Vörös Sárkány - Prológus

 - Itt az újabb ügyfeled! Nehogy megint elcseszd, mert nem állok jót magamért! – fenyegetésére meg sem rebben a szemem. Mit tehetne? Megöl? Azzal csak jót tenne. Bólintva veszem át a borítékot, amiben egy férfi képét találom, akit meg kell kopasztanom. Ők amolyan ügyfelek, akik azt hiszik, hogy felejthetetlen éjszakát kapnak pár fillérért. Ebből egy biztosan megtörténik; mégpedig az, hogy felejthetetlen lesz. Bár, nem az este, hanem az, amit majd utána tapasztalnak.

- Igyekezz! Kissé türelmetlen a pasas! – néz komolyan a szemembe a főnök. Levegőhöz jutni sincs időm. Alig értem haza a munkából, már ilyennel nyaggatnak.

- Jó, jó, megyek már! – forgatom szemeimet, mire a Főnök száját egy ingerült sóhaj hagyja el. Afféle mosolyra húzom a számat, majd meg sem várva a reakciót, kifordulok az irodából. Ahogy elérek a saját szobámig, lehuppanok az ágyra és kiborítom a boríték tartalmát.

Csak a szokásos. Egy középkorú férfi, aki valami cég igazgatója, a feleségét megunta; csak azért kellett neki, hogy legyen gyereke. És most kell neki valaki, aki kielégíti a szexuális vágyait. Ugyan a szokásos ár kétszeresét fizette, de nem különösebben hat meg. Amit akar, úgysem kapja meg, viszont én megint jó sokat kaszálhatok.

A borítékba visszapakolok és elkezdek készülődni. Az ügyfeleimet mindig csak 9 után vagyok hajlandó „meglátogatni". Kerek két órám van addig. Ez alatt kell felöltöznöm és odaérnem az étterembe. Minden olyan személynek, mint én, megvan a saját környéke. Mindig azon a helyen találkozik az ügyfeleivel. Az én helyem a Lótusz Étterem, a város kellős közepén. Igazából azért kötődöm ehhez a helyhez, mert kiskoromban itt találtak meg. Nem emlékszem, hogyan is keveredtem oda; már csak az rémlik, mikor néhány férfi elvitt magukkal.

Teljes pompámban ragyogva ülök be a taxiba, amit az imént hívtam. Hülye leszek saját kocsival menni! Elmondom a pontos címet és a kocsi máris kifordul a palotaszerű épület elől. Amikor megáll az étterem előtt, kezébe nyomok egy maroknyi pénzt, – épp, amennyi a kezem közé akad – és egy gyors hajigazítás után kiszállok a járműből. Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, ahogy a hűvös szél megcsap, és csipkemintás zakómat összébb húzom magamon. Ahhoz képest, hogy már tavaszba fordul az idő, még mindig elég hűvös van. Ránézek a karórámra, - amit ezúttal sikerült végre a bal kezemre erősíteni - így megjegyezve az időt.

- Jó estét! – nyitja ki előttem az ajtót egy fiatal férfi. Hatalmas, fekete szemeibe belelóg éjfekete haja. Bőre hófehér és hibátlan. Arca erős jellemre utal, erőteljes állkapcsa, állvonala és járomcsontja miatt. Mindennek ellenére mégis törékenynek hat. Ambivalens érzések kerítenek hatalmukba, ahogy a férfit végigmérem. Láttam már szép embert, de olyat, mint ő, még nem. Különös hatással van rám; amilyet még nem éreztem.

- Jó estét! – köszönök vissza, jelét sem mutatva annak, hogy saját érzelmeim összekavartak. Az meg csak rátesz még egy lapáttal, hogy ez a törzshelyem, már mindenki ismer, legalábbis azt tudja, hogyan nézek ki, és ez visszafelé is igaz, viszont ezt a férfit még nem láttam. És valamilyen különös oknál fogva, ez a tény nagyon is zavar.

- Van foglalása? – mosolyodik el, miközben hagyja becsukódni az ajtót mögöttünk. Ilyen későn, már csak azokat engedik be, akik törzsvendégek, mint én, vagy pedig van foglalásuk.

- Nos, valakivel találkozóm lesz, de nem tudom, hogy itt van-e már. Ha idehívná az egyik kollégáját, akkor majd vele megbeszélem – szeretném már végre messze tudni magamtól ezt a gyereket. A névtáblájára pillantva, azonnal biztos vagyok benne, hogy ezt a nevet örökre meg fogom jegyezni: Lee HongBin.

- Sajnálom, de jelenleg csak saját magammal szolgálhatok – mosolyog teljesen ártatlanul, annak ellenére is, hogy mondandója elég erős mögöttes tartalmat hordoz magán.

- Értem. Akkor van esetleg itt valaki, akinél volt valamilyen tárgy, amin egy ilyen vörös sárkány van? – mutatom meg neki az említett sárkányt.

- Oh, persze! Kövessen! – vigyorog. Nincs bajom azzal, ha valaki boldog, csak azzal, ha valaki a közelemben boldog. Annyira irritál, ahogy mosolyog. Egyszerűen... túl önfeledt és vidám. Hányingerem van tőle.

- Köszönöm! – hajtok fejet, mikor az asztalomhoz kísér.

- Ha szeretnének valamit, csak szóljanak! – azzal sarkon fordult és el is tűnt az ajtó mögött. Hiperaktív. Hosszú másodpercekig bámultam még utána. Teljesen kifordultam önmagamból. Nem szoktam ennyit beszélni az ügyfeleimen kívül senkivel, és pláne nem szoktam idegenek után így forgolódni, azt meg végképp nem, hogy ennyit gondolkodjak csendes magányomban.

- Jó estét! – hajolok meg a kliens felé. Jobban néz ki, mint a képen volt, de a pincér nyomába sem ér. És tessék! Megint itt vagyok!

- Nesze! – vágom le a Főnök asztalára a pénzzel teli táskámat. Gondolatban még hozzáteszem, hogy ezt igazán nevezheti elcseszésnek. Régen hozott már valaki ennyit a konyhára. Mostanában valahogy ritkásabb volt az üzlet, így most nagyon jól jött ez a kis plusz.

- Szép munka! – fel sem veszi illetlenségemet. Megszokta, hogy egyszerűen ilyen a stílusom. De nem is érdekli, amíg hasznomat veszi. Teljesen megértem. Ő itt a Főnök, valamilyen szinten, szívén visel minket, de pont csak annyira, hogy elég legyen. Szerintem nagyon jól csinálja azt, amit kell. Kicsit irigy is vagyok rá, hogy neki nem kell annyi emberrel kínlódnia, mint nekem.

- Akkor további jó estét! – azzal már fordulnék is ki, mikor megállít.

- Várj! Nem régen kaptam egy elég... érdekes kérést! Valaki, valahonnan kiderített pár dolgot, és konkrétan téged kért! – ismét egy borítékot nyújt át. Összeráncolt szemöldökkel nézek hol rá, hol pedig a borítékra. Konkrétan engem kért? Mégis, hogy a fenébe lehetséges ez? Állítólag az étterem dolgozóin kívül és a társaimon kívül senki sem tud rólam, hogy konkrétan engem kérhessen; akkor mégis mi a fene ez?

Gyorsan kinyitom a borítékot. Szemöldököm a homlokom közepéig vándorol. Tudtam. Már akkor tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni. A borítékban ugyanis Lee HongBin képe díszeleg, teljes pompájában, minden létező adatával együtt.