- Na jó! Akkor most mi most NamJoonnal behozzuk a cuccokat, addig ti elmentek ezekért - vágott hozzám egy cetlit Jin, amire mindenféle érthetetlen dolog volt felírva. De ő tudja. Tényleg úgy nézett ki, mint aki tudja mit kell tennie, így megszólalni sem mertem. - Ha bármi kérdésetek van, hívjatok, egyébként meg mi elleszünk! Sziasztok! - toltak ki a házamból engem és JungKookot. Pár másodpercig pislogtam, mint aki nem tudja, hogy hol is van, majd JungKookhoz fordultam.
- Azt hiszem, kitoloncoltak a házamból... - pislogtam nagyokat. Minél tovább nézem JungKook arcát, annál ellentmondásosabbak az érzéseim. Egyszerre férfias és várom, hogy megvédjen, mint ahogy az este tette, de egyszerre gyermeki és lenne szívem összecsipkedni, mint ahogy az idős nanik szokták a kicsik pofiját.
- Hát... csak nem gyújtják fel?! - tekintete köztem és a ház között cikázott. A papírra pillantottam. Azt mondta, hogy ne hozzak semmit és ne csináljak semmit. Végig az volt a célja, hogy elküldjön a házamból. Ráadásul csak most vettem észre, hogy az a kis cetli, egyáltalán nem kicsi, főleg, hogy mind a két oldala tele volt írva két oszlopban és még össze is volt hajtva.
- Jesszusom! - mormogtam magam elé.
- Azt hiszem, hogy a plázába kéne mennünk! - szólalt meg JungKook is, és csak most vettem észre, hogy állát a vállamra támasztotta és úgy nézte, ahogy a kezemben forgatom a papírt. Majdnem kiejtettem a kezemből a telefonommal együtt.
- Wah, megijesztettél! - ugrottam el mellőle. A másik csak bűnbánó pillantásokat vetett felém.
- Bocsi!
- Nem baj, csak... megijedtem! - nevettem. - De, akkor menjünk a plázába - mosolyogtam rá, majd elindultunk, hogy kivégezzük magunkat.
- Ezt edd meg! Hosszú út áll még előttünk, megfáradt vándorok előtt! - nyújtottam át neki a szelet csokit, mikor leültünk a padra. Egy darabig mind a ketten csöndben majszoktuk a csokinkat. A nagy csönd közepette azonban azt vettem észre, hogy a lányok felénk tekintgetnek. Jó, tudom, egyértelmű, hogy JungKookot nézték, elvégre ő a férfiasabb, de mégis jól esett, hogy pár lány tekintete átsiklott rám. De ami a fura, hogy egyik sem hozott lázba. Nem éreztem semmit, mikor a tekintetünk véletlenül találkozott. Vajon a börtön van rám ilyen hatással? És vajon mindenki másra is ilyen hatást gyakorol?
- Úgy tűnik, hogy tetszünk az embereknek! - súgta a fülembe JungKook. A leheletétől kirázott a hideg, ahogy pár hajszálamat és bőrömet elérte.
- J-ja, úgy tűnik! - hebegtem össze némi értelmes mondanivalót, majd én is elmosolyodtam, bár kicsit nehezemre esett a helyzetből adódóan.
- Ide tudnád adni a vizet? - intett fejével a flakon felé, ami mellettem volt, a pad szélén. Bólintottam és odanyújtottam neki.
- Tessék!
- Köszi! - legalább a felét lehúzta, majd visszaadta nekem. Lassan véget kellett vetnünk a pihenőnknek, mert valamikor haza is kellett mennünk.
Még legalább egy órán át mászkáltunk fel-alá, pár apróságot keresve.
- Azt hittem, hogy már soha nem érünk haza! - szinte feltéptem az ajtót, mikor elért az agyamig a tudat, hogy tényleg hazaértünk.
- Ne is mondd! Lejártam a lábam! Nem értem, hogy bírják a lányok ezt! - ahogy én, úgy JungKook is fáradtan vonszolta be magát a házamba. NamJoon és Jin még mindig a konyhában szorgoskodtak, mint két nagyra nőtt hangya.
- Oh, azt hittem, tovább fog tartani! - vette át a csomagokat Jin.
- Köszi! Így is élőhalott vagyok! - nyújtottam ki rá a nyelvem. Erre csak kedvesen elmosolyodott én meg tökéletesen nem értettem semmit. Miért mosolyodott el, egy ilyen botorság miatt? Na mindegy, azt hiszem, Jint és NamJoont soha nem fogom tudni igazán megérteni, már csak azért sem, hogy miért vonzódnak a saját nemükhöz. Bár abba belegondolva, hogy mit éreztem a lányok láttán, akkor kezdek kételkedni magamban.
- Menjetek pihenjetek le a nappaliban!
- Köszi, hogy megengeded, hogy kényelembe helyezzem magam a saját házamban! - nevettem el magam. Maradt ugyan egy kis él a hangomban, mégis poénosnak hatott; elvégre annak szántam. - Gyere, menjünk! - intettem fejemmel a szoba irányába, és magammal vonszoltam JungKookot is. A TV még mindig be volt kapcsolva és ott állt, ahol abbahagytuk a játékot.
- Nem kéne ezt befejeznünk? - vonta fel egyik szemöldökét fiatalabb barátom. Fura kimondani magamban azt, hogy barát, de tényleg annak tekintem.
- Pontosan erre gondoltam én is! - vigyorogtam és levetődtem a kanapéra, majd példámat követve JunhKook is mellettem kötött ki.
- Ááááááááh, az az átkozott fa! Miért csak a kisebbeket viszi ki? - bosszankodott a mellettem ülő, mikor már másodszorra akadt bele ugyanabba a fába, egy versenyen belül.
- Azért, hogy én győzhessek!
- Nem ér! Visszavágót követelek! - hisztizett, amikor beértem a célba, az ő autója meg még mindig azzal a fával smárolt.
- Kérhetsz akárhány visszavágót, úgyis én győzök! - nyújtottam ki a nyelvem gyerekesen.
- De csak játékban! - ajkaira perverz mosoly kúszott, miközben gonosz tekintetét az enyémbe fúrta. Akkor és ott, úgy megijedtem tőle, hogy legszívesebben elszaladtam volna. Nem vagyok egy ijedős típus, meg kell hagyni, de ez egy olyan arc volt, amitől bármikor képes lennék megijedni. Pláne, hogy elkezdett közeledni felém én pedig hátrébb dőltem. Sőt, nem csak dőltem, de csúsztam is. Értetlenül pislogva próbáltam feldolgozni, hogy mi is történik velem, de nem ment. Az agyam nem szuperált valami jól, sőt, teljesen beadta a kulcsot. Nem volt hajlandó, kicsit sem dolgozni.
Azonban a kanapé is egy véges tárgy, így megakadályozott benne, hogy tovább tudjak dőlni. És nem, nem estem le róla, hanem menekültem az életemért. Azonnal felpattantam, amikor éreztem, hogy már nem tudom hova tenni a seggemet. Egyedül az segített a helyzeten, hogy JungKook vonásai meglágyultak és sokkal inkább váltak szórakozottá. Most már láttam a szemében azt, hogy csak viccből csinálja ezt az egészet. Azonban az üldözésemet még így sem hagyta abba.
Végül a sarokban kötöttem ki, teljesen a falnak szorítva. Nevetve álltunk egymás előtt, ami lassan mosollyá szelídült. JungKook közelebb lépett; két kezét megtámasztotta mellettem a falon és úgy nézett egyenesen a szemembe. Mosolya ugyan még mindig ott bujkált szája sarkában, de szeme olyan tűzben égett, amilyet emberen még nem láttam.
- Hyung?!
- Hm? - tekintetem nem szakítottam el az övétől. Nem tudtam. Teljesen leláncolt, és amikor a szemébe néztem, csak ő létezett és én; körülöttünk minden megszűnt. Ijesztő. Soha nem éreztem még ilyet és félek. Nem rossz értelemben, ez csupán az ismeretlentől való félelem. Mi baj lehet velem? Ő férfi; szinte még fiú! Miért érzem azt, amit érzek?
- El kell mondanom valamit! - csak bólintottam. A torkom teljesen kiszáradt, nem bírtam volna megszólalni. Valahogy sejtettem, hogy a múltkor is ezt akarhatta elmondani, amikor a telefon közbeszólt. Tudni akartam, hogy mit akar annyira elmondani.
- Kész vagyunk! Gyertek az asztalhoz! - kiáltotta el magát NamJoon, majd pár másodperccel később, mikor nem kaptak választ, Jin lépett be a szobába.
- Oh, bocsánat! Fejezzétek csak be, megvárunk a konyhában! - iszkolt ki azonnal.
- Majd legközelebb elmondom, jó? - lépett hátra JungKook.
- Mindenképp! De esküszöm, minden telefont kikapcsolok, kihúzom a csengőt, kikapcsolok minden kütyüt és kulcsra zárom az ajtót, hogy ne jöhessen be senki! - hadartam.
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése