ahogy most előtted állok – válaszolta Jongin halál nyugodtan és rezzenéstelen arccal. Baehyunnak sokkal többet jelentett ez a kapcsolat, mint a másik félnek, ugyanis ez tette kiegyensúlyozottá, és emiatt nyert felvételt egy olyan óriásvállalathoz, mint a Korean Air.

- De… miért? – Remegő hangja bárki más szívét összetörte volna, de az izmos, kreolbőrű, öltönyös férfinek semmit sem jelentett, a törékeny, szinte fiúcska arcú személy könnyes tekintete. Egy vállrándítás kíséretében szólalt meg újra, végleg ellökve magától a tehetetlen Baekhyunt.

- Unom. Már nem vagy érdekes. A szex sem olyan. Találtam valakit, akivel jobb. – Baekhyun soha nem volt még ilyen rosszul. Szédült, úgy érezte, hánynia kell, a szeme égett, a végtagjai remegtek és legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Még egy ember, akinek nem volt elég az, amit nyújtani tudott. Még egy ember, aki hátrahagyta. Még egy ember, akinek nincs rá szüksége.

- Akkor menj, remélem boldogabb lesz az életed nélkülem – szólalt meg nagy nehezen, minden erejét összeszedve, igyekezve azt a látszatot kelteni, hogy erős, és bírja tartani magát, holott mi sem állt távolabb az igazságtól. – Menj már! – ordítja el magát, tőle szokatlan módon Baekhyun. Mindig ő volt az, aki meghunyászkodott, aki visszafogta magát, aki tett a kapcsolatban, és aki lenyelte minden rossz szavát. Az agyával gondolkodva, most is ezek egyikét választotta volna, de előbb cselekedett, minthogy a fejéig eljusson ez a gondolat. Életében nem volt még így összetörve, így nem is várható el tőle másféle cselekedet.

Jongin ideges fújtatással jutalmazva volt párja szavait fordult sarkon, majd becsapva maga mögött az ajtót hagyta el a helyiséget, minek éktelen zajára Baekhyun összerándult, és ijedt pillantásokat vetett a hang irányába. Azt várta volna, hogy összerogyik és sírni kezd, de egyáltalán nem ez történt; sokkal inkább, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait. Talán még ő sem tudta és nem fogta fel, de Jongin már csak terhet jelentett a számára. Fájt, kétségtelenül fájt, mert már maga a kapcsolat elvesztése is egy olyan dolog volt, amit nehezen dolgoz fel az érzékeny lelke, de az, hogy megszabadulhatott a másiktól, hogy most már végre szabad lehet, kötöttségek nélkül élhet, mégis jó érzéssel töltötte el.

Baekhyun még saját magát is meglepte azzal, hogy pár napon belül képes volt túltenni magát a szakításon. Csak egyetlen dolog aggasztotta: a támogatói bál. Hónapokkal ezelőtt meghívta Jongint, hogy vegyen részt rajta vele, így azonban semmi esély nem volt, még arra sem, hogy elmenjen. Szomorúvá tette, mert szerette az efféle rendezvényeket, de mássága nyílt tény volt már a munkahelyén, ahogy az is, hogy ki a párja, így ha nélküle állított volna oda, azonnal kiszúrták volna. Tudta, hogy nem teheti meg, viszont ilyen rövid idő alatt nem is keríthet senkit, aki kisegítené, így lemondva az egészről tengette hátralevő napjait, beleolvadva az unalmas hétköznapok szürkeségébe, igyekezve a munkára koncentrálni.

Az idő elrepült Baekhyun feje fölött, szinte alig vette észre, hogy a bál hetébe léptek, és szólnia kellene, miszerint ő nem vesz részt rajta. Ezt azonban szerette volna a lehető legtávolabbi időpontig elhúzni, azt viszont nem is sejtette, hogy ez a hétfő mennyire meg fogja változtatni az életét, holott mindennél jobban utálta a hétnek ezen napjait. Mint mindig, most is fáradtan szállt fel a buszra, hogy annak egy hátsó ülésén helyet foglalva hagyja zötykölődni magát, miközben telefonját elővéve elmerült a gondolataiban. Nem is igazán nézte, hogy mi van a készülék kijelzőjén, inkább csak azon filózott, vajon hogyan kellene kibújnia az alól a felelősség alól, amit ez a felhajtás jelent. A gondolatmenete egészen addig meg sem szakadt, míg egy fékezésnél az ölébe nem pottyant egy tőle jóval magasabb férfi.

- Elnézést – szabadkozott a fekete, göndörödő hajú fiatal, azonnal felpattanva Baekhyun combjairól, aki még levegőt is elfelejtett venni. Nem csak azért, mert váratlanul érte a helyzet - elvégre nem szoktak csak úgy pasik potyogni az ölébe -, hanem mert igazán szemrevaló egyedhez volt szerencséje. Tetőtől talpig végigmérve elállt a szava. Nemcsak, hogy tetszetősen magas és vékony, az arca egyszerre volt férfias, manós és babás, melyet a nagy szemei, valamint kissé elálló fülei eredményeztek, hófehér bőrével és kócos hajával egyetemben.

- Semmi gond – nyugtatta azonnal a férfit Baekhyun, ugyanis tudta milyen az, mikor ehhez hasonló történik az emberrel. Egy-egy fáradtabb napján előfordult, hogy még az odafigyelése ellenére is elesett a fékező buszon. – Gyere, ülj le – invitálta a magasat, miközben az ablak melletti ülésre húzódott, hogy újonnan szerzett barátja helyet foglalhasson.

- Köszönöm – fogadta el az ajánlatot az édesen mosolygó idegen. Baekhyunt meglepte a hangja. Mély volt és karcos, játékos, de mégis komoly; egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számított. Ahhoz az archoz sokkal inkább egy bolondos, koboldszerű hangot gondolt volna, semmint egy ilyen férfiasat és tiszteletet parancsolót, amiben mégis ott volt a gyermeki él. – Park Chanyeol vagyok – nyújtott kezet a göndörfürtös, immár bemutatkozva a másiknak, aki csak nagyokat pislogva fogadta el az üdvözlő jobbot.

- Byun Baekhyun.

Az utat kellemesen átbeszélgették, elfeledkezve az időről, ami sebesen repült el felettük, és még azt sem vették észre, hogy le kellett volna szállniuk.

- Merre laksz? Hazakísérlek – ajánlkozott azonnal Chanyeol, mert bár nem mondta, de olyan törékenynek, nőiesnek találta az alacsonyabbat, hogy nem lett volna szíve, se lelkiismerete elengedni őt egyedül, a sötét és hideg éjszakában.

- Köszönöm, de felesleges. Itt lakom nem messze – mutatott Baekhyun a mögötte fekvő útra.

- Akkor nem kísérlek, csak én is hazamegyek. Arra lakom – intett fejével az adott irányba a magasabb is, miközben ajkain pimasznak mondható görbület jelent meg, szemeiben pedig játékos fény gyúlt. Baekhyun még soha nem találkozott ilyen életvidám és boldog emberrel, mint Chanyeol. Mindazonáltal tudta nagyon jól, hogy azok a legmagányosabbak és a legszomorúbb emberek, akik kívülre boldogságot mutatnak. Tudta ezt jól, hiszen nem egy ilyen embert látott már, köztük a tulajdon anyját is. Mindig is hitte azt, hogy azok, akik örömöt akarnak adni a másiknak, valójában egyedül vannak, és mellettük nincs senki. Ezeknek tökéletesen tudatában állva, végül elfogadta Chanyeol ajánlatát.

Ahogy a buszozásukkor be nem állt a szájuk, úgy a maradék útra is ez vonatkozott. Itták egymás szavait, és csillogó szemekkel követeltek a másiktól többet, egy-egy kérdéssel. Baekhyun el is feledte azt a sok negatívat, ami az elmúlt időszakban érte. Csak azt tudta, hogy ajkai mosolyognak, és a szíve repes, bár arról fogalma sem volt, hogy pontosan mi végett is, de örült neki, hogy végre felejthet. Sok mindent megtudtak egymásról, és már az első nap igen szoros barátságot kötöttek. Kiderült továbbá az, hogy egészen közel laknak egymáshoz, így nem értették, eddig hogyhogy nem találkoztak; arról nem is beszélve, hogy valójában ugyanannál a vállalatnál dolgoztak. Megbeszélték, hogy másnap együtt mennek majd be dolgozni.

Az ezt követő napokban legjobb barátai lettek a másiknak; mindent megtudtak egymásról. Baekhyun még azt is képes volt elárulni neki, amit a legjobb barátjának csak hosszú évek múltával; hogy a saját neméhez vonzódik. Legnagyobb meglepődésére Chanyeol ezen egyáltalán nem akadt fenn, ugyanúgy bánt vele, mint mielőtt megtudta volna: közvetlenül és barátságosan. Ennek Baekhyun persze felettébb örült, elvégre nem akarta elveszíteni ezt a rövid ideje tartó, de annál erősebb kapcsolatot. Elképzelni sem tudta, hogy mi lesz majd egy hónap múlva, esetleg fél év elteltével. Vajon ugyanúgy egymás mellett lesznek, vagy majd összevesznek valamin, és elfelejtik egymást? Vajon a kapcsolatuk megmarad ezen a szinten, vagy mélyülni fog? Vajon mi lesz kettejük sorsa?

Valahogy szóba jött – még Baekhyun sem tudta, hogyan –, miszerint nincs párja a bálra, ugyanúgy, ahogy Chanyeolnak sem. A magas azonnal felajánlotta, hogy megjelenhetnének ott, egymás támogatásaként. Baekhyunt elég sokáig kellett győzködni arról, miszerint a másiknak egyáltalán nem jelent gondot, hogy ezzel majd megbélyegzik, pusztán azért, mert vele mutatkozik.

- De tényleg nem gond? – kérdezte már sokadszorra Baekhyun, miközben megkavarta a gázon melegedő levest, amit éppen kettejük vacsorája gyanánt készített.

- Hányszor fogod még megkérdezni? – nevetett fel barátja. Baekhyun talán nem tudta, de Chanyeolnak volt egy hátsó szándéka ezzel az egésszel, viszont nem merte elmondani neki; legalábbis még.

- Sokszor. –  nevetett már Baekhyun is. Chanyeol rengetegszer csalt mosolyt a másik férfi ajkaira, aki csupán fél évvel volt idősebb nála, mégis sokszor úgy viselkedett, mint egy gyerek, akárcsak most.

- Nem vagy normális – mondta puszta szeretetből, valamint a vicc kedvéért a magasabb, amit Baekhyun persze értett, és már nem is vette magára. Eleinte furcsa volt számára megszokni Chanyeol közvetlenségét, és szeretetének efféle megnyilvánulásait, de gyakran érték hasonló ingerek – elvégre mióta először találkoztak, sülve-főve együtt voltak –, hamar hozzájuk szokott.

- Ez tény, mondj valami újat – rántotta meg vállát az alacsonyabb, a tányérokért nyújtózkodva, hogy végre ehessék is az ételt, ne csak az illatárban fürödhessenek, amitől már mind a kettejük hasa éktelen korgásba kezdett.

- De akkor eljössz velem, ugye? – kérdezett rá még egyszer, bizonyosságának megerősítése végett.

- Ha tényleg biztos vagy abban, hogy ez nem égő a számodra. – Chanyeol csak megforgatta a szemeit Baekhyun szavaira. Az elején furcsának gondolta, de rájött, hogy ez így talán nem teljesen igaz. Kétségtelen, Baekhyun nem az az átlagos típus, elvégre érzékeny lélekkel lett megáldva, a szépérzéke sehol sem vallott kudarcot, precíz volt, pontos, ami önmagában talán nem jelent sokat, de ehhez társult a mégis kicsit bohókás természete, az idióta szóviccei, és az egyébként visszahúzódó egyénisége, mely baráti társaságban szinte napként tündökölt, valamint beragyogta a többieket. Chanyeol, maga is boldog embernek tartotta magát, bár voltak a múltjának olyan foltjai, melyeket szeretett volna elfelejteni, de a barátja támogatása igen sokat jelentett számára, még akkor is, ha nem igazán kötötte a másik orrára.

- Olyan hülye vagy – vigyorgott a fiatalabb Baekhyunra, miközben a szedés jogát átvételezve mert az idősebbnek, majd magának is.

- Én is szeretlek – hagyta el meggondolatlanul az alacsonyabb ajkait a mondat, amit már mondott párszor Chanyeolnak, most valahogy mégis fura érzése támadt tőle, amit egy egyszerű vállrándítással elkergetett a közeléből.

- Tudom.

- Örülök neki – vigyorgott vissza Baekhyun is. – Film? – kérdezte, kezébe véve a tányérját, rajtra készen várva a választ, melyben teljesen biztos volt, hogy igen lesz, így a sort indítva át is masírozott a nappaliba, ahol pár perc keresgélés után kiválasztottak egy filmet, amin közben elfogyasztották az ízletes vacsorát, mely arról engedett következtetni, hogy Baekhyun még a konyhában is egy zseni.

Chanyeol sok mindent nem kötött az idősebb orrára, hiszen bizonytalan volt még saját érzéseiben is, olyannyira, hogy magának sem merte bevallani azt, amit érez. Felnézett Baekhyunra, elvégre komoly múltat tudhat maga mögött, mégis ott tart, ahol, és ahelyett, hogy feladta volna, továbbra is azon igyekszik, miként, hogyan oldhatná meg. Azért is felnézett rá, mert remek személy volt, és még annál is jobb barát, akire - a szó legszorosabb értelmében - mindig számíthatott az ember, rengeteg mindenhez értett, egy két lábon járó tehetségcsomag volt, a kinézetéről már nem is beszélve. Mikor Chanyeol első alkalommal meglátta a buszon, azt hitte képzelődik; nála tökéletesebb férfit még életében nem látott. Imádta a hibátlan, hófehér bőrét, a szinte fekete, élénken csillogó szemeit, sötétbarnán fénylő haját, vékony, mégis izmos alkatát, kecses ujjait, melyek olyan nőiesek voltak, és mézédes hangját. Először nem tudta magának megmagyarázni, hogy miért akar a szíve kitörni a bordái közül és elszaladni, de idővel rájött, még akkor is, ha ez az idő nem volt valami sok; pusztán ahhoz elég, hogy mindent megértsen.

A filmet csendben nézték, fel-felnevetve a vicceken, könnyezve a megható jeleneteken, néha még a vacsoráról is megfeledkezve. Sokáig még akkor is csak ültek a kanapén és révedtek a semmibe, mikor már a stáblista ment, talán csak a fárasztó nap miatt. Végül Chanyeol mozdult elsőnek, elgémberedett hátában végigropogtatva a gerincét, miközben ajkaiból egy jóleső sóhaj szakadt fel.

- Köszönöm a vacsorát, meg a filmet – köszönte meg most is, mint minden alkalommal, annak ellenére is, hogy Baekhyun nem egyszer a lelkére kötötte már, hogy ne köszöngesse a semmit, a magasabb nem tudott mit kezdeni a természetével.

- Nagyon szívesen.

- Akkor holnap hétre érted jövök – álltak fel a kanapéról, kezükben a mosatlan tányérokkal, hogy azokkal együtt átsétálhassanak a konyhába.

- Majd holnap elmosogatok, hagyd – szólt közbe Baekhyun, mikor látta barátján a szándékot a takarításra, de ki hagyná a vendégnek, hogy mosogasson?! Az idősebb kikísérte Chanyeolt az ajtóig, hogy ott elköszönve kívánhasson számára szép álmokat.

A házba visszatérve, olyan üresnek érezte az egyébként otthonos teret; hiába kereste a helyét, nem találta. Arra gondolt, talán az izgalom az oka, amit a holnapi nap bizonytalansága és kíváncsisága vonzott magával, majd arra, hogy pusztán túl sokat volt mostanában Chanyeollal, így már pár percnyi hiánya is feltűnik. Legvégső következtetésében arra jutott, hogy mind a kettőnek van valóság alapja, így mindkettő közrejátszik jelenlegi nyomorúságában. Ezzel a tudattal végezte el az aznapra hátramaradt teendőit, hogy aztán hulla fáradtan rogyhasson be az ágyába, és térjen nyugovóra.

Sem Baekhyun, sem pedig Chanyeol nem sejtette, hogy milyen nagy jelentősége lesz számukra a bálnak, amit eleinte mind a ketten szívesebben kihagytak volna, ám így, hogy egymásra találtak, nagyobb örömmel kerültek emberközeli élménybe, mint egyedül tették volna. Igazából, ha együtt voltak, nem is érdekelte őket a körülöttük nyüzsgő embertömeg, ahogy az irányukba mutatott gyanakvó, sanda pillantások sem. Számukra létezett egy külön világ, melyből nem léptek ki, és senki nem léphetett oda be. Az a világ csak az övék volt; senki másnak nem akadt benne hely. Jól érezték magukat a rendezvényen, kiélvezve annak minden pillanatát, hiszen az olyan ember, mint amilyenek ők is voltak, nem mindennap juthatott el ilyen helyekre.

A bált követő hetek azonban keserűséggel teltek mindkettejük számára. Baekhyun egyre biztosabbá vált érzéseiben, ezzel együtt attól is egyre jobban félt, hogyha ez Chanyeol számára kiderülne, soha többé nem lenne a barátja. Egy kis távolságra volt szüksége, amit a magasabb annak tudott be, hogy nem kérnek többet belőle, holott ilyenről szó sem volt. Baekhyun mindig a munkára hivatkozott, ha végképp nem talált más kibúvót, ezzel tökéletes indokot találva Chanyeolnak arra, hogy hagyja békén.

Chanyeol viszont egyre inkább kezdett kétségbeesni. Szerette Baekhyunt, úgy, mint eddig soha senkit, pedig alig ismerte egy hónapja. Őszintén el akarta mondani neki, mit is érez iránta, de attól félt, hogy Baekhyun nem fogja elfogadni. Igaz, tudta, hogy a másik a saját nemét részesíti előnyben, de abban hogyan is lehetett volna biztos, hogy viszonozza is vonzódását, mégpedig ugyanúgy?! Érzései eleinte nem okoztak gondot; megpróbálta őket kordában tartani, igyekezve Baekhyun kedvére tenni, de ahogy az idő haladt, úgy esett egyre jobban az idősebbe, minden előjel nélkül. Amikor már menthetetlenné és visszafordíthatatlanná vált, azt gondolta, elmondja Baekhyunnak, de túlságosan szerette ahhoz, hogy meg merje tenni.

Mind a ketten tudták, hogy muszáj lesz színt vallaniuk, de időre volt szükségük. Időre, melyet, míg külön töltöttek, rájöttek, mennyire számítanak egymásnak. Már nem tudtak egyetlen napot sem meglenni a másik nélkül. Ha mást nem, az a tíz perc, amíg az ebédszünetben összefutottak az ebédlőben is elég volt, de látniuk kellett egymást. A kisebb csendszünetet a fiatalabb elégelte meg előbb, amikor is a munkahelyükön leszólította Baekhyunt, hogy beszélni akar vele, aki először kissé megijedt, de végül belement, hogy munka után találkozzanak.

A munkaidő hátramaradt része lassan és vontatottan telt mindkettejük számára; már alig bírták kivárni, hogy találkozhassanak. Már egyiküket sem érdekelte, az sem, ha örökké elfojtva élnek, csak végre ismét egymás mellett lehessenek. Chanyeol örömködve pattant fel székéről, ahogy az óra mutatója elérte a tizenkettőt, ezzel pontosan délután 5 órát mutatva, ami azt jelentette, hogy itt az ideje leszaladnia a kávézóba, ha nem akarja megváratni Baekhyunt. Szerencsére még éppen időben érkezett, hogy legyen ideje előtte rendelni saját maga és Baekhyun számára is. Izgatottságát képtelen volt leplezni, olyannyira, hogy még az eladónő is megmosolyogta ügyetlenségét, mikor átvette a poharakat. Nagy odafigyeléssel botladozott el egy távolabbi, eldugott helyen lévő asztalig, ami fotelekkel volt körülvéve és kissé elütött a többi asztaltól, kivéve pár környezőt.

Kényelmesen elhelyezkedve rázta a lábát, miközben kezével az asztallapon dobolt, folyamatosan az órájára pillantva, de mindig szomorúan konstatálja, hogy sokkal lassabban telik az idő, mint szeretné. Azonban csak most tűnt úgy, hogy csigalassú, valójában csupán pár perc várakozásra volt szüksége, hogy Baekhyun barna hajkoronája megjelenjen az ajtóban, miközben szemeivel Chanyeolt kereste. Ahogy kiszúrta, az idősebb szíve a torkába ugrott és ott kezdett heves dobogása, elállva a férfi szavainak útját. Lassan, megfontoltan, és még annál is idegesebben sétált oda barátjához, ahol kicsit sem csillapodtak ezen érzései.

- Ülj csak le, rendeltem neked is – tolta át a papírpoharat Chanyeol a másik elé, aki mit sem veszítve feszültségéből foglalt helyet.

- Köszönöm – mosolyodott el biztatóan, bár inkább csak berögzült cselekedet volt, melyet az ilyen helyzetekre tartogatott.

- Mondani szeretnék valamit… - ismételte meg önmagát, amiből Baekhyun azonnal sejtette, hogy valami olyanról lesz szó, ami kínos a másik számára.

- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – biztatta Chanyeolt, még akkor is, ha ő maga feszélyezve érezte magát.

- Tudom, csak… - rázta meg a fejét, hogy összeszedje magát. – Szóval rólunk van szó. – Baekhyunnak azonnal lelkiismeret furdalása lett, ahogy meghallotta Chanyeol szavait. Tiszában volt vele, miszerint az ő hibája az egész; ő küldte el mindig a másikat és hanyagolta a barátságukat. Feltörni készülő szavainak nem tudott ellent mondani, egyszerűen csak előtört belőle:

- Én sajnálom. Tudom, hogy időt kellett volna szorítanom számodra, de nem ment. Annyira nagyon sajnálom. Tényleg nem colt ötletem, mit tehetnék. Én…

- Nem te tehetsz róla – állította le azonnal Chanyeol Baekhyunt, akinek a szívét mardosta a bűntudat, amiért képes volt ezt tenni egy ilyen nagyszerű emberrel, aki talán aggódott érte, ezzel fájdalmat okozva neki.

- De igen. – Baekhyun lehajtotta fejét, és a papírpohár köré fűzött ujjait kezdte bámulni.

- Nézd, Baekhyun. Valljuk be, mindig is idióta voltál. – Az említett személy fejét felkapva fürkészte Chanyeol szemeit. – Alábecsülöd magad. Ráadásul még elzavarni is szerettél volna. – Baekhyun nagyokat pislogva hallgatta magas barátja szavait, melyek ugyancsak igaznak bizonyultak, de kimondva még sosem voltak. – Megértem. Fura vagyok, de szeretném, hogy tudd, én nagyon szeretlek, és imádok veled lenni. – Baekhyun csendben próbálta felfogni a barátja mondatainak súlyát. A szíve repesett a „szeretlektől”, de mégis fájó érzés szorított rá, ahogy belegondolt, a barátja kizárt, hogy úgy gondolna, ahogyan arra ő vágyik ezt hallani.

- Lehet, hogy fura vagy, de, ha normális lennél, akkor unalmassá válnál.

- Köszönöm – nevetett Chanyeol az őszinte vallomás hallatán. – De komolyan gondolom – fordította ismét komolyra a szót. – És… Ígérj meg valamit.

- Bármit.

- Ne utálj meg…

- Soha.

- Jobban szeretlek, mint pusztán a barátomat. – Kínos csönd telepedett a két jó barátra, ahogy Baekhyun nagyokat pislogva meredt Chanyeolra, aki csak remélni merte, hogy korábbi ígéretéhez híven, a másik nem gyűlöli meg, nem löki el magától.

- Én… - kereste a megfelelő szavakat Baekhyun, de feleslegesnek tartotta kertelni, ha a másik már úgyis bevallott mindent. – Én is szeretlek – mondta egyenesen Chanyeol szemeibe nézve, miközben őszinte mosolyra húzta ajkait. A magasabb kezét kinyújtva fogta meg Baekhyunét, szintén mosolyogva.

Mind a ketten boldogok voltak.

Megtalálták egymást… és az igaz szerelmet.