NamJoon hívott. Még amikor megkaptam a cetlit, amire felírta a nevét és a számát, beírtam a telefonomba. Ügyesen egyensúlyoztam el a törölközővel a derekam körül a telefonomig. Azalatt a pár lépés alatt, amit megtettem, végig éreztem magamon JungKook tekintetét, ezzel pedig olyan szinten hozott zavarba, hogy az arcom színe valószínűleg egy paradicsoméval vetekedett.
- NamJoon? - vettem fel a telefont. Már majdnem el is felejtettem, hogy ma fognak jönni. Fenébe is!
- Szia, Jimin! Csak szólni szerettem volna, hogy el ne feledd, ma megyünk! Nem kell semmit csinálnod, csak legyél otthon, jó?! - hadarta NamJoon.
- O-oké! - nyögtem ki, eme értelmes szót.
- Rendben! Este találkozunk! Szia! - válaszolni sem volt érkezésem, máris letette a telefont. Köpni-nyelni nem tudtam, de úgy tűnik, hogy Jinnek és NamJoonnak is ez volt a közös céljuk. Azon gondolkodtam, hogy addigra küldjem-e el JungKookot, de nem volt szívem. Túlságosan jól esett a közelében lenni. Megnyugtatott, és ami még fontosabb, lebeszélt az olyan hülyeségekről, hogy megpróbáljam megölni magam. Ekkor döntöttem el, hogy maradásra fogom ösztönözni. Ez a többieknek is megmutatja majd, hogy van mellettem valaki, aki vigyáz rám.
- JungKook? - fordultam meg hirtelen, az említett felé. Egyik lábáról a másikra állt a hideg csempén.
- Igen, Hyung? - kérdezte kicsit zavartan. Még rám nézni sem mert. Ennyire zavarta volna, hogy láthatja a felsőtestemet? Bár, ha engem is zavart, akkor őt miért is ne zavarta volna?!
- Estére átjön néhány barátom, hogy megünnepeljük a szabadulásomat... Lenne kedved itt maradni? - tekintetét végre rám elemi és mélyen a szemembe fúrja azt. Szemében boldog szikra csillan, amitől képtelen vagyok nem elmosolyodni. Sokkal jobb így látni, mint mikor aggódó arcot vág miattam.
- Persze! Ha szeretnéd, és őket nem zavarom!
- Ez most az én bulim, azt hívok meg, akit akarok! És téged szeretnélek meghívni! - elé lépek és összeborzolom a haját. Ezekben a percekben inkább tűnt gyereknek, mintsem érett fiatal felnőttnek. - De hadd zuhanyozzak le előbb. Még Kim asszonyhoz is át kell mennem! - tolom ki a fürdőből.
- Rendben Hyung! A nappaliban leszek, ha kellene valami! - szélesen elmosolyodok, ahogy biztosítani akar a közelségéről.
Intek neki, majd bezárom az ajtót, de ezúttal kulcsra. Nem bírnám ki, hogy megint rám nyisson. Még mielőtt belépnék a víz alá, megnézem az órát. Remek, egész éjszaka fent voltunk és beszélgettünk, ráadásul nemsokára mehetek Kim asszonyhoz. Mindegy, majd kialszom magam délután. Az alvás gondolatát kirázva a fejemből lépek be a forró víz alá. Hamar megmosakszom és immáron újra ruhában, kilépek a fürdőből. Síri csend fogadott; a kanapé háttámlája mögül sem láttam JungKook fejét kikandikálni. Vajon hol lehet? Ahogy közelebb lépkedtem, megláttam, hogy elaludt a kanapén. Annyira angyali arca van, mikor alszik. Mint egy ártatlan kisgyerek, de tényleg. Haja enyhén kócosan lógott az arcába, szája kissé elnyílt, szemei lecsukva, ezzel kiemelve hosszú, sűrű, fekete szempilláit. Leguggoltam elé, és hosszú másodpercekig, sőt, talán percekig bámultam. Annyira meghatott, hogy ennyire aggódott értem. Elképesztően hálás voltam azért, amit tett. Ha ő nem lenne, akkor a hülye érzéseim miatt, most olyat tettem volna, amit nem kellett volna. Pontosabban már a következményeit kellett volna a hátamra vennem. Amit nem akartam. Amikor megtettem, mégsem gondoltam erre. JungKook volt az, aki elérte, hogy erre is gondoljak. Ő érte el, hogy ne legyek önző, és hogy gondoljak másokra is.
Kezem automatikusan mozdult és seperte ki a szemébe hullott tincseket. Selymes volt. Akár a valódi selyem. Tökéletes volt. Ahogy ott feküdt és néztem, ahogy hozzáért puha bőréhez a kezem, nem tudom, hogy mit éreztem. Egy kapocs alakult ki kettőnk között, de nem tudom, miféle, mert ilyet még soha sem éreztem. Nem barátság, mert ahhoz még nem ismerjük egymást eléggé. Talán több, talán kevesebb, de abban biztos vagyok, hogy valami különleges. Mosolyra húzva számat hagytam neki egy cetlit az asztalon, hogy ne ijedjen meg, nincs semmi bajom, csak elmentem Kim asszonyhoz, hamarosan visszaérek.
Felvettem a kapucnis pulcsimat, hogy elbújhassak a csuklyám mögött és kiléptem a házból. Annyi minden történt velem, hogy el sem tudom hinni, hogy tényleg velem történnek ezek a dolgok. Kicsit boldogabban, mint eddig, sétálok át Kim asszonyhoz. Mosolyogva csöngetek be, miután megbizonyosodtam arról, hogy a kezemen ejtett vágásokat nem csak a kötés, de a pulcsim ujja is takarja.
- Szia fiacskám! Köszönöm, hogy eljöttél!
- Ugyan, Kim asszony! Én köszönöm, amit értem tett! - puszit adva az idős nő arcára, léptem be.
- Mondd csak, JungKook elment hozzád?
- Igen! Igazság szerint nálam aludt el. Nem volt szívem hazaengedni olyan későn! - mosolyogtam. Közben már beértünk a konyhába, ahol hellyel kínált és egy pohár kakaót kaptam magam elé.
- Akkor nem tartalak fel sokáig! - veregette meg a vállam. - Csak ezt szeretném odaadni! Apád tudta, hogy mi fog történni! És azt mondta, hogy miután kiengedtek, adjam ezt oda neked! - átnyújtott egy vaskos borítékot. - Nem tudom, mi lehet benne, nem néztem meg, de ha bármiben tudok segíteni, csak szólj! Én melletted vagyok, tudod jól, ugye!? - bólintottam. Ha valamiben biztos voltam, akkor az ez volt.
- Köszönöm, Kim asszony!
- És JungKookban is bízhatsz! Olyan arany szíve van, mint neked! - nekem csak volt arany szívem. Egy része talán megvan, de nem érzem úgy, hogy ugyanolyan lennék, mint azelőtt voltam.
- Tényleg köszönök mindent! - kortyoltam a kakaóból. Ha mást nem, ez biztos hogy begyógyítja az ember szívét!
- Ezt pedig én adom! Gondolom, nem könnyű most neked! Szeretnék legalább ennyivel segíteni! - egy egész ételeshalmot rak le elém az asztalra. Azt akarja, hogy én ezt... mindet megegyem?! Elképedve bámulom a nagyobb kupacot.
- Kim asszony, ez nagyon sok! Ezt nem bí-
- Jimin! Kérlek! Tudom, hogy szükséged van rá! - csitít el. És nem is tudja, hogy mennyire igaza van. Soha nem érhetek fel az ő jóságához.
- Rendben-rendben! - adom meg magamat. - Köszönöm, elfogadok mindent!
- De most már menj, ne várasd meg a te JungKookodat! - meglepődtem a "te JungKookod" kifejezésen. Ez alatt meg mi a fenét érthetett.
Egész hazafelé úton ezen tűnődtem. Tud valamit, amit én nem? Vagy csak látja azt, amit én nem tudok? Összeráncolt homlokkal pakoltam le a cuccokat a konyhaasztalra. Ez azonban hangosabban sikerült, mint szerettem volna, így a még mindig alvó JungKook mocorogni kezdett.
- Jiminie~! - motyogta a nevemet édes hangsúllyal. Még senki sem becézett így. Kirázott tőle a hideg, de egyáltalán nem rossz értelemben. Odaléptem elé, ismét leguggoltam és néztem, ahogy álmában motyog. Vajon mit álmodhat, hogy én is benne vagyok?
Lassan kinyitotta a szemét és elmosolyodott.
- Hihi, még az álmomban is cuki! - motyogta tovább, majd kezét az arcomhoz nyomta. - Én tényleg megőrültem! - nevetett. Tényleg azt hitte, hogy álmodik. Jómagam nem tudtam mit reagálni, csak elkerekedett szemekkel néztem rá. Mire fel viselkedik így? Miért?
- JungKook?! - szólítottam meg halkan, megfogva a kezét, ami még mindig az arcomnál volt.
- Legalább az álmomban nem szólna közbe semmi! - ismét lehunyta szemeit, miközben tovább motyogott. Másik kezével ráfogott a kezemre és magához húzott. Szorosan ölelt, mintha az élete múlna rajta. Szívem még soha nem dobogott ilyen hevesen. Miért reagálok így?
- Maradj mellettem Hyung! Szükségem van rád! - arcát a vállamba fúrta, miközben továbbra is szorosan tartott. Ahogy helyezkedett, teljesen magára húzott. Igyekeztem inkább mellé helyezkedni, de azt tudtam, hogy nekem innen most nincs menekvés. Ráadásul fáradt is voltam, így a vízszintes póz, azonnal alvásra késztetett. Így JungKook mellett aludtam el. És olyan mélyen aludtam, mint még soha.
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése