- Azt mondtam, nem csinálom! - teszem le a papírt a Főnök asztalára. Általában mind a ketten kimértek és tapintatosak vagyunk, pont annyira, amennyire kell, viszont nem áll szándékomban egy olyan emberrel összezárva lenni, mint Lee HongBin. Szavaim határozottak voltak, de nem emelem fel a hangomat. Ez az egyik eszközöm arra, hogy meggyőzzem a körülöttem lévőket, hogy márpedig nekem van igazam, és az fog történni, amit én akarok. Azonban a főnököm nem ilyen ember, és bár ezt tudom jól, nem vagyok hajlandó tágítani a válaszom mellől.
- Leo! - a férfi az orrnyergét masszírozza, mintha ezzel képes lenne eltüntetni a kettőnk közé került feszültséget. - Nézd! Tudod jól, hogy csak a VIP vendégeket adtam neked, egészen idáig. Most, hogy meg kellett húznunk a nadrágszíjat, nem engedhetek elúszni egyetlen lehetőséget sem! - tudom, hogy amit mond igaz, és azt is, hogy szükség lenne arra a pénzre, amit HongBin adna, viszont az elmém teljesen mást mond. Mindennemű érintkezést ellenez HongBinnal, legyen szó akár beszédről, vagy többről.
- Nem! - mondom még egyszerűbben, hátha csak a mondatom bonyolultsága okozott gondot a Főnöknek.
- Leo! Könyörgöm! Ha ezt most megteszed... Bármit kérhetsz majd cserébe! Nem is! Kapsz egy biztosítékot is! Ha azt átnyújtod, vissza fogom fizetni neked a szívességedet!
- És majd ezt is úgy tartod be, mint az előzőeket? - szemöldököm kérdőn emelkedik a homlokom közepéig.
- Nem! Nem ok nélkül ajánlottam fel a biztosítékot sem! Leo, kérlek! Jelenleg te vagy az egyetlen reményem! - kezdek megtörni... érzem. A munkámból kifolyólag bármikor szükségem lehet egy ilyen ajánlatra. Egy papír; egy biztosíték, amit ha átadok a megfelelő személynek, minden bajom megszűnik. Nem minden nap és nem minden bokorban adódik ilyen lehetőség az ember számára.
- Komolyan beszélsz?
- Teljesen! - szemei nem hazudnak, mégis kételyek gyötörnek. Mit is tehetnék azonban? Nekem is rossz volna, ha becsődölne a vállalkozás. Ráadásul a barátaim bukását sem akarhatom.
- Ha most azonnal megkapom azt a biztosítékot, megteszem! - fonom össze karjaimat a mellkasomon. Látszik a Főnökön, hogy hezitál, még annak ellenére is, hogy megígérte. Én azonban nem tágítok!
- Írd le ide, én pedig majd aláírom és lepecsételem! - nyom a kezembe egy papírt és a kedvenc tollát. Leülök, és gondolkodni kezdek, mit is kellene beleírnom, de mikor a kezdő lökés kipattan a fejemből, a többi már jön magától.
- Tessék! - visszaadom neki a papírt, amin az ígéretének pontos mását olvashatja, kiegészítve az én "követeléseimmel". Még alá is írtam, hogy ne köthessen bele, mint valami nagymama.
- Akkor ezt most aláírom és lefénymásolom! - ahogy kézbe veszi átfutja, majd ígéretéhez hűen, alá is írja. A fénymásolatot elteszi magának, míg az eredetit visszaszolgáltatja nekem. Kezemben a bizonyítékkal sétálok ki, hogy újabb kínzásban legyen részem. Pontos leírást ugyan nem kaptam arról, hogy mit is kért ez a bizonyos ügyfél, de a kisugárzását tekintve, semmi jót nem sejtek.
Ezúttal nem fektetek túl sok időt a szépítkezésbe, de még az öltözködésbe sem, mert nem áll szándékomban "visszajáró" vendégként újra találkozni vele. Nos, igen, egy biztos! Nem fogom kirabolni; tuti, hogy egy fityinge sincs!
- Mi ez a gondterhelt arc? - nyit be hirtelen N, a tipikus, mindig kíváncsi tekintetével. Lehet, hogy néha idegesítő, de még mindig őt tartom a legjobb barátomnak. Olyan sokszor segített már ki, hogy tartozom neki annyival, hogy én is meghallgatom őt.
- Áh, csak a munka! - nyögök ki ennyit. Ez most nem biztos, hogy olyan dolog, amit szeretném, hogy megtudjon. Őt ismerve, azonban szinte biztos, hogy nem fog itt megállni.
- Nekem nem úgy tűnik! Leo, ismerlek! Nem vághatsz át! - leül mellém az ágyra, mire én csak eldőlök rajta és a plafont kezdem bámulni. A plafonnak annyival jobb dolga van, mint nekem. Csak úgy van és kész. Nem kell a megélhetésén gondolkoznia, nem kell döntéseket hozni, melyeket talán később majd megbán. Egyszerűen csak odaépítik és érzések nélkül létezik ott fenn.
- Ezt most lehet, hogy nem akarod tudni! - hunyom le szemeimet. Mindegy, csak ne lássam az ideges arcát. Tudom jól, mennyire szokott másokért aggódni, értem meg aztán különösen. Nem akarom, hogy szenvedni lásson, ergo, hogy aggódjon értem. Nem akarok másoknak nyűg lenni, mégis inkább az vagyok, mintsem barát, vagy segítség. Ezt megcáfolandó, N így válaszol:
- Leo, a barátom vagy! Időm is van! Kérlek, mondd el! - simít felkaromra. A hirtelen jött érintéstől kiráz a hideg.
- Ahj, nem lehet veled mit kezdeni! - bosszankodok, bár inkább csak magamnak mondom, mintsem neki. - Egy ügyfél, akit úgy, ahogy ismerek. Reméltem, hogy nem kell megint találkoznom vele.
- Mutasd! - nyúl a boríték felé, ami az ágy másik végében pihen. Készségesen odanyújtom neki, majd ismét lehunyom a szemem. Egyből tudni fogja, hogy miért akadtam ki ennyire, ezért nem akarok nézni, ahogy szemei elkerekednek, majd szája kaján vigyorra húzódik. Sokszor játszott már kerítőt, hátha el tudtam volna kerülni innen, mindhiába. Biztos, hogy most rosszra fog gondolni.
- Leo...? - hallom meg elhaló hangját, amin még így is tökéletesen hallani, hogy mosolyog.
- Nem, N! Köze sincs hozzá! HongBin egy olyan srác, aki első pillanattól kezdve az agyamra megy, ne akarj összehozni vele, mert azonnal fogom magam és eret vágok! - hisztizek összegömbölyödve, a térdeimet átkarolva. - Ráadásul fogadok, hogy semmi pénze! Kirabolni sem fogom tudni!
- Meghallgatnál, édesem? - a becenévre undor fut végig a testemen. Én minden vagyok, csak éppen édes nem. Az övé meg aztán végképp nem.
- Menj a picsámba! - motyogom a térdkalácsaimra, hátha kevésbé hallaná meg. Talán könnyebb lenne, ha egyáltalán ki sem mondanám, de annyira kikívánkozott, hogy gondolkodni sem volt időm.
- Mindjárt megyek, csak hallgasd meg, amit mondani akarok! - megforgatom a szemeimet, amit nem láthat, mivel csukva vannak. Csak mondja már, és legyünk túl rajta! - Én csak jót akarok neked! És őt ismerem! HongBin-ah jó ember! Nem bántsd őt kérlek! - nem mondok és nem is reagálok semmit. Nem is állt szándékomban bántani egy ilyen embert. Még én is hamarabb sajnálom meg, mint rabolom ki. - És kérlek! Próbálj meg ne ügyfélként gondolni rá, hanem mint barátra! Sejtem, hogy mit akar majd tőled! Semmi olyat nem kell majd tenned, amit nem akarsz, és ő pontosan tudni fogja, hogy hol vannak a határaid! Tényleg csak annyit kell tenned, hogy kedves vagy vele! Meg tudod ezt tenni a kedvemért? - pár másodpercig emésztenem kell a szavait, ugyanis elég váratlanul érnek. Lassan felemelem pilláimat és úgy válaszolok neki:
- Megpróbálom! - mikor ezt kimondom, helyeslően bólint egyet és kimegy. Magamra hagy, de nem is érdekel különösebben, hogy megint egyedül vagyok, mert hamar elnyom az álom, a tudattal, hogy holnap majdnem egy egész napot kell eltöltenem HongBinnal. Ráadásul még kedvesnek is kell lennem vele...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése