(*még mindig Jimin szemszöge*)
- Várj! Akkor most azt akarod mondani, tényleg semmi fogalmad nincs arról, hogy ki akart bemártani? - pislogott rám értetlenül JungKook. Megráztam a fejemet. Honnan is tudhatnám, mikor alig volt valakihez egyáltalán közöm. Még a suliban is csak messziről néztek és imádtak, de barátkozni senkivel sem barátkoztam. - Egyáltalán... semmi ötleted nincs?
- Nincs. Nem nagyon volt kapcsolatom senkivel - kortyoltam egyet a teámból, amit Kook csinált nekem.
- Segítek! - rákaptam a tekintetem.
- Mi? Miben? - pislogtam nagyokat.
- Hát, hogy megtaláljuk, ki tette ezt veled!
- De bajod is lehet belőle! Miattam nem kell ezt tenned! Nem akarom, hogy bajod essen! - próbáltam legalább ettől eltántorítani.
- Jimin, erről nem fogsz lebeszélni! Én szeretném ezt tenni! És nem hinném, hogy bajom esne, elvégre engem mindenki szeret! - játszotta az agyát, mint egy beképzelt kis picsa. Muszáj volt elmosolyodnom rajta. Egyszerűen jobb kedvem lett már attól is, hogy ennyi szeretet van benne. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg ezt, mégis egyre többet és többet akartam kapni belőle.
- Mivel érdemeltelek ki? - kérdeztem hirtelen. Értetlenül nézett rám, és pont olyan volt az arckifejezése, mintha valamit lelepleztek volna. Tudom, hogy már kérdeztem tőle hasonlót, most mégis más volt a helyzet. Reméltem, hogy megkapom rá a választ.
- N-nem tudom. Majd ha tisztázom magamban, hogy mit érzek, akkor mindenképpen elmondom, rendben Hyung? - mondta kicsit zavartam. Volt egy sejtésem, hogy mi áll az egész mögött, de nem akartam lerombolni a kapcsolatunkat, ami még ki sem alakult teljesen, azzal, hogy ráerőltetem magam. Amúgy sem vagyok az a típus; inkább csak hagyom, hogy a dolgok folyjanak tovább a saját medrükben. Csak ritkán, kivételes esetekben igaz rám ennek a fordítottja.
- Rendben! És... köszönöm JungKook! - mosolyogtam rá, görcsösen kapaszkodva a bögrémbe. - Lehet, hogy most még nem látszik rajtam, de sokat jelent, amit most értem teszel!
- Elég legyen a hálálkodásból, Hyung! - int le, most már ismét mosolyogva. - Azt hiszem, hogy ideje lenne mennem! Későre jár, és holnap munka van. Ráadásul várlak téged is! Az ajánlatom még mindig áll! - vereget vállba.
- Már nagyon késő van! Ne mászkálj ilyenkor kint! Aludj ma itt! Amúgy sem... - megköszörülöm a torkom, majd folytatom: - volna most a legjobb egyedül maradnom.
- Ez igaz! Akkor ma estére én leszek a dadusod! - mosolyodik el kedvesen. - Akkor ezeket elmosogatom!
- Nem azért mondtam, hogy maradj, hogy helyettem mosogass el!
- Gondoltam! Viszont szeretnék a kedvedre tenni! - csapta le a kezemet, mikor a bögréje felé nyúltam. - Inkább menj addig, zuhanyozz le! Mire kész leszel, én is, és akkor majd cserélünk! - túl jó a beszélőkéje ennek a gyereknek. Egy hatalmas sóhaj kíséretében egyeztem bele. Igyekeztem, hogy ne kelljen megváratnom, azonban ez közel sem volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek hangzott. A fürdőbe lépve hosszú percekig csak bámultam. Bámultam az összetört tükröt, azt a pár véres szilánkot, ami ottmaradt a földön. Ahogy visszagondoltam arra, amit tettem, szörnyen elszégyelltem magam. El sem hiszem, hogy ilyenre képes voltam. Mit gondolt volna rólam apám, ha ezt látja? Elképzelni sem akartam.
Aztán eszembe jutott, hogy JungKook megmentette az életemet. Többel tartozom neki, mint először gondoltam. Ha akkor végzek magammal, soha nem lett volna nyugtom a síron túl. A lelkiismeretem... nem hagyott volna nyugodni. Már csak apám és a bátyám emléke miatt sem tehettem volna ehhez hasonlót. Szégyenem csak egyre nőtt, ahogy arra gondoltam, egy fiatalabbnak több esze van, mint nekem. Valaki, aki kevesebbet élt, kevesebbet tapasztalt, mint én, mégis többet tud. Egyszerre bántotta a lelkiismeretemet és az önbecsülésemet. Össze kell szednem magam. A halott családom és JungKook miatt. Azt akarom, hogy lássa, milyen az, ha önmagam vagyok. Az az ember, aki a börtön előtt volna. Szerettem volna, ha látja az örökvidám, táncos énemet, aki mindig pörög és szétszórt. Én voltam az a személy, aki boldogságot hozott más életébe; rajtam mindig lehetett nevetni, így soha nem unatkoztak körülöttem.
- Minden rendben? - nyitott be hirtelen JungKook, mikor már éppen beszálltam volna a kádba. Ijedten fordultam meg, ennek következtében megcsúsztam a vizes csempén. A törölközőtartóról egy törölközőt magamra rántottam esés közben, hogy legalább ennyivel enyhítsem a kínos helyzetet.
- A... Izé... Ja, jól vagyok! - vörösödtem egyre jobban. Láttam, ahogy alaposan végigmér, majd ő is egyre vörösebb színre vált.
- Bocsi, hogy megijesztettelek! Csak túl nagy volt a csönd és nem akartam, hogy megint... - elhallgatott. Lassan ülésbe tornáztam magam.
- Tudom! Nem fog még egyszer megtörténni, ígérem! - lassan mellém sétált és leült. Értetlenül néztem végig mozdulatait. Meztelenül ültem ott mellette, miközben csak egy törölköző takart. Ebben az egészben egyedül azt nem értettem, hogy miért éreztem ennyire kínosan magam, mikor a börtönben más férfiak előtt kellett zuhanyoznom. Egyáltalán nem zavart, fel sem vettem, bár kétségtelen, hogy ők mások voltak, mint JungKook. Egek, hogy is hasonlíthatom össze őket? Szorosan fogtam a törölköző széleit, hogy véletlenül se történjen ettől kínosabb helyzet.
- Ezt e börtönben szerezted? - mutatott egy kis vágásra az oldalamon. Bólintottam.
- Az egyik rabnak nem tetszett a pofám - ahogy kezét végighúzta a hegen, akaratlanul is kirázott a hideg.
- Jól vagy? - kérdezte JungKook, ahogy észrevette remegésem.
- P-persze! - feleltem zavartan. Kook elkapta rólam a tekintetét. Kezét kezdte tördelni. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de fél.
- Mit szeretnél mondani? - segíteni akartam neki, megadni a kezdő lökést. Halkan felnevetett.
- Átlátsz rajtam, Hyung! - én is elmosolyodtam, ahogy meglepődött rajta. Amikor nevet és csak az első fogai látszanak ki, pont olyan, mint egy nyuszi. Már csak emiatt is muszáj mosolyognom.
- Ne csodálkozz ennyire rajta! - mosolyom szélesedett és hozzám képest teljesen szokatlan módon, automatikusan cselekedtem. Kezemet a tincsei közé vezettem és összeborzoltam selymes haját. Mikor észrevettem, hogy mit tettem, azonnal elkaptam onnan a kezemet. JungKook csak elkerekedett szemekkel nézett rám, mint egy ártatlan őzgida.
- S-sajnálom! - kaptam el róla a tekintetem.
- Nem baj! - mondta határozottan, ami egy kicsit megnyugtatott. - De... Hyung, megígéred, hogy nem nevetsz majd ki, vagy küldesz el, ha elmondom?
- Miért is küldenélek el?! Már a barátom vagy! Az egyetlen barátom! - néztem ismét rá.
- Mert, lehet, hogy én nem csak barátké-
A telefon JungKook szavába vágott. A fenébe is. Miért nem kapcsoltam ki?
- Vedd csak fel! Úgysem fontos!
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése