Holdfény - 2. Fejezet

Arra keltem, hogy Taehyung az arcomba hajol. Régen ijedtem meg ennyire. Mi a fenéért néz úgy, mintha külföldi embert látott volna?

- Jimin, jól vagy? - még ő kérdezi tőlem?

- Miért ne lennék? Miért nézel úgy, mintha szellemet láttál volna?

- Mert.... Furcsa dolgokat motyogtál és.... És - belevörösödött és inkább elkapta a fejét. - Olyan volt, mintha... Rosszat álmodtál volna... - köszörülte a torkát. Nem mondott igazat, ez biztos. De a reakciója alapján, jobban jártam, ha csak csöndben, egy vállrándítással elintéztem a dolgot.

- Jó, mindegy hagyjuk! – eltoltam a közelemből, hogy végre fel tudjak ülni.

- Fiúk, kész a reggeli! Gyertek ki! – hallottuk Hyeri hangját kintről. Több sem kellett, máris rohantunk ki mind a ketten. Hyeri főztjétől mindig boldogabb leszek. Olyan érzés, mintha édesanyám főztjét enném. Ilyenkor kicsit újra gyereknek érezhetem magam, akinek nincsenek problémái.

A laktató reggeli után, fáradtan nyúltunk el a közeli dombon Taehyunggal. Ez a rét, kicsit mindig kiszakított minket a mindennapi életből. Itt mindig sütött a nap, még akkor is, ha az ég tele volt felhőkkel, és mindig virágillat volt, ami még fiúlétem ellenére is tetszett. Olyan megnyugtató és otthonos volt. Szerettem velük élni, még akkor is, ha sok mindent nélkülöznöm kellett. Különös család volt ez, mégis jobb volt, mint bármelyik másik, amit ismertem, vagy láthattam.

- Jimin? – szólt hirtelen Taehyung, nagy hallgatások közepette.

- Hm?

- Hallottad, hogy milyen pletykák terjedtek el rólad a faluban?

- Pletyka? – ültem fel a fűben. Értetlen tekintettel néztem rá. Megszoktam már, hogy beszélnek néha rólam, amikor feltűnök, de azt még soha nem éltem meg, hogy pletykák, vagy történetek szülessenek rólam. – Rólam?

- Ahha! – bólintott határozottan, majd ő is felült. – Illetve nem csak rólad, de az egyik főszereplő az te vagy. Először nem akartam elmondani, mert hülyeségnek tartottam – elkezdte tördelni a kezét, mintha hazugságon kaptam volna. Pedig pont, hogy őszinte volt.

- Mégis mi ez a pletyka? – ösztönöztem arra, hogy elmondjam, elvégre furdalta az oldalamat a kíváncsiság.

- Azt mondják, hogy te és, az a yangban férfi... - összeráncolt szemöldökkel figyeltem. – Szóval arról van szó, hogy irigyek rád, amiért van egy yangban barátod, pedig szegény vagy. És nem értik, ez mégis hogyan lehetséges, ezért kitalálták, hogy biztosan valami eltitkolt fia vagy a Jeon családnak – eddig bírtam. Mikor már teljes egészében hallottam a történetet, kitört belőlem a nevetés.

- Az emberek nagyon naivak és hiszékenyek – nyögtem végül ki, mikor már kaptam levegőt a nevetéstől.

- Tudom. Ezért nem is akartam elmondani. Mert tudom, hogy hülyeség, de azt sem akartam, hogy kinevessenek, te pedig ne érts semmit.

- Köszönöm Taehyung! Nagyon jó barát vagy!

- De azért egy dologra mégis kíváncsi lennék – kimondania sem kellett, azonnal tudtam, hogy mit akarhat. Meg sem várva a kérdést, válaszoltam.

- A piacon találkoztunk. Őt raboltam ki. Csak ő azt hitte, hogy jó ember vagyok, és olyan volt, mintha akarna tőlem valamit. Persze az is lehet, hogy csak észrevette a célomat. De nem tudom. Ah, mindegy, fura volt, de a lényeg, hogy már a múlté. Ha minden jól megy, soha többé nem látom.

- Hát, sok sikert kívánok hozzá! – nevetett Taehyung. Szarkasztikus hangján felbuzdulva, erősen vállba bokszoltam, minek következtében visszarogyott a fűbe. És kezdetét vette a mindennapos küzdelmünk. Ez azonban, ismét nem tarthatott sokáig. Ideje volt, hogy megint elkezdjük járni az utcákat, némi pénz reményében. Tudtuk ugyan, hogy most van pénzünk, ami elég sokáig elég lesz, azonban azt is tudtuk, hogy a tartalékokra szükségünk van.

- Siess már Jimin, az isten áldjon meg! – hallottam meg kintről Taehyung ideges hangját.

- Egy perc, bár ha nagyon szeretnéd, mehetek pucéran is! – válaszoltam vissza idegesen.

- Jó, jó, nem szóltam! – szinte láttam magam előtt, ahogy forgatta a szemeit. Magamban csak megmosolyogtam. Túl jól ismerem már.

- Na, kész is vagyok, mehetünk! – léptem ki végre, teljes pompámban. Nem tudom, hogy mi üthetett belém, de most az egyik, régen őrizgetett, szebb ruhámat vettem fel, amit még édesanyám varrt nekem. Legalább három éve nem volt rajtam, pedig nagyon szerettem, és nem csak azért, mert nemesnek látszom benne. Azért szerettem, mert ez volt az egyetlen, ami édesanyámból maradt, és mert tényleg kényelmes volt viselni.

Mikor kiléptem, Hyeri és Taehyung is elcsodálkozva néztek rám. Valószínűleg nem tudták hova tenni, hogy miért viselem azt a ruhát, amit.

- Születésnapja van valakinek, vagy csak el akarod csábítani Jeon urat? – emelkedett egyre magasabbra Taehyung szemöldöke, én meg majdnem megfulladtam a visszafojtott nevetéstől.

- Nem vehetem fel, csak úgy, a ruhát, amit anyámtól kaptam?

- De igen, csak nem szoktad – szállt be a beszélgetésbe Hyeri is.

- Hát most szoktam – zártam le a témát, eme felettébb értelmes mondattal.

- Látjuk! – nevetett markába Tae. Megvárta, míg felhúztam a cipőmet és máris indultunk, felkapva a szükséges cuccainkat.

- De most tényleg! – kezdett bele, hosszú csöndet követően. Mivel messze laktunk a központból, általában sokáig tartott, míg elértük a célunkat. Bár igyekeztünk minden nap máshol árulni a ginzenget, hogy ne kapjanak el minket, általában mindig sokat kellett gyalogolnunk. Lehet, hogy ez a mindennapos séta tette lehetővé, hogy szegénységünk ellenére jó erőben voltunk, ráadásul a sok menekülés, rivális és ellenség miatt, még a harchoz is értettünk.

Most, hogy a központra gondoltam, eszembe jutott Jungkook. Vajon miért akar velem ismét találkozni. Megsejtette volna, hogy ki akarom rabolni? Ha mást nem, utólag biztosan rájött. De, miért is gondolkodom én ezen?

- Jimin, figyelsz te rám? – gondolataimból Tae hangja rántott ki. Már megint ezt csinálom! Mostanában túl sokat gondolkodom.

- Bocsi, csak elgondolkodtam! – mosolyogtam rá. – Mondd, figyelek! – fordultam felé, majd folytattam a megállított sétánkat. Már nem volt messze a központ, valami mégis fura volt. Nem tudtom, mi, valami elmagyarázhatatlan.

- Szóval azt kérdeztem, hogy... mi volt az oka, hogy ezt a hanbokot vetted fel? Édesanyád halála óta nem volt rajtad! – pislogott nagyokat, akár egy kisgyerek.

- Magam sem tudom. Csak valami azt súgta, hogy ezt vegyem fel.

- Jesszus, Jimin, de már képzelődsz is? – torpant meg hirtelen. Őszintén meglepődött arcán képtelen voltan nem elmosolyodni.

- Dehogy! – ráztam a fejemet hevesen. – Úgy értem, valamilyen megmagyarázhatatlan belső késztetést éreztem, hogy vegyem föl. Szemében felismerés csillant. Néha kicsit együgyű talán, de úgy szeretem, ahogy van. Ilyenkor legalább nem gondolok a nehézségeinkre.

- Elnézést! – hallottam meg egy hangot. A hang tulajdonosa előttünk állt meg. Magasabb volt nálam, mint a legtöbb férfi a környezetemben. Fekete, testőri ruhája volt, kezében kard, fején szalmakalap. Kisportolt alkata arra engedett következtetni, hogy nem csak testőri ruhája volt, de hozzá méltó képességei is. – Park Jimin? – honnan ismerhet? A szemöldökeim a homlokom közepéig szaladtak.

- Én vagyok! Miben segíthetek?

- Hozzátok! – kiáltotta el magát. A férfi ruhájához hasonló ruhát viselő férfiak tűntek fel a házak közül, akik felénk közeledtek. Fenébe, elkaptak!

- Tae, menekülj! Hyerinek szüksége van rád! – suttogtam legjobb barátomnak.

- De Ji-

- Menj, Tae! – löktem meg az egyetlen irányba, ahol egyetlen férfi sem állt. Azonnal futni kezdett, de ami azonnal szembe tűnt, az az volt, hogy nem eredtek a nyomába. Hagyták, hogy elmenjen. Fura, de megnyugtatott, hogy biztonságban tudtam a családomat.

- Elmondanák, hogy mi folyik itt? – kérdeztem kedvesen, pedig forrt benne a düh. Ahelyett azonban, hogy válaszoltak volna, egy erős ütést érestem a tarkómon. Látásom elsötétedett, és a következő, amire emlékszem, az a föld és a számba került por, majd kezek ragadták meg a karomat.

Ez nem jó... nagyon nem.