A tükörből egy nyúzott, kócoshajú, számomra ismeretlen srác nézett vissza. Biztos, hogy ez én vagyok? Még mindig ennyire megviselne, ha a családomról van szó? A szemöldökömet összeráncolva raktam a fejemet a langyos víz alá, hogy felébredjek. Az éjszakám pocsék volt. Alig aludtam. És most mehetek be így dolgozni. Hát nagyszerű, mondhatom.
A gyors összekészülésemet követően, a folyosón vártam HoSeok-ot. Az életkedvem mínusz előjeles volt, és abban is biztos vagyok, hogy a sárgaföld alatt volt. És mégis, minden rosszkedvem azonnal elillan, ahogy megpillantom HoSeok derűs arcát. Boldogan lép elém, lágy mosollyal az arcán.
- Jó reggelt! - mosolya vigyorrá szélesedik, mire nekem is mosolyogni támad kedvem, de mégsem megy.
- Jobbat! - húzom el a számat.
- Mi a baj? Rosszul aludtál? - kérdezgeti azonnal, aggódó hangon.
- Mondhatni! De inkább menjünk, még útközben vennék egy kávét! - ellököm magam a faltól.
- De biztos minden rendben? - lépked utánam és aggódó tekintettel fürkész. - Elég sápadtnak tűnsz! Ha szeretnéd, megoldhatom, hogy itthon maradj pihenni?! - egy törődő anyuka jut róla az eszembe. Talán ilyen érzés lehet, ha valakinek anyukája van?!
- Igazán nem szükséges! - mosolyodom el halványan. - Nemsokára jobb lesz! - próbálom lenyugtatni szegényt, mert látszik rajta, hogy tiszta szívéből aggódik. Látszik, hogy még nem ismer.
- De ha rosszabbul lennél, azonnal szólj! Jó? - köti a lelkemre utolsó szavaival, amikor a kezébe nyomom a bukósisakot.
- Persze! - gyorsan a fejembe húzom a sisakot és felpattanok. Mikor ő is felül és hátulról átölel, ismét azt a fura, szorító érzést érzem a mellkasomban. Nem fáj, de kellemetlen. Vajon mi lehet ez? Akaratlanul is beugrik Kuroo, azaz JungKook. Vajon komolyan gondolta, vagy csak felöntött a garatra?! Gondolataimból HoSeok szorítása rántott ki. Egy döccenő miatt, erősebben kapaszkodott belém. Még szerencse, hogy kizökkentem a gondolataimból, különben elfelejtettem volna lekanyarodni.
Tegnap, idefelé jövet, láttam egy kávézót. Szememmel megkeresem az üzletet és megállok az üzlet előtt. Gyorsan lepattanok és HoSeok felé fordulok.
- Sietek, jó?! Neked hozzak esetleg valamit?
- Egy capuccino jó volna! Itt az á- - kotorja a pénztárcáját. Na nem, azért ez már több a soknál!
- Hagyd csak! – intem le és mielőtt bármit adhatna vagy mondhatna, beszaladok a kávézóba. Kikérem a két kávét és már rohanok is vissza. – Tessék! – nyújtom felé az egyik kávésdobozt.
- Köszönöm, de a pé-
- Nyugi, lesz még alkalmad visszafizetni! – a mai nap, most először mosolygok rá.
- Makacs vagy! – vigyorodik el szélesen, kivillantva fehér fogait.
- Tudom! – gyorsan megiszom a kávémat, még akkor is, ha egyszerre elég sok. Ő is hasonlóan tesz. Most veszem csak észre, hogy milyen jó idő van. Annak ellenére is, hogy mára hideget és esőt is mondtak. Bár eső bármikor jöhet, de hidegnek nyoma sincs. Még a nap is hétágra süt. Hunyorogva nézek körül. Korán van, mégis sokan vannak már az utcákon. Van, aki pont most megy haza, a műszakváltás után, és van aki – úgy, mint mi – most megy munkába.
Mikor már nincs több édesített, keserű lötty, sem az én, sem a HoSeok poharában, elveszem tőle és kidobom a közeli kukába, hogy ne kelljen leszállnia a motorról.
- Köszi! – mondja, mielőtt még feltenné a bukósisakot. Fura érzés, hogy azon a pár emberen kívül, akiket közel engedtem magamhoz, ő az egyetlen, aki nem mutatja annak a jelét, hogy félne tőlem. Így, hogy jobban belegondolva, tényleg csak Viktor, Kuro és Tadashi voltak azok, akik nem félelemmel néztek rám, mert tudták, hogy milyen is vagyok. Tudták, hogy amikor csak tudom, elkerülöm, hogy embert kelljen ölnöm. Akár nekem, akár az embereimnek. Igyekeztem mindig odafigyelni arra is, hogy ne kerüljek közel emberekhez, éppen ezért nem is volt rá szükség, hogy valakit azért kelljen kivégezni, mert esetleg túl sokat tud. És most is meg kell tartanom a titkomat, HoSeok előtt, ha nem akarom, hogy csúnyán végezze. Már pedig nagyon nem akarom. Ő jó ember, akit sokan szeretnek. Ha eltűnne, biztos, hogy nagy űrt hagyna maga után.
És különben is! Szeretem megtartani magamnak a titkaimat. Így én szabhatom meg, hogy z emberek mit tudnak rólam. Azt mondják, hogy a férfiak inkább mások titkát tartják meg szívesebben, mintsem a sajátjukat, én mégis inkább a sajátomat tartom meg. Elvégre még nem is volt olyan barátom, aki rám bízta volna a piti kis titkait. Ez van, engem tényleg nem sokan szeretnek. Illetve, pontosítanék! Mikor kezdenek jobban megismerni és látják, hogy nem vagyok komplett, akkor magamra hagynak. De mit is mondhatnék?! Nincs szükségem másokra! Egyedül is teljesen jól elvagyok!
- Köszönöm a fuvart, ismét! – adja vissza HoSeok a bukósisakot, ahogy leszállunk a motorról.
- Ne köszöngess ennyit, mert elszédülök! – nevetem el magamat. A kávé határozottan jót tesz a kedélyemnek.
- Bocsi! Már mások is mondták, hogy túl sok mindenért vagyok hálás, amiért nem is kellene! De, mondjuk még mindig jobb, mintha hálátlan lennék!
- Az biztos! De túlzásba sem jó esni, mert akkor meg kihasználnak! – próbálom felhívni a figyelmét, tetteinek hátrányára. Nem tudom, miért fájna, ha akár én, akár más tényleg kihasználná, de abban biztos vagyok, hogy kikelnék magamból, ha ezt kellene látnom.
- Tudom – hangján és arcán is látszik, hogy már történhetett vele hasonló dolog. Soha nem éreztem még olyat, amit most. A szívem... olyan fájdalmasan ver, szinte már fizikailag is fáj.
- Ezt úgy mondod, mintha valaki kihasznált volna. Ki volt az? Megverhetem? – próbálok viccelődni, hátha mosolyogna inkább. A célomat el is érem. Mosolyogva és hálásan tekint rám.
- Boldogan nézném végig, ahogy elkalapálod, de szerencsére már semmi közünk egymáshoz! – időközben felérünk az irodájába. – Ez lesz az asztalod! – mutat az ő asztalával szemben lévő asztalra. Azt hiszem, többet leszek vele, mint gondoltam. – Általában sok a tennivaló, úgyhogy lesz bőven mit csinálnod, de mára nem sok minden van. Majd amint elérem az igazgató titkárát, elkérem tőle a szerződésed, hogy aláírhasd! – lerogyik a székébe és hatalmasat ásítva nyújtózkodik. – Ma csak egy megbeszélés lesz, úgyhogy szerintem hazamehetünk korán. A pénteki napok egyébként mindig ilyenek! – jó magam is helyet foglalok, hogy a székemről nézhessek körül a szobában.
Egészen kellemes kis iroda. Csak két asztal van benne, a hozzájuk tartozó két székkel. Az ablak mellett közvetlenül helyezkedik el a két íróasztal, az ajtó felé haladva pedig van egy kanapé és két fotel, egy dohányzóasztallal. HoSeok asztala mögött van egy átlátszó, műanyag tábla, amire lehet írni, meg ragasztgatni. Az asztalok felett pedig egy leereszthető vetítővászon. He? Vászon? De mégis minek?
A nyakam már majdnem kitört, annyi ideje bámulom azt a szart ott fenn, mintha az, hogy azt nézem, segítene kitalálni, hogy mire is jó pontosan. Jó, azt tudom, hogy mire szokták használni, csak az nem tiszta, hogy HoSeoknak mire kell. Gondolkodásomból a telefon idegesítő zaja zökkent ki. Pontosabban az ÉN telefonom.
- Oh, bocsánat, mindjárt kikapcsolom – kutatok a zsebemben, mintha nem tudnék felállni, hogy megkönnyítsem a dolgomat. Ha a lustaság fájna...
- Hagy csak! Telefonálj nyugodtan! Nem vagyok én rabszolgahajcsár! – int kezével, hogy nyugodtan felvehetem. Jó is volna, de még mindig nem sikerült kiszednem a zsebemből. – Elég, ha csak lenémítod, mikor megbeszélésünk van! – teszi még hozzá, majd elbújik a monitora mögött. És végre sikerült kihalásznom a telefonomat a zsebemből! Egyszerre leszek azonban ideges és zavart, mikor meglátom a kijelzőn Kuro nevét. Szememet forgatva veszem fel.
- Mondd Kuro, mi nem megy nélkülem? – térek azonnal a lényegre. Nem szeretem a forró kását kerülgetni.
- Semmi! – poénkodik azonnal. Mit is vártam?! – Egyébként csak szólni akartam, hogy kaptál egy kétes eredetű levelet. Nem tudom, mi lehet benne, de megvizsgáltam; semmi veszélyes nincs benne. Viszont az van ráírva, hogy sürgős. Eltudsz jönni érte?
- Most nem; dolgozom. Tartsd egy percre! – letakarom a mikrofont és HoSeok felé fordulok. – Uhm, HoSeok?!
- Mondd! – pillant rám, a monitora mögül kikandikálva. Ha nő lennék, tutira bomlanék utána.
- Az egyik barátom felszaladhatna hozzám? Ide kellene adnia valami, ami sürgős.
- Persze, nyugodtan! Letelefonálok a portára, hogy engedjék be!
- Köszi HoSeok! Örök hála! – visszaemelem a telefont a fülemhez. – Gyere ide. A főnököm szól a portásnak, hogy engedjenek be, csak szólnod kell nekik! – időközben, már HoSeok is telefonálni kezd.
- Rendben! Tíz perc és ott vagyok!
- Rendben, szia! – azzal leteszem, és újra teszem a semmit.
Hosszú percekig, amik szinte már óráknak tűnnek, csak a plafont bámulom, ismét azon gondolkodom, hogy mire kellhet ez a kivetítő. Miért? Minek? HOGY? Értelmesebbnél értelmesebb dolgok, igen... Gondolataimból ismét a telefon hangja zökkent ki. De ezúttal nem az enyém, hanem a főnökömé.
- Igen? – szól bele. Kár, hogy nem hallom a beszélgetés másik felét. Bár miért is vagyok ennyire kíváncsi?
- Persze, hozd nyugodtan. Most úgyis csak a megbeszélésre várunk! Lehet, hogy még előtte lerendezzük akkor a papírokat és utána be is adom az igazgatónak és már megyünk is! – hatásszünet, majd elmosolyodik. – Persze, szia! – ismét pár másodperc néma csönd, majd felém fordulva mondja el, hogy mi is történt:
- Nemsokára megkapjuk a szerződést! Ma tényleg rövid napunk lesz! – dől hátra kényelmesen a székében. – Ah, utálom, amikor nincs mit csinálni – még a lábát is felteszi az asztalra. Mielőtt bármit is hozzáfűzhetnék, kopognak az ajtón. HoSeok gyorsan lekapja a lábait az asztalról és egy „szabad" kiáltás után, az ajtó kinyílik. Kuro az. Ez egész gyors volt.
- Oh, Kuro; gyors voltál! – pattantam fel azonnal és elé sétáltam. – Köszönöm! És este beszédem van veled! 8-ra legyél a lakásomon!
- Rendben f- - megráztam a fejemet, hogy ki ne merje ejteni a száján a „főnök" szót. – Ott leszek! – fejezi be végül, és miután átadta a borítékot, meghajolt, elköszönt a főnökömtől is, és ismét eltűnt az ajtó mögött.
Visszaülök a helyemre és azonnal a borítékot kezdem vizslatni. Vajon mi lehet rajta, olyan sürgős? Egy párszor megforgatom ujjaim között, majd végül, teendők hiányában, a felbontás mellett döntök.
Gyorsan nyitom ki, mert már hajt a kíváncsiság. Először egy képet látok meg, de azt nem látom, hogy pontosan mi van rajta, mert egy nyomtatott szövegű papír takarja. Ahogy olvasni kezdem, úgy kezd egyre gyorsabban verni a szívem. Én... Bajba sodortam azt, akit nem kellett volna. De mégis ki állhat emögött?
to be countinued
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése