Az utazó - Egy

Unottan ültem az előadáson. Általában szokott érdekelni, de ez a vendégelőadő az agyamra megy. A hátranyalt fekete haja, irritálóan csillogott a beszűrődő nap fényében, arról nem is beszélve, hogy mennyire álmosító volt a monoton beszédstílusa. Ilyen életfeltételek mellett inkább csak firkálgattam a füzetembe, és ha VÉLETLENÜL, valami lényeges dolog hangzott el, azt leírtam. A férfi csak beszélt és beszélt; hangja az egyik fülemen be, a másikon ki. Egészen addig, amíg fel nem figyeltem valamire, amit mondott.

"Biztosan ismeritek H. G. Wells munkásságát." Szeretek olvasni, ezért rengeteg írót ismerek. Éppen ezért is kaptam fel a fejem a név hallatán. "Az egyik legismertebb műve az időutazásról szól. Van esetleg valaki aki hisz benne, hogy lehet utazni az időben?" Kérdésére mindenki forgatni kezdte a fejét, hátha valaki felnyújtja a kezét. És bizony, voltak egy páran, köztük én is.

Hogy miért hiszek az időutazásban? Ez egy hosszú történet. Még egészen kiskoromban történt, 10 évvel ezelőtt. Akkor még 8 éves voltam. Mondhatják az emberek azt, hogy akkor még gyerek voltam, és biztosan csak képzeltem, amit láttam, de én a mai napig biztos vagyok benne, hogy tényleg azt láttam. Akkor, ott a parkban. A barátaimmal fociztunk, amikor elgurult a labda. Én szaladtam utána, és akkor találkoztam azzal a titokzatos férfivak. Az évek alatt homályossá vált az arca, de az biztos, hogy nem abba a korba való volt. Először azt hittem, hogy csak színész, de amikor elkezdett beszélni, biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel. Már a ruhája és a haja is fura volt. Hagyományos, nemesi hanbokot viselt, viszonylag modern kiegészítőkkel, de a haja hosszú volt. Ami leginkább feltűnt számomra, hogy nagyon jó alkata volt, és bár nem emlékszem az arcára, de abban biztos vagyok, hogy gyönyörű volt. Amikor nagyobb lettem, elkezdtem kutatni az időutazás után. Meg akartam találni azt a férfit. Akiről csak annyit tudtam, hogy más, mint én, máshonnan származik, pontosabban más korból, mégis vonzott benne valami.

"És ti miért hisztek benne?" tette fel a költői kérdést. "Hiszitek, hogy időutazás nélkül, az ember korlátolt? Sokan hiszik, hogy az ember számára, csak akkor lesz minden teljes, ha utazhat az időben!" ekkor megszólalt a csengő. Miért nem beszélgettünk erről korábban? "Találkozunk a következő előadáson!"

Szinte mindenki azonnal eltűnt. Valószínűleg mindenki legalább annyira unta a pasast, mint én. Én is igyekeztem eltűnni, de még így is én maradtam utoljára. Bár nem bántam. Úgysem volt kivel beszélgetnem. A legjobb barátom otthon fekszik, tüdőgyulladással. NamJoon, mindig is szerencsétlen volt, folyton összeszedett valami betegséget. Most pedig, hogy az idő hidegebbre és nedvesebbre váltott, neki végképp befellegzett. Sajnáltam szegényt; nem tudom, hogy lehet ilyen szerencsétlen.

Ez volt a mai utolsó előadásom, így boldogan sétáltam a hideg, de napos időben. A viharos szél miatt, össze kellett húznom magamon a zakómat. A hajam már teljesen zilálttá vált, a szemem könnyes volt a széltől. Hiába volt kissé zord az idő, szívesen sétáltam. Szerettem ezt az időd; legalább nem izzadtam le, míg hazaértem.

Hiába voltam már távol az egyetemtől, nem hagyott nyugodni, amit az előadó mondott. Vajon ő is hisz benne? És ha igen, akkor miért? És vajon ki lehetett az a férfi akkoriban? Mindenáron meg akarom találni őt, újra. Látni akarom, és beszélni vele. Meg akarok tudni róla mindent.

Már csak arra eszmélek fel, hogy megérkeztem a koliba. Túlságosan belemerültem a gondolataimba. Tudtam, hogy NamJoon bent van, így igyekeztem halkan benyitni a közös szobánkba, hátha alszik. Mielőtt beléptem volna, benéztem. Nem aludt, éppen olvasott valamit.

- Reggelt Hyung! - léptem be mosolyogva.

- Neked is, JungKook! - mosolygott vissza, kicsit bágyadtan, de már így is jobban nézett ki, mint az elmúlt pár napban.

- Kezdesz emberként kinézni! - ledobtam a táskámat, és lerúgtam magamról a cipőmet, és hullaként rogytam az ágyamra.

- Köszi, te viszont hajazol egy hullára. Megint az az átkozott vendégelőadó volt?

- Ennyire látszik? - nevettem.

- Nem, csak ismerlek eléggé ahhoz, hogy tudjam, mi folyik itt - letette a kezében tartott könyvet és felült.

- Hyung, éhes vagy? - ültem fel én is. - Csináljak neked is estebédet?

- Még nem ebédeltél? - meglepődése valódinak tűnt.

- Értettem! Két adag, forró ramen, rendel! - pattantam fel, kérdését figyelmen kívül hagyva. Mielőtt bármit is mondhatott volna, már a folyosón voltam, útban a konyha felé. Még hallottam, ahogy kisebb köhögőroham tört barátomra.

A péntek felszabadító érzésével, szinte szökelltem a konyháig. De valami fura volt. Túl csöndes volt minden. Bár ez még nem sok mindent jelentett, máskor is volt már ehhez hasonló, most viszont nagyon rossz előérzetem volt. Szemöldökráncolva nyitottam be az üresnek hitt konyhába. A szokásos rend és tisztaság helyett azonban kisebb káosz fogadott. A fazekak és serpenyők a pulton és a földön hevertek szanaszét. Néhány fiók ki volt húzva, ahogy jó pár szekrény is nyitva volt. Lépteimen lassítva mentem tovább, a konyha mögötti kisebb étkezőbe, ami inkább csak egy társalgó volt. A fotelben, ami háttal volt egy hajkoronát láttam. A kilincsen vér volt, ahogy néhány csepp is tarkította a padlót. Éreztem, ahogy a pulzusom az egekbe szökik. A szívem ki akart törni a helyéről, és a fülemben lüktetett a vérem. Nem tudtam, hogy mi történt, sőt, még azt sem, hogy ki ült a fotelban. Teljes csönd telepedett ránk. A csöndet csak az idegen ziháló lélegzetvétele és néha-néha felhangzó halk nyögése szakította félbe. Nem tudtam mit tenni. Egyszerűen csak féltem, rettegtem és egyszerre akartam segíteni is.

- E-elnézést! - szólaltam meg, remegő hangommal. - Jól van? S-segíthetek? - hallottam, ahogy az idegen mozgolódni kezd. Tettem felé pár lépést, hogyha kell, azonnal a segítségére tudjak lenni.

- J-JungKook?! - fájdalmasan nyögött egyet, ahogy felállt a fotelből. Bizonytalan lábakon állt. Végigvezettem rajta a tekintetem. Honnan ismerhet? Fiatal férfi volt, körülbelül annyi idős lehetett, mint én. Vékony, formás lábait testhezálló, fekete farmer fedte, amit egy egyszerű világoskék felsővel viselt. De... vékony ujjait a hasára szorította, ahol a felső véráztatta volt. Már a keze is csupa vér volt. Látszott az arcán, hogy fájdalmai vannak, mégis mosolygott. - Végre, megtaláltalak!

- I-ismerem magát? - nem válaszolt, csak bólintott. Közel állt az ájuláshoz. Segítenem kellett neki. Bár nem ismertem fel, de tudtam, hogy láttam már valahol, valamikor. Valószínűleg az egyetemen, ha már egy kollégiumban vagyunk. - Jöjjön! - karját a vállamra támasztom, miközben átkarolom a derekát. Kinézek a folyosóra, nehogy meglásson valaki. Nem szeretném, ha pletykálnának arról, hogy egy esetleges késelő, vagy bármilyen szadista mászkál a koliban. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy senki sincs, aki megláthatna minket, amilyen gyorsan csak tudtam, eljuttattam a sebesült férfit a szobánkig. NamJoon riadtan nézett rám, mikor felfogta, hogy nem csak egy idegent hoztam magammal, hanem látta, hogy ez az idegen még sebesült is.

- Jesszusom, Kook! Mi történt?

- Nem tudom! Most ne kérdezz, alig áll a lábán! Majd ha jobban lesz, megtudjuk! - ráztam le beteg barátomat. Az idegen férfit lefektettem az ágyamra. - Maradjon így, máris segítek! - előkotortam az elsősegély dobozt, hogy el tudjam látni a sebet. Fel akartam húzni a férfi pólóját, de nem hagyta. - Hadd segítsek! - szinte könyörögtem, tőlem szokatlan módon. Hatalmas, fekete szemeit rám emelte. Egyszerre keveredett benne fájdalom és megnyugvás. Pár másodpercig még feszülten figyelt, majd elengedte magát, és hagyta, hogy ellássam a sebét. Miután végeztem vele, az idegen mély álomba szenderült.

Én, és NamJoon tanácstalanul álltunk a dolgok előtt.

- Mit fogsz tenni vele? - kérdezte a barátom, még mindig értetlenül bámulva.

- Nem tudom Hyung... - néztem rá kétségbeesetten. Mi történik az életemmel?