Ahogyan azt előre sejtettem, az éjszakám még a borzalmasnál is borzalmasabb volt. Nem tudom, hogy a rémálomnak miért lett „álom" a neve, amikor teljességgel semmi köze hozzá. Az ember akkor tapasztalja az igazi rémálmot, amikor valahol a pokol és a világvége között jár. Érzi a perzselő hőséget, a fájdalmas szívszorítást, ami miatt legszívesebben kitépné a saját szívét.
Amíg nem éltem át, négy éve azt a sokkot, képtelen voltam elhinni, hogy tényleg létezik-e az, amit a filmekben mutatnak. Amikor a lelkinyomorult főszereplő, este, a saját izzadtságában úszva, zilálva, riadtan kel fel és úgy érzi magát, mintha átment volna rajta egy úthenger. Soha nem tapasztaltam ehhez foghatót, egészen addig, amíg börtönbe nem kerültem. Ott kezdődött minden; azóta szoktam le az alvásról.
Belépek a házba. Ma van JinHyuk szülinapja, és Apával megegyeztünk, hogy meglepjük egy kisszabású bulival. Mind a ketten tudjuk, hogy nem szereti, ha felhajtás van körülötte, most mégis ezzel terveztük őt meglepni. Túl sokat dolgozik mostanában, bár hogyne tenné, mikor olyan keményen küzdött azért, hogy orvos lehessen. Büszke vagyok, és felnézek rá; nem ok nélkül ő a bátyám. Teljesen Apára ütött, bár nem is mondhatnék mást, elvégre Anyát nem is ismertem. Azt mondják, én inkább rá hasonlítok... Megmondom őszintén, nem tudom.
„Apa, megjöttem!" kiáltom el magam, majd a cipőimet lerúgva rohanok a szobámba, hogy megszabadulva az összes többi cuccomtól, Apa segítségére lehessek.
„Siess, nemsokára hazaér!" hallom meg apám hangját, ahogy hangosan trappolva közeledek a konyha felé.
„Tudom, tudom, de nem tudtam hamarabb eljönni! Vagy szeretted volna az izzadt hónaljamat szaglászni a torta helyett?" vigyorgok rá. Mindig is imádtam viccelődni, de Apával és JinHyukkal nem voltak határok. Bár más voltam, mint ők, amit ők ezt azzal magyaráztak, hogy teljességgel olyan vagyok, mint anyám, mégis jól kijöttem velük. Nem is nagyon volt szükségem barátokra, két ilyen családtag mellett.
„Gusztustalan." fintorog.
„Én is szeretlek Apa!" mellé lépek és kiveszem a kezéből a keverőtálat, hogy helyette mocskolhassam össze a konyhát. Nem mintha, már nem lett volna elég kosz benne így is, de én mindig képes vagyok rontani a helyzeten.
„Várj, Jimin! Szaladj el kérlek ezekért inkább! Én addig ezt befejezem és csinálok egy kis rendet!" nyomja a kezembe a bevásárlólistát.
„Azért ennyire nem kell feltűnően kijelenteni, hogy láb alatt vagyok!" durcogtam. Imádtam ezt játszani, mert így mindig képes voltam megnevettetni, bárkit. Szerettem, ha azok, akiket szeretek, és akik körülöttem vannak, mosolyognak. Igazából azért csináltam, hogy nekem jó legyen, ami valahol önzőség, de mégis... tettem számukra is valami jót. Nem?
„Sipirc, te rossz kölyök! A végén még elrontod a meglepetést!" borzolja össze a hajamat. Csak neki szokása ez, mert csak neki hagyom. Utálom, ha valaki a hajamhoz piszkál, neki valamiért mégis hagyom.
„Megyek már!" nyújtom ki a nyelvemet, és már el is tűnök előle. Gyorsan szedem a lábaimat, hogy hamar visszaérhessek. Két szatyorral sétálok haza, amik iszonyatosan vágják a kezeimet. Alig várom, hogy letegyem őket, de az én, drága bátyámért bármit.
„Megjöttem! Remélem, JinHyuk...." ekkor meglátom a cipőjét. Fenébe, elkéstem. Válasz azonban nem érkezik, és ekkor kezdem sejteni, hogy valami nincs rendben.
„Apa? JinHyuk?" kiáltom nevüket, hátha csak nem hallották, de választ még most sem kapok. A szatyrokat gyorsan lerakom az előtérben és úgy indulok megkeresni őket. Belépek a konyhába, és akkor, ott törik össze bennem minden. Az apám és a bátyám élettelen teste ott feküdt, vérbe fagyva a padlón. Képtelen voltam felfogni mi történt. Éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban kezd verni, a látásom egyre homályosabbá válik, a kezem remeg. A térdemre esek, a könnyeim maguktól hullanak.
Ez volt az első éjszakám börtönön kívül, a családom halála óta. És, csakúgy, mint a börtönben, a saját házam falain belül is képtelen voltam aludni. Tudtam, hogy visszaaludni éppen olyan lehetetlen számomra, mint egyáltalán aludni, ezért felkapcsoltam a villanyt, és elmentem lemosni magamról azt a sok fájdalmas emléket. Bár ilyen könnyű volna. És tudom, hogy nem így megy, sokszor mégis megkönnyebbülök tőle.
Hosszú percekig folyatom magamra a langyos vizet, miközben a homlokomat a csempének támasztom. A gondolataimat igyekszem tudatosan terelni. Nem akarok megint sírni és a halott bátyámra és apámra gondolni. Élnem kell és bebizonyítanom, hogy nem én tettem. Meg kell fizetnie annak, aki képes volt ilyet tenni. De ahhoz, hogy életben tudjak maradni, pénzre van szükségem. És ismét eszembe jut az, hogy honnan is szerezhetnék pénzt, mikor senki sem alkalmaz büntetett előéletű embert. Legalábbis épeszű ember nem. De ha olyan állást keresek, valahol még fel is használhatnám. Lehet, hogy... Akárhányszor a munkánál lyukadok ki, csak az az egy lehetőség jut az eszembe, hogy valami, egyáltalán nem tisztességet munkát vállaljak. De ha egyszer oda kerülne a sor, hogy be tudnám bizonyítani, nem én öltem meg a családomat, és igazságtalanul vettek el az életemből annyi évet, mégis ki hinne egy olyan embernek, aki nem tisztességesen szerzett pénzt.
Ez amolyan, se vele, se nélküle. Pontosan tudtam, hogy szükségem van a pénzre, de azt is tudtam, hogy úgy kell megszereznem, mint bárki más. De ez az én helyzetemben, mégis lehetetlen.
A zuhany alól kiszállva a nappaliba mentem. A konyha közelébe még véletlenül sem mentem. Bekapcsoltam a TV-t, hogy ne a csendben üljek és elővettem a laptopomat. El kell kezdenem valamit. Kezdenem kell magammal valamit, ha el akarom érni a céljaimat.
Először még rendes állást kerestem. De, amikor már a négyszázadik olyan álláshirdetést nyitottam meg, ahol külön kiemelték, hogy a személy nem lehet büntetett előéletű, feladtam és inkább mást kezdtem el keresni. Már nem érdekelt, csak túléljem valahogy.
Nem emlékszem mégis hogyan, de elkeveredtem egy oldalra, ahol szállítókat kerestek. Mármint, nem futárokat, akik délutánonként becsengetnek az emberhez, hogy „hahó, önnek csomagja érkezett", hanem olyan futár, aki drogot szállít. Mégsem díler leszek. De a pénz akkor is kell, és ahogy informálódtam, egyáltalán nem keresnék keveset. Talán még ahhoz is elég volna a pénz, hogy elhagyjam ezt a porfészket.
Eldöntöttem. Kitöltöttem a jelentkezési lapot, lesz, ami lesz alapon. Csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy meg tudjak élni. Persze tudtam, hogy nem „dolgozhatok" így örökké. De a karrieremet félbevágták, ahogy az egész életemet.
„A fenébe is!" – csaptam le a laptopom tetejét. Meghúzattam. Még szállítónak sem vennének fel egy olyan gyilkost, mint én. Mégis mit képzeltem? Hogy a társadalom, az emberek, pont el fognak fogadni egy olyan embert, mint én? Azt hittem, már nem vagyok naiv. Mégis mindig beleesek ebbe a hibába. Ostobább vagyok, mint emlékeztem.
Nevetve saját nyomoromon és nemlétező eszemen, robbantam be a fürdőbe. „Nem kellek senkinek!", „Nekem már csak egy célom maradt!" „Nincs már itt semmi keresnivalóm!" Ezek a gondolatok cikáztak bennem. Nem hagytak nyugodni sohasem, de most, hogy még erősebb a magány, felszínre törtek. A tükörbe néztem és szántam magamat. Hogy válhattam ilyenné. Egy mocskos kis senki, aki senkinek sem kell. A társadalom azon része, mely még szemétnek sem elég jó. Hát akkor minek élek még?
A düh egyre inkább elborította az agyamat. Öklömmel erősen ütöttem bele a tükörbe. Éreztem, ahogy a meleg vér, lassan folyik végig a kezemen. Fura, de megnyugtatott és egy fura delíriumba sodort ez az érzés. Ez pedig csak egyre biztosította benne azt, hogy meg kell tennem. A tökül egy szilánkját megragadva, gondolkodás nélkül vágtam bele az alkaromba. Leültem a hideg padlóra, és vártam, hogy vége legyen. Érezni kezdtem, hogy már ülve is szédülök. Hátamat a hideg csempének nyomtam és lehunytam a szememet. Sötétség és csend. Az a várva várt kettősség, melyre valóban szükségem volt. Igazi magány, ami már nem fájt.
Ahogy a látásom, úgy a hallásom is tompulni kezdett, de mielőtt teljesen beteríthetett volna a sötétség leple, hallottam egy tompa hangot, mely azt kiáltotta: „Ne!". Majd a világ bezárult előttem.
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése