Puha melegség fogott közre. Régen éreztem már ilyet. Megnyugtató volt; melegség áradt szét a testemben.
Éreztem, ahogy valami puha és selymes vesz körül. Így, az álom és az ébrenlét határán nehéz volt felfogni, hogy mi történik körülöttem. Csak azt éreztem, hogy egy hatalmas, puha kéz, védőn simul az arcomra és ahogy az egyik ujja lágyan simogatja azt. Szememet lassan nyitogattam és laposan pislogtam a kéz tulajdonosára. A mellettem fekvő tekintete élénk, de megnyugtató volt; tengernyi szeretet áradt belőle. A szívemet boldogság szorongatta, amitől őszinte, boldog mosoly kúszott az arcomra. Nehezen tudatosult bennem az, hogy ki is fekszik mellettem, ahogy az is, hogy éppen egy kanapén fekszünk, miközben karjaink és lábaink egymásba gabalyodnak. Még akkor sem távolodtam el, mikor már felfogtam, hogy ki ölel éppen szorosan magához. Csak elnyílt szemekkel, őszinte meglepettséggel és vadul száguldó szívveréssel néztem rá.
Csak néztem, ahogy ő is engem, de nem tettünk semmit. Nem tudom, mi lehetett ez. Nem tudom, hogy miért nem mozdultam. Nem tudom, hogy miért nem mozdult ő. Nem tudom, hogy miért nem vette el a kezét, mikor már látta, hogy észrevettem. Nem tudom, hogy miért mosolyogtam, mikor felfogni is képtelen voltam, hogy mi történik velem. Nem tudom, hogy ő miért nézett rám úgy, ahogy. Nem értettem semmit, ezer és ezer megválaszolatlan kérdés cikázott a fejemben, mégis csak csendben feküdtem ott és néztem a másik arcát. Zavart voltam, mégsem éreztem azt a fájdalmas szorítást a mellkasomban, amit az elmúlt négy évben éreztem és a félelem is eltűnt. Hirtelen úgy éreztem, megint régi önmagam vagyok. Újra én vagyok, aki képes mosolyogni, szeretetet adni és képes mások életébe boldogságot hozni.
JungKook arcára is mosoly kúszott fel, ahogy lassan végigpásztázta az arcomat.
- Felébredtél? - kérdezte lágy, suttogó hangján. A mosolyom letörölhetetlen volt, ahogy az övé is. Kérdésére csak bólintottam. Nem akartam megszakítani a pillanatot azzal, hogy megszólalok. Csak őrá akartam emlékezni; rá, a szemére, az arcára és a hangjára. - Bocsánat, hogy elaludtam! - mosolya szélesedett, így hófehér, hibátlan fogsora is kivillant. Tudtam, hogy ideje lenne megszólalnom, mégis nehezen vettem rá magam. Még hosszú-hússzú másodpercekig csak néztem, de nem szóltam.
- Elvégre egész este mellettem voltál és vigyáztál rám. Ilyenért nem kell bocsánatot kérned! - nyugtattam meg. - És JungKook?!
- Hm?
- Köszönettel tartozom! - a mosolyom kicsit halványodott, ahogy komolyabb témára tereltem a szót. - Köszönöm, hogy megmentettél, és hogy egész este vigyáztál rám! - mondandóm végére a mosolyom ugyanolyan széles volt, mint mielőtt abba belekezdtem volna.
- Ugyan! Megmondtam, hogy megérdemled! - kezét levette az arcomról, helyette finoman a vállamba bokszolt. Ahogy keze már nem melegítette arcomat, szomorú üresség kerített hatalmába, amit csak az a tudat győzött le, hogy még mindig itt van mellettem.
- Akkor is köszönöm! - erősködtem. Ahogy gondolkoztam, kezdtem felébredni. És ahogy ez megtörtént, úgy hasított belém a tudat. Én nem vagyok meleg! Hogy érezhetek és gondolhatok ilyeneket egy másik férfi iránt? Mi történt velem? Biztosan csak az a négy év tette ezt velem, amíg semmilyen kapcsolatom nem volt a másik nemmel. Nem, mintha előtte olyan sok lett volna, de hiányzott a kapcsolat. Olyannyira, hogy már baromságokat kezdek érezni a saját nemem tagjai iránt is. Sürgősen kezdenem kell valamit magammal.
- Hyung, valami baj van? - kérdezte, amikor ijedten felültem, ezzel kirántva magamat a másik szorításából. Láttam rajta, hogy fájt neki. Nem fizikailag. Lelkileg. És ez nekem is fájt. De nem szabadna ezt éreznem. Lehet, hogy csak a bátyám hiányzik annyira, hogy egy "öcsivel" pótolom. Igen! Igaz! Nincs itt szó semmi többről, csak egy testvér hiányáról!
- Nem, csak eszembe jutott, hogy... - törtem az agyamat, miféle kifogást találhatnék. Az agyam hamar meg is találta a választ, annak ellenére, hogy nem olyan rég' keltem fel. - ... a barátomék, akiket említettem, nemsokára itt lesznek! És a konyha még egy káosz!
- Nyugi Hyung! - nevette el magát megkönnyebbülten. - Majd én segítek elpakolni! - kimászott az ágyból és kezét nyújtotta. Segített felállni és együtt mentünk a konyhába. Oda, ahová olyan sokáig nem mertem belépni. Vagy, ha mégis megtettem, csak nagyon rövid időre.
Most azonban hosszabb ideig voltunk ott, de JungKook minden fájdalmat elfeledtetett velem. Ha mást nem, akkor azon nevettem, ahogy bénázik. Majd azon, ahogy ő nevet, amiért én bénázok.
- El sem hiszem, hogy végre kész vagyunk! - rogytam le az egyik székre. JungKook követte a példámat. Meglehetősen elfáradtam, de ahogy elnéztem, közel sem voltam vele egyedül. Ahogy az órára pillantottam, azonban szomorúan kellett konstatálnom, hogy alig maradt fél óránk a pihenésre. Ráadásul szerettem volna, ha most én adhatok valamit JungKooknak. Arra, hogy kitegyük a lábunkat, már esélyünk sem volt, ahogy arra sem, hogy főzhessek neki valamit. Így szomorúan arra az elhatározásra kellett jutnom, hogy csak máskor tudom majd meghálálni neki a tetteit. De eszembe jutott valami, aminek mégis örülhet.
- Van kedved játszani, amíg nem jönnek meg? - kaptam felé a fejemet. Szemében gyermeki csillogás ébredt. Ezt már önmagában igennek vettem, de aztán szavaival megerősítette:
- Igen! Mit?
- Need for Speed? - vigyorodtam el sokat sejtetően.
- Nyomás! - vigyorgott ő is.
Mind a ketten felpattantunk és amíg én bekapcsoltam minden kütyüt, amire szükségünk volt, ő addig kitúrta a játékok közül azt, amelyiket akartuk. Alig telt el pár másodperc, már konzollal a kezünkben ültünk a kanapén, és káromkodások, szidalmazások és nevetések közepette próbáltuk lenyomni a másikat a játékban. Már mind a ketten könnyeztünk a sok nevetéstől, mikor megszólalt a csengő. Még mindig nevetve ugyan, de leállítottuk a játékot, és rohantam ajtót nyitni.
- Sziasztok! - köszöntem vidáman NamJoonnak és Jinnek. - Gyertek be! - invitáltam őket.
- Szia, Jimin! Nagyon kivirultál! Sokkal jobban nézel ki, bár még mindig elég sápadt vagy! - csípett arcomba Jin, amikor mellém ért. Így vettem csak észre, hogy NamJoonnal kézenfogva érkeztek. Hogy mi?
- De legalább mosolyog! Hagyd már szegényt! Két nap alatt, azért nem lehet négy évnyi szenvedést kipihenni! - torkolta le NamJoon Jint. Éreztem, hogy valami fura velük kapcsolatban. Túl jól ismerték egymást, de betudtam annak, hogy régi barátok. Most mégis beigazolódott, hogy többek annál. Mi történik körülöttem?!
- Oh, szia! - torpant meg Jin nem sokkal a bejárat után, amikor meglátta a vendégemet. NamJoon párja mellé lépett és úgy üdvözölték JungKookot.
- Szia! Én NamJoon vagyok, ő pedig Jin, a párom!
- Hya! Nem megmondtam, hogy ne-
- Jajj, már! Ne hisztizz annyit!
JungKook csak nevetett rajtuk, ahogy én is.
- Sziasztok! Én JungKook vagyok! Jimin Hyung barátja - mosolygott kezét nyújtva. Az üdvözlést követően én is odaléptem melléjük.
- Aranyos kölyköt szedtél össze, Törpe! - karolta át a vállamat NamJoon. Összeráncolt szemöldökkel rosszalló pillantásokat vetettem felé. - Jól, van, jól! Mélynövésű óriás, megfelel? - tette karba a kezeit.
- Nem inkább olyan, mint egy mochi? - szólt bele a beszélgetésbe JungKook is. Hogy micsoda? Egy mochi?
- Egy cuki, mérges mochi! - nevetett Jin is. Mindenki rajtam nevetett én meg se köpni, se nyelni nem tudtam. Rosszul kellett volna, hogy essen. Mégis jó érzés volt. Azt az illúziót keltette bennem ez az egész, mintha tényleg a barátaim volnának. Pár másodperc múlva már én sem tudtam visszafogni nevetésemet; kitört belőlem és együtt nevettünk tovább. A barátaimmal.
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése