HoSeok idegesen dobja le a táskáját. Utálja, ha kosz van körülötte, így igencsak felbőszíti a bátyja látványa. A kanapén alszik, halomnyi irat között. Megérti, hogy sokat kell dolgoznia, de azt nem, hogy miért kell efféle körülmények között történnie. És addig rendben is van, hogy nem az ő irodája, de mégiscsak a testvéréről van szó.
Végül egy lemondó sóhaj kíséretében zárja be maga mögött az ajtót. Fejét rázva kezdi el összeszedni a papírokat, majd mikor eltüntette a bátya körül a rengeteg iratot, elkezdi ébresztgetni.
- ChangMin! - rázza meg vállát, de csak óvatosan, nehogy megijessze. - ChangMin! Ébredj!
- Jól vagy már! - kezd el kalimpálni a kezével az idősebb. A fiatalabb csak lemondóan szusszant egyet; feláll és egy pohár vízzel a kezében tér vissza. Ismeri már a testvérét. Sokban hasonlít rá, így abban is, ha egyszer elaludt, akkor még az ágyúdörgésre sem ébred fel. Egyetlen egy dolog van, ami hatásos: a víz.
- Jó reggelt Hyung! - suttogja maga elé HoSeok. A poharat a bátya felé tartva, lassan elkezdi kiönteni annak tartalmát. Az idősebb még mindig az álomvilágban van, de már nem sokáig. Ahogy HoSeok jobban megdönti a poharat és egyre több víz jut ChangMin arcába, úgy ugrik fel és kezd el szitkozódni.
- Az Isten verjen meg HoSeok! Ezt szebben nem lehetett volna!? - ahogy felpattan, még az asztalba is beveri a lábát; nem elég, hogy csurom víz lett az inge.
- De lehetett volna, próbáltam is, de nem voltál hajlandó normális életjelet adni magadról! - magyarázkodik a másik, miközben a poharat visszaviszi a pultra.
- Ha a csörgő telefonomat nyomtad volna az arcomba, akkor felkeltem volna! - az idősebb leveszi az ingét és kiakasztja a polcon lógó vállfára.
- Mindjárt elhiszem! - forgatja szemeit a kisebb, miközben elfordul. Testvérek, kétség sem fér hozzá, de soha, senkit nem szeret nézni, miközben öltözik, és ennek egyedül ő tudja az okát. Mikor rájött, úgy döntött, hogy nem mondja el senkinek, soha.
- Kész vagyok! Visszafordulhatsz! - az idősebb sokáig nem értette, hogy miért csinálja a fiatalabb, amit csinál, de mostanra már teljesen hozzászokott és elfogadja olyannak, amilyen. Talán HoSeok nem mondta még neki, de hatalmas hála van benne a bátyja iránt azért, amilyen. Sokat szívják ugyan egymás vérét, de mégis számíthatnak egymásra. - De miért jöttél ilyen hirtelen? - kérdezi miközben még a haját igazgatja.
- Találtam valamit! - HoSeok a táskájához lép és kiszedi belőle a papírt, amit ma kapott az egyik barátjától, aki ugyanarra a szakra jár, mint ő. - Tessék! Ezt egy ismerősömtől kaptam. Tudja, hogy nyomozol az eltűnések ügyében.
ChangMin szemöldökét ráncolva olvassa a görbe sorokat. Ahogy szemét végigfuttatja a kurta betűkön, - melyek arról árulkodnak, hogy az írójuk sietett - ráncai egyre csak mélyültek. Elég régóta nyomoz már ebben az ügyben, de ilyennel még nem találkozott. Végre valaki, aki hajlandó volt leírni azt, amit el kellett volna hallgatnia. ChangMin tudja jól, hogy aki ezt írta, az az életét kockáztatta, és most is veszélyben van azért, mert ezt leírta.
- Ki írta ezt? - pillant testvérére az idősebb.
- Mondtam! Az egyik ismerősöm! - HoSeok nincs teljesen tisztában a következményekkel, melyeket ez a papírdarab vonhat maga után; akár az ő, akár annak a bizonyos ismerősnek az életében.
- Nézd, HoSeok! - ChangMin fújtat egyet, majd szemüvegét levéve fúrja össze tekintetüket a testvérével. - Van egy pár dolog, amit nem mondtam el… - megköszörüli a torkát, és úgy folytatja: - Többet tudok, mint amennyit te! Rájöttem, hogy hol kell keresnem a megoldást! Ezzel csak az a baj, hogyha elkezdem keresni a megoldást, akkor valószínű, hogy nem csak egyszerű ejnye-bejnyét fogok kapni. És bárki… bármilyen információt is juttat a kezemre, ugyanez vonatkozik őrá is. Mindenképpen meg kell neki mondanod, hogy nem mondhatja el rajtunk kívül senkinek! - az idősebb próbálja összeszedni a gondolatait, elég kevés sikerrel, ezért is hadovál össze-vissza.
- E-ezt hogy érted? - kerekednek el HoSeok szemei. - Ezzel most azt akarod mondani, hogy… Megölhetik? - testvére komoly tekintettel bólint. Nem akarta neki elmondani, de most, hogy muszáj, nem tehet mást. Fáj, szívét mardossa a tudat, hogy az öccse is bajba kerülhet, főleg, ha tudja miről van szó, de nem hallgathatja el az igazságot.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el hamarabb! - bűntudattal hajtja le fejét. Lelkiismerete valahol megkönnyebbült, mégis fojtogatja ez az egész helyzet.
Hosszú másodpercekig csöndben vannak, nem szólnak egymáshoz. A fiatalabb próbálja magában helyretenni a dolgokat, míg az idősebb a lelkiismeretét próbálja csitítani a tudattal, hogy jót cselekedett. Ez azonban egészen addig nem sikerül, amíg öccse meg nem szólal:
- Megértem! - az idősebb értetlenül pislog. Azon kezd töprengeni, vajon mikor lett ilyen érett az ő felelőtlen öcsikéje. - Ne nézz így! - emeli fel hangját a kisebb. - Meg tudom érteni, hogy meg akartál védeni! De ezen túl minden részletet el kell mondanod nekem! - ChangMint büszkeség tölti el az előtte álló fiú szavai hallatán. Mindig is tudta, hogy okos, csak jól titkolja. És ez most bizonyosságot is nyert.
- Ígérem! - vigyorog boldogan. A lelkiismerete végre megnyugodott, és újra képes ésszerűen gondolkozni.
- Már csak azt kell közölnöd velem, amit nem tudok, de te igen! - HoSeok levágja magát a fotelba, majd várja, hogy bátyja a kanapén foglaljon helyet és úgy hallgathassa a mondandóját.
- Ah, mit is vártam?! - ChangMin az orrnyergét masszírozza. Ez egyfajta rossz szokás nála, amit még mindig nem sikerült kinőnie. Fejét rázva ül le a kanapéra. Mély levegőt vesz és mindent elmond az öccsének, akit annyira félt. Az elejétől a végéig. Mindent elmond.
A Sziget, ‘mely egy cég kezében van, és amiről mindenki azt hiszi, hogy teljesen lakatlan, nem teljesen az, aminek mondják. A szigeten egy olyan épület van, ami még műholdas felvételről is jól látszik. Akiket kérdezett, mikor kutatni kezdett, azt mondták, hogy csak elhagyatott raktárépületek. De utána nézett. Ha valóban elhagyott raktárak csupán, akkor már rég romokban kellene heverniük, azonban állapotuk a mai napig teljesen tökéletes.
A gyerekek között azonban csak annyi összefüggést talált, hogy mindegyiket ugyanabból a kórházból rabolták el, amit mostanra már bezártak. Gyerekek ugyan továbbra is tűntek el, de senki sem gondolta, hogy ugyanaz folytatódik, mint ami egy évvel előtte kezdődött. ChangMin azonban sejtette, hogy nem csak egyszerű eltűnésekről van szó, így ezeknek is utána járt. Ezeknél már odafigyeltek arra, hogy különböző helyekről “tűnjenek” el. A koruk egyezett, ahogy a családi helyzetük is: mind 3 év körüli, egyszülős családból valóak, ahol vagy meghalt a másik fél, vagy iszákos volt, esetleg bántalmazta a család többi tagját.
Az okát még nem tudja, hogy miért ilyen hátterű és korú gyerekek kellenek nekik, de képtelen felgyorsítani a nyomozás folyamatát. Vigyáznia kell, így lassan, megfontoltan kell véghez vinnie mindent. És most, hogy kapott egy levelet segítségként, még óvatosabbnak kell lennie, ugyanis több ember életéért is felel; így a testvéréért és a levélíró életéért is.
- Szóval, kérlek! - mély levegőt vesz, ahogy helyezkedik a székében. - HoSeok! Légy óvatos!
- Megígérem! De, ha megtudok valamit, azonnal szólok! - az idősebb csak bólint. Ismét pár másodperc néma csend telepedik a két fiatal férfira. Mind a kettejüknek fájdalmas téma ez. Ugyanis nem ok nélkül nyomoznak. Volt egy gyerekkori barátjuk, aki szintén eltűnt. Mikor elég nagyok lettek, vagyis, amikor ChangMin elég nagy lett, elhatározta, hogy meg fogja találni. Amikor pedig HoSeok is elég érett vált, ő is segíteni kezdett bátyjának.
- Amúgy, majdnem elfelejtettem! - HoSeok fejen csapja magát, amiért ilyen ostoba volt. - Már teljesen kihűlt, de igazából ez volt a fő oka annak, hogy ide jöttem! - átnyújtja testvérének a még éppen langyos ebédjét, amit még az egyetem menzáján vett. Tudja jól, mennyire szereti bátyja az ottani ételt, ezért gondolta meglepi vele; amúgy is régen látta már. Sok dolga volt, így pár napja nem járt otthon.
- Ah, HoSeok! - kapja ki azonnal öccse kezéből a dobozt. - Egy Isten vagy!
- Amikor megjöttem… valahogy nem így mondtad… - vigyorog HoSeok, mintha rajtakapta volna testvérét valamin, amivel visszaélhet.
- Felejtsd el! - rázza a fejét hevesen a báty. - Tudod jól, hogy te vagy a kedvenc öcsém!
- Mert nincs másik öcséd!
- Akkor is te lennél!
- Persze! - forgatja szemeit szarkasztikusan HoSeok. - Viszont nekem most mennem kell! Elígérkeztem Markkal egy kávéra! - meg sem várja, hogy bátyja maradásra ösztökélje, azonnal felpattan az ülőalkalmatosságból és táskáját vállára dobva integet az idősebbnek.
- Vigyázz magadra! Este találkozunk!
- Végre hazatolod a segged? - vigyorog HoSeok. Sokszor szemétkedik ugyan testvérével, mindig is felnézett rá és szerette őt.
- Inkább menj, mielőtt hozzád vágok valamit! - mondja oda sem figyelve. Már villája után kutat az asztalon, ugyanis biztos benne, hogy a monitor talpa körül látta legutoljára.
- Jó étvágyat! - a fiatalabb elmosolyodik ChangMin szétszórtságán. Fejét csóválva, lelankaszthatatlan mosollyal zárja be maga után az ajtót és a kávézó felé veszi az irányt.
Csupán pár perc sétájába kerül, amíg eléri a kívánt helyet. Markkal már régóta barátok és itt találkoznak a legtöbbször, ezért az alkalmazottak már barátságosan kínálják HoSeokot a megszokott helyével. Barátja még nincs itt, így előveszi a telefonját és inkább azt nyomkodja. Amíg lehet, kerüli az érintkezést az idegenekkel. Bár könnyen barátkozik és szinte mindenkinek belopja magát a szívébe a vidám, mosolygós énjével, amíg nem muszáj, idegenek között, nem szólal meg.
Semmi érdekeset nem talál a közösségi oldalain, ezért inkább elteszi mobilját és a pulthoz sétál, hogy rendelhessen valamit. Egy capuccino és egy szelet csokitorta mellett dönt. Mikor mindent megkap, kezében a tányérral és a csészével sétál a helyére. Pontosabban… sétálna. Ebben azonban egy férfi akadályozza meg, aki fejét leszegve, szinte menekülve lépked a pult felé, ezzel majdnem nekiütközve HoSeoknak, aki éppen az utolsó pillanatban lép arrébb.
- E-elnézést! - a magas, vékony férfi még ekkor sem néz fel, csak meghajol és menne tovább, de az alacsonyabb úgy véli, valami nincs rendben, ezért megállítja.
- Valami baj van? - szemöldökét ráncolva próbálja emlékezetébe vésni a férfi vonásait.
- N-nem… m-min-den a legnagyobb r-rendben! - a csontsovány férfi habogva beszél, még mindig a földet pásztázva. HoSeok érzi, hogy valami nincs rendben, ahogy minden értelmes ember észrevenné. HoSeok úgy dönt, hogy másra tereli a szót, mert nem akarja megijeszteni a magasabbat.
- Esetleg… Új errefelé? Törzsvendég vagyok, de eddig még nem találkoztunk!
- I-igen! - bólint tétován az idegen. - Csak n-nem régen költöztem ide.
- Áh, értem! Akkor, gondolom sokat fogunk találkozni! - mosolyog HoSeok, még mindig keresve a szemkontaktust a másikkal, mindhiába. - Az én nevem HoSeok! Shin HoSeok! - kezet nyújt, hátha legalább ennyit ki tudna csikarni a másikból, ha már a szemeibe nem nézhet, hiába biztos benne, hogy gyönyörűek.
- H-hyungWon - idegesen áll egyik lábáról a másikra és lassan az alacsonyabb felé mozdítja a fejét, kinek erre gyorsabban kezd verni a szíve. Végre elérte, hogy ránézzen! Kezét lassan emeli a másik felé, és csúsztatja annak jobbjába, köszönésképpen. - Chae HyungWon! - mondja már nagyobb magabiztossággal, mint ahogy a beszélgetést kezdték. HoSeok egy pillanatra elveszik HyungWon szemeiben. Pont olyan fényesen csillognak, mint ahogy sejtette. Akár a drágakövek. Viszont sokkal több fájdalmat hordoznak, mint sejtette. Ránézett és szinte érzi azt a szívethasgató fájdalmat, amely összeszorítja azt, és elállja a levegő útját. Amitől a gyomra a felére zsugorodik, és emiatt képtelen enni.
- Örülök a találkozásnak! Ha bármire szüksége lenne, nyugodtan szóljon nekem! - gyorsan előhúz zsebéből egy névjegykártyát és a magasabb felé nyújtja.
- Köszönöm! - hajol meg HyungWon, ahogy elveszi a papírdarabot.
HoSeok már éppen feltenne egy kérdést, hogy valahogy maga mellé tudja ültetni HyungWont, mikor megszólal a telefonja. Mivel barátja az, akire vár, azonnal felveszi.
- Szia Mark! Mondd!
- Szia HoSeok! Nem tudok elmenni, bocsánat, hogy csak most tudok szólni! De még ezt a hívást is alig akarták engedni!
- Oh, sajnálom! És semmi baj! Ami azt illeti nekem is közbe… - ahogy szavait ejti ki, úgy néz körbe, a fiatal férfit keresve, akivel az imént beszélgetett, de hűlt helyét találja. - jött valami - még párszor körbe fordul, hátha csak elsiklott felette, de hiába; a sötétbarna, kissé kócos hajkoronát nem találja. Visszagondol a szemekre, melyek ‘oly sok fájdalmat rejtettek maguk mögé. Szíve ismét elszorul. Érzései arra késztetik, hogy segítséget adjon a másiknak. Meg akarja találni és az összetört szívének apró darabjait újra egymás mellé illeszteni. A támasza akar lenni és tudja, hogy ezért képes lesz tűzön-vízen átmenni.
Meg kell találnia HyungWont; bármi áron!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése