Ajándék szalagavatóra

Rosé: Nagyon imádtam, minden pillanatát, csak azt sajnáltam, hogy nem vagy ott T_T

Jennie: De legalább jól érezted magad, ez a lényeg

Rosé: Jobban örültem volna, ha ott vagy… ráadásul a bál után minden szar lett… Az az egy vigasztal, hogy nemsokára láthatlak <3

Jennie: Hülye vagy…

Rosé: Tudom, de akár hülye vagyok, akár nem… én akkor is imádlak <3

Amikor tizenkeddikes lettem, szörnyen távolinak tűnt a szalagavató, most mégis túlvagyok rajta. Mintha csak tegnap iratkoztam volna át ebbe az iskolába, úgy elrepült ez a nyolc év, csupán pár hétnek tűnt. Az egyetlen, ami mégis elfeledteti velem az elmúlás keserédes gondolatát, az az, hogy érettségi után végre elkerülhetek ebből a kisvárosból, és közelebb lehetek a Szerelmemhez.

Csupán pár hónapja ismerem, mégis a legfontosabb személlyé vált számomra; egyetlen bajom van egyedül, mégpedig, hogy szívfájdítóan messze lakik tőlem. Viszont a hétvégén felvonatozok hozzá, legnagyobb örömömre. Ezt kaptam ajándékként a szalagavatóra, s már tűkön ülve várom, hogy végre felülhessek arra az egyébként halál kényelmetlen közlekedési eszközre, hogy végigutazva azt a közel három-négy órát, végre ne csak képeken láthassam álmaim nőjét.

Igyekszem mindig tudatni vele, hogy milyen fontos is számomra, hogy mennyire szeretem, ahogy ő is mindig megteszi ugyanezt irányomba, azonban hazugnak tart, így nem hiszi el, hogy komolyan is gondolom, minden egyes szavamat. Pedig mi sem áll távolabb tőlem, mint a hazugság, de talán, hogyha majd szemtől szemben vallok neki színt, el is fogja hinni.

Jennie: Hánykor jön a vonatod?

Rosé: Uhh, várj, nem emlékszem… megnézem gyorsan xD

Jennie: lyó

Rosé: fél 6, és fél kilencre érek be, neked nem túl korai?

Jennie: dehogy, bármikor rádérek <3

Rosé: Ahwww, imádlak <3

Jennie: Én is téged <3 De neked nincs túl reggel az undulás?

Rosé: dehogy xD úccse tudok aludni…

Jennie: De tessék aludni!

Rosé: fogok is, csak nem sokat xD

A hétvégéig hátramaradt napok, melyek irrelevánsan kevés időt öleltek fel, izgalommal és annál több vágyakozással teltek. Minden este arról álmodtam, hogy milyen lehet a hangja, az illata, az érintése, de persze, amire leginkább vágytam, az volt, hogy mosolyogni láthassam, és hogy halljam a nevetését. És csak remélem, hogy ha mást nem, akkor majd engem nevet ki, mert tény, elég szerencsétlen vagyok.

Minden nap ide-oda rohangáltam, mindenre emlékeztem, amit mondott és amire szüksége volt, így pontosan tudtam, hogy mit akarok venni, de ezt egy ilyen kisvárosban eléggé nehéz megkapni, így én lettem a világ legboldogabb embere, amikor végre meg is találtam azt, amit kerestem. Jennie-nek egy szót sem szóltam a terveimről, elvégre, hogy is nézett volna ki, ha elmondom neki, hogy mit tervezek?!

Igazából elég nehéz helyzetben voltam, mert még soha senkinek nem adtam ajándékot. Sőt! Ő kapta a világ leggázabb és leggiccsesebb beceneveit is, holott egyáltalán nem szokásom az embereket, nem az igazi nevükön hívni. Ő viszont más volt, szinte mindenben. De tényleg.

Utálok vonatozni, de csak azért, mert emberek vesznek körül, most azonban még ez sem tudott érdekelni; csupán arra tudtam koncentrálni, hogy még húsz perc, és láthatom az életem értelmét, teljes valójában. Közel járva a célomhoz, a pulzusom az egekbe szökött, szinte már szédültem izgalmamban, pedig még fellépések előtt sem szoktam ennyire félni.

Görcsösen szorítottam a kezemben tartott ajándéktáskát, a csomagommal együtt. Egész úton beszélgettem vele, de még ez sem segített megszabadítani a torkomban keletkezett csomótól, ahogy a gyors szívverésemtől és remegő lábaimtól sem. Még szerencse, hogy nem magassarkút vettem fel…

A vonat lassan megállt, a hangosbemondó hangja töltötte meg a kis teret, miután az ajtók lassan kinyíltak, így engedve be a fagyos októberi szelet, mely azonnal keresztülcsapott az egész vagonon. Mindenki összébb húzta magán a kabátját, csak én élveztem ki azt a felfrissülést, amit a tüdőmbe áramló oxigén jelentett. Mélyeket lélegezve próbáltam legalább kicsit magamhoz térni, s rávenni lábaimat, hogy leszállítsanak a járműről, hogy aztán az embertömegen átverekedve magamat kezdhessek keresésbe a barna kobak után.

Az állomás kijáratának közelébe érve, szerencsémre kezdett fogyatkozni az emberek sűrűsége, így könnyebbé téve az adott személy iránt való kutatásomat. Nem telt bele egy perc forgolódásba sem, hogy meglássam a lányt, ahogy erősen a telefonjába kapaszkodva állt egyik lábáról a másikra, s bár mimikája nyugodtnak tűnt, biztos voltam benne, hogy legalább annyira ideges, mint én. Szinte egy pillanat alatt újra magamnak éreztem magam, s egy magabiztos mosoly terült el az arcomon, annak ellenére is, hogy még mindig féltem. Örömködve szökelltem a lány elé, aki mellett ott feszített két szeretett kutyusa is, s ahogy felfigyelt a felé közeledő alakomra felkapta a fejét, és tekintete egyszerre vált riadttá, boldoggá és elképedté.

- Szia - ugráltam elé. Hiába, ha ideges vagyok, mindig sokkal szerencsétlenebbé válok, mint amilyen amúgy lenni szoktam.

- Szia - kaptam a visszafogottabb választ. Szinte biztos vagyok benne, hogy megijesztettem, elvégre, elég “hatásos” volt a belépőm, azaz, a szokásos módon adom önmagam. És, ha ez még nem lenne elég, egy hirtelen mozdulattal lépek hozzá közelebb és ölelem magamhoz, hisz’ mindig így cselekszem, akár “idegennel”, akár régi baráttal találkozom. Számomra az ölelés a köszönés része, s bár tudom; mondta, hogy ő nem nagyon szereti az efféle dolgokat, képtelen vagyok visszafogni magam.

- Bocsánat - léptem azonnal hátrébb, ahogy megéreztem a Jennie-ből áradó, egyre növekvő feszültséget. - Tudom, hogy nem szereted, csak… - próbáltam menteni a menthetetlent

- Héj, nyugi, csak meglepődtem - nevetett kissé felszabadultabban, ami segített, hogy ne érezzem magam olyan kínosan.

- Akkor is sajnálom - túrtam bele hajamba, ami mindig is egy rossz szokásom volt, s ez a máig mit sem változott. - Milyen volt a napod?

- Unalmas, mint mindig - sóhajtott gondterhelten, majd lassan elindulva egy irányba, amiről én persze azt sem tudtam, hogy hova vezet, és ennyi erővel éppen el is rabolhatott volna. - És neked az utad?

- Szétültem a seggem - kezdtem orrnyergem látványos nyomogatásába, kifejezve ezzel, hogy mennyire nem volt ínyemre a több, mint háromórás egyhelyben ülés.

- Masszírozzam meg?

- Légyszi’ - válaszoltam azonnal, fel sem fogva szavaim súlyát, aminek persze utólag kellett leesnie, ezzel tökéletes vörös pírt varázsolva arcomra… - Csak ne mások előtt - teszem még hozzá orrom alatt motyogva, ezzel egyértelműen a másik tudtára adva, hogy vannak dolgok, mint például az én szerencsétlenségem, melyek soha nem fognak megváltozni.

- Azt mondtad, hogy szemtől szemben nem is vagy perverz.

- Hazudtam… De te is ezt mondtad…

- Én nem is vagyok az.

- Akkor az-

- Csak egy ártatlan kérdés volt. Te vagy az egyetlen, aki rosszra gondolt.

- Jó, oké, elismerem. Amúgy, hova megyünk?

- Elrabollak. - És én még attól féltem, hogy nem fogunk tudni miről beszélni. A környezet valahogy mégis folyton hozta a kérdéseket, s az ebből adódó témákat, melyek percről percre közelebb hoztak minket egymáshoz. Csupán néhány hónapja ismerem ezt a nagyszerű embert, mégis olyan, mintha már évek teltek volna el az első találkozásunk óta.

- És azon belül? Csak, hogy ne tudatlanul haljak meg.

- Séta a parkban. Azt mondtad, hogy nem esne jól ülni ennyi utazás után.

- Na, igen. Deréktól lefelé nem érzek semmit.

- Szeretnéd hozni Wonhot?

- Naná! - kaptam azonnal a felém nyújtott póráz után. Csak azt az egyet sajnáltam, hogy az én kutyámat otthon kellett hagynom, bár idegen kutyákkal elég ellenséges tud lenni, talán Wonhoval és Hyungwonnal megbarátkozott volna. De így is jó. Csak Jennie, a kutyák és én, s bár semmiségekről beszélünk egész úton, mégis jobban esik bármi másnál.

Az ajándékcsomag időközben a táskám mélyére került, hogy véletlen se foghasson gyanút, miszerint cukiságomat bizonyítva, néhány aprósággal kedveskedtem neki. Elfeledkezve a tényről, miszerint már elmúltam tizennyolc éves, rohangáltam fel-alá, akár egy őrült, önfeledten nevetve Jennie-vel, miközben rendesen kifárasztottuk a kutyákat.

- Azt mondtad, hogy nem valami jó a fizikumod.

- Mert nem is - lihegtem egy betonperemre leülve, miközben előhalásztam a vizemet, amit nem sikerült az út alatt meginnom, s Jennie felé nyújtottam, hogy ihasson, ezzel rendezve kifáradt mivoltát, mely után én is kortyoltam pár nagyobbat a hűvös folyadékból.

- Ahhoz képest, elég jól bírtad… - forgatta szemeit, s már ebből a gesztusból azonnal tudtam, hogy mire is gondolt, miközben szavait kiejtette. - Hazug.

- Viszonyítás kérdése - szabadkoztam azonnal. - Az osztálytársaimhoz képest kaki vagyok. Amúgy, indirekt csókolóztunk - emeltem magam elé az üvegemet, erősen stírölve a nyakát, ami a víztől és a rajta maradt nyál miatt fényesen csillogott. És ismét sikerült saját magam alatt vágni a fát; bár nem látszott, hogy elvörösödöm, mert a futástól már így is elég sok szín került az arcomra, éreztem.

- Ne gondolkozz, nem áll jól - kaptam meg azonnal a legjobb tanácsot, melyet életemben valaha mondtak nekem.

- Oké, bocsi - emeltem fel megadóan kezeimet. Mondták már, mégis újra és újra beleesek ebbe a hibába, valószínűleg csak azért, hogy biztos legyek a saját sikertelenségemben.

- Menjünk haza, megéheztem.

- Benne vagyok, csinálok neked pudingot.

- Nincs otthon puding.

- De nálam van. - Elkerekedett szemeit rám emelte, s vágyakozó csillogással meresztette pupilláit. Olyan aranyos volt, hogy ott helyben kedvem lett volna halálra ölelgetni, de tudtam jól, hogy nem szeretné, én pedig nem akartam neki ártani.

Az első találkozásunkat követően, beszélgetésünk még inkább bensőségesek voltak, egyre többet kerestem, s hiányzott, ha nem hallottam róla, muszáj volt tudnom, hogy jól van-e. Csupán két hét maradt még vissza őszi szünetig, iszonyatosan nehezen viseltem, hogy olyan messze kell lennem tőle. Valaha éreztem hasonlóan, mikor kisebb koromban a nagymamámnál nyaraltam, és távol kerültem az anyámtól. Ez is egész olyan volt, mint akkor, csak sokkal erősebb és fájdalmasabb; szinte már fizikailag hasadt meg a szívem. Soha nem vádoltak azzal, hogy érzéketlen vagyok, s ez meg is látszott ezen helyzeten, hiszen érzelmeim erőssége már-már elviselhetetlen volt.

Aztán jött az ötlet… A szüleim üzleti útra mentek a szünetben, a nővérem pedig a pasijához, így egy egész hétig egyedül voltam, amit mindennél jobban gyűlöltem. S előhozakodtam azzal, mi lenne, ha pár napra eljönne hozzánk, az állataival együtt, elvégre hely van bőven, és legalább ő sem lenne addig egyedül. Eleinte vonakodott, mert nem akart a terhemre lenni, és az állataival kapcsolatban is voltak kétségei, amiket sikerült hamar eloszlatnom, így válasza  végül igen lett.

Ahogy a ház kiürült, ő már jött is, én pedig felhőtlen örömtől repesve vártam, hogy “beköltözzenek” ideiglenes lakóhelyükre. Egész hamar be is rendezkedtünk, s ezt követően körbevezettem a városban, megmutatva neki mindent, hiszen nagyjából egy óra a város egyik feléből a másikig sétálni, így időnk volt, mint a tenger.

Az idő szinte repült Jennie közelében, mégis voltak pillanatok, melyek mintha megálltak volna, és biztos voltam benne, hogy örökre megmaradnak bennem. A hangja, a nevetése, a lopott nézések és érintések.

Tényleg nem hitte el egyetlen szavamat sem; hazugnak tartott, így elengedte a füle mellett minden próbálkozásomat, hogy őszintén elmondjam neki érzéseimet irányába. Bár, ha elmondtam volna sem biztos, hogy lett volna hatása.

Így ment ez napokig; kerülgettem a kínos pillanatokat, igyekeztem visszafogni magam, inkább kevesebb, semmint több sikerrel, mígnem valahogy szóba jöttek a szerelmes párok.

- Nekem csak egyvalaki kell, de ő rám se bagózik - sóhajtottam hatalmasat, s bár számomra nyilvánvaló volt, hogy Jennie-re gondolok, számára nem annyira, vagy csupán ki akarta kényszeríteni belőlem, hogy kimondjam minden szavamat, mely a fejemben fogant meg.

- Elmondtad egyáltalán neki, hogy mit érzel?

- Ezerszer.

- Akkor biztos tudja, hogy hazug vagy.

- Tény - néztem mélyen a szemeibe. Az ágyon ültünk, a háttérben halkan szóltak a kedvenc számaink, a kutyák aludtak a helyükön, így jóformán semmilyen élet nem volt a házban. Átható pillantásokkal mértem végig egész valóját, minden mozdulatommal, apró rezdülésemmel igyekezve kifejezni az iránta érzett odaadó vágyat, melyet legszívesebben csókkal bizonyítottam volna, ha már a szavaimnak nem hisz, de még mindig nem mertem én lépni; nem akartam csalódást okozni neki; nem akartam, hogy miattam rosszul érezze magát.

- Ígérd meg, hogy soha többé nem hazudsz nekem.

- Neked soha nem is hazudtam - mondtam azonnal, s bár sejtettem, hogy nem hisz nekem, ez volt a színtiszta igazság. - Én tényleg szeretlek, halál komolyan mondom.

- Én is téged - jelentette ki Buddha nyugalmával.

- Nem, félreértesz.

- Aligha - emelte fel egyik szemöldökét, gyanúsan sandítva rám, mintha bármelyik pillanatban valami őrültséget tehetnék, ami teljesen igaz.

- Hadd mondjam végig! - rivalltam rá, bár az igazi házisárkány énemet közel sem vettem még elő. - Nem csak egyszerű barátként nézek rád. Nem csak megölelni akarlak, hanem annál sokkal többet. - Minden egyes szavammal közelebb álltam egy paradicsom színéhez, ahogy a könnyeim is fátylat alkottak a szememen. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy ne törjön fel belőlem a meg nem értettség keserves zokogása, s könnyeim a helyükön maradjanak. - Szerelemmel akarok hozzád érni, úgy bújni hozzád, mintha az életem múlna rajtad, apró csókokat lopni, melyek szenvedélyessé vá- - Mondandómban nem jutottam tovább, mert, bár Jennie-t néztem, mégsem jutott el a tudatomig az, hogy egyre közelebb hajolt hozzám, egészen addig, míg mondatom befejezése előtt, ajkai az enyémet nem érintették. Egy pillanatra elfelejtettem mindent: hogy ki vagyok, hogy ki ő, hogy milyen évet írunk, még levegőt sem vettem. Különös bizsergés járta át testemet, ami az ajkaimtól áramolt szét bennem, s amely reszketésre késztetett, valamint arra, hogy pilláimat leejtve élvezzem a mámorító érzést, miközben kezeimet Jennie nyaka köré vezetem, így húzva őt közelebb magamhoz.

Mintha egy rég áhított álom vált volna valóra; alig hittem, hogy ez a valóság. Jennie kezei a derekamon pihentek, majd csókunk mélyülésével vont magához. Akkor vesztettem el igazán az eszemet, mikor finoman ajkamra harapva kért bebocsátást, hogy hozzáférjen nyelvemhez, amit azonnal meg is adtam neki, egy halk, elhaló, ám annál több vágyakozással teli sóhaj közben. Az idő megszűnt létezni, ahogy a körülöttünk lévő világ is, s már csak akkor eszméltem fel, mikor alig kaptam levegőt, és el kellett válnunk egymás mézédes ajkaitól.

- Énh ténylegh nemh hazudokh nekedh - döntöttem homlokomat az övének, miközben ujjaimat tincsei közé túrtam, s finoman masszírozni kezdtem fejbőrét, bár ez inkább volt csupán cirógatás.

- Érzem - mondta ki végre az arra való bizonyítékot, hogy hisz nekem, ami mérhetetlen örömmel és boldogsággal töltött el, és ezt azonnal ki is kellett mutatnom, így ismét csókba invitálva próbáltam tettekkel helyettesíteni a torkomra forrt szavakat.

Nem tudom, hiszen nem volt éles átmenet, azonban a csók egyre vadabbá vált, és már csak arra figyeltem fel, mikor Jennie óvatosan végigdönt az ágyon, s felettem támaszkodva ostromolja tovább ajkaimat, szabad kezével megkeresve pólóm alját. Nem volt szükségem több biztatásra; magam is ruhájára markolva húztam feljebb, hogy végre ne csak anyagon keresztül érhessek hozzá. Egy pillanat alatt került le rólunk a felső, amit szinte azonnal követett a nadrág is. Minden szégyellősségemet levetkőzve magamról fontam lábaimat dereka köré, kezemmel egy pillanatra sem állva le; egész testét bejártam, s minden másodpercet az emlékezetembe véstem.

Nyálunktól nedves, puha ajkai elváltak az enyémektől, ami egy elégedetlen, szinte fájdalmas sóhajt váltott ki belőlem, amit máris egy kéjjel teli követett, mikor megéreztem jóleső munkáját, ahogy fülemet hinti be apró puszikkal, fogaival megtépve érzékeny fülcimpámat. Soha nem voltam előtte senkivel - se nővel, se férfival -, így testem még felfedezetlen volt; minden mozdulata, s nyögést kiváltó cselekedete új volt számomra, melynek nem voltam rest hangot is adni, jelezve ezzel számára, hogy tetszik.

Ajkai áttértek nyakamra, s már nem csak csókokkal jutalmazott, hanem megszívva bőrömet hagyott nyomot maga után, mindenkinek tudtára adva, hogy csak az övé vagyok, senki másé. Alsó ajkamba harapva élveztem a figyelmét, mellyel jutalmazott, s miközben ő párnáival kényeztetett, én kezemmel igyekeztem elérni, hogy hasonló hangokat csikarjak ki belőle. Odafigyelve rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat, martam hátába, szorosabban vonva magamhoz lábammal, miközben másik kezemmel melltartója pántjáért nyúltam, s egy gyors mozdulattal kikapcsolva azt, elhajítottam a szoba legtávolabbi sarkába, hogy még véletlenül se kerülhessen vissza rá. Munkájával egy pillanatra leállt, mikor kezem fedetlenné vált testrészére siklott, s kihasználva élvezettel teli nyögését és tehetetlenségét, fordítottam helyzetünkön. Nem hezitálva egy másodpercet sem, halmoztam el, ezúttal én, érzéki csókokkal, s ő megjutalmazott csodálatos hangjával. Imádtam mindent, ami ő, azt imádtam, amilyen. Beleszerettem, holott soha nem gondoltam volna, hogy a saját nememhez fogok vonzódni.

Minden érzésemet tettekkel akartam neki megmutatni, hogy tudhassa, neki soha nem hazudnék. Miután kellő mennyiségű foltot hagytam nyakán, lágyítva mozdulataimon haladtam lejjebb, leheletnyi csókokkal hintve egész testét, egyetlen porcikáját sem kímélve, s kicsit elidőzve egyre keményedő bimbóján, melyet hangosodó, egyre inkább kéjjel megtelő nyögésekkel jutalmazott. Nem állt szándékomban a határait keresni, vagy feszegetni, így tovább haladva tértem át hasára, alhasára, s bugyijához érve, anyagon keresztül adtam érzéki csókot, mire megéreztem ujjait a tincseim közé furakodni, majd kissé erősen tépve azokat, húzott fel, hogy megtáncoltatva ajkainkat terelhesse el a figyelmem, ismét magához ragadva az irányítást, amit hagytam neki.

Pillanatokon belül lekerült rólam a melltartóm, s hasonló utat végigjárva kényeztetett Életem Szerelme. Eszemet vesztve homorítottam hátamat, egyre többet és többet követelve párom érintéseiből, s már remegve a vágytól sóvárogtam érte, hogy még közelebb kerüljön hozzám, bár ettől közelebb aligha sikerült volna. Kezével arcomra simított, majd végigvezetve ujjait nyakamon, mellkasomon, hasamon a bugyim széléhez érve ragadta meg az anyagot, hogy egy laza mozdulattal megszabaduljon az utolsó ruhadarabtól is, mely megzavart minket abban, hogy minden porcikánk közvetlenül érintkezhessen egymással. Fürge ujjai szinte azonnal belső combomra siklottak, s egyre érzékenyebb pontokra vándorolva kezdett el körkörösen kényeztetni, amit én hangosabbá vált nyögésekkel díjaztam. Lábaimat automatikusan nagyobb terpeszre nyitottam, könnyebb hozzáférést biztosítva nőiességemhez, valamint vágyaim kielégítéséhez.

Ahogy ujjai gyorsultak és néha elkente nedvem, testem önkéntelen remegésbe kezdett, s forróság járta át minden porcikámat. Ismeretlen érzések voltak ezek, melyeket még soha nem érzetem azelőtt, és bár féltem, bíztam Jennie-ben annyira, hogy tudjam, vigyáz rám. Annak ellenére, hogy eszemet kezdtem elveszíteni, annyi lélekjelenlétem mégis volt, hogy hozzá hasonlóan, eltüntessem alsóját, és az ő tempóját felvéve kényeztethessem. Pilláim maguktól csukódtak le, ahogy fejem hátraejtettem a párnák közé, kiélvezve minden érintést.

Jennie egyik ujjával körözött párat bejáratom körül, amitől hevesebben kezdtem remegni és nyögni, de minden élvezetem alább hagyott, ahogy vékony testrészével belém hatolt, s bár fájt; még a könnyem is kicsordult, a türelme és nyugtató csókjai segítettek pár perc alatt túllendülni minden fájdalmon, melyet ez az ismeretlen érzés okozott. Jómagam abbahagytam kezem munkáját, hiszen nem akartam ártani neki a fájdalom miatti koordinálatlan mozgásommal, így minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megszokjam ujjait, melyekhez már a harmadikat társította, ezzel újra kéjt csempészve foglalatosságába. Ahogy elhaló nyögéseim ismét élvezkedővé és követelőzővé váltak, úgy kezdtem én is hasonló munkába, mint ő. Pár perc múlva már egyszerre mozgatva kezeinket nyögtünk egymás ajkára, s mélyen egymás tekintetébe mélyedve adtunk át minden érzelmet, melyet a másik iránt tápláltunk. Szemeink már csak akkor csukódtak le, mikor egyre többször ért el minket a hullám, mely forrósággal és bizsergéssel járta át testünket, s gyorsabb tempót követelt, amit megadva, egyszerre élveztünk el, egymás nevét nyögve.

Fáradtan borulva egymás nyakába öleltem magamhoz Jennie testét, miközben próbáltam felfogni, hogy mi is történt, valamint igyekeztem normalizálni a légzésemet.

- Nagyon szeretlek - bújtam nyakába.

- Én is téged - simított hajamra. - És gratulálok a szalagavatódhoz.

- Nem gondolod, hogy elkéstél az ajándékommal? - vontam felelősségre, amiért csak két hét múlva volt képes átadni.

- Jobb később, mint soha.

- Igaz… Te túl okos vagy. - Egy puszit nyomtam arcára, majd hagytam, hogy a fáradtság átvegye felettem a hatalmat és szerelmem karjai közt aludjak el.