Törött igazság - Vacsora három főre

- Még egyszer, nagyon köszönöm, hogy segítettél – hálálkodott a fiú. Lehet, hogy még nálam is fiatalabb. Ha mást nem, akkor annak látszik.

- Ugyan már! – ráncoltam a homlokomat. Amíg nem kellett mély kapcsolatot kialakítanom, könnyen ment kommunikálni másokkal. Attól féltem, ha többet mutatok magamból, azzal elijesztem. Ami mellesleg igaz is volt. – Természetes, hogy segítettem!

- Akkor is köszönöm! – vigyorodott el, kivillantva ezzel hibátlan fogsorát. – Én miben segíthetek? – kezével mutatta, hogy menjünk vissza a boltba.

- Üres a hűtő, úgyhogy átjöttem. Régen voltam már itt. Mióta vagy te az eladó? Az öreg Kim úrral mi lett? – árasztottam el a kérdéseimmel, amiket nem bírtam magamban tartani.

- Csak pár hónapja vagyok én az eladó. Igazából Kim urat megölte valaki. Nem sokat tudok róla, de azt mondják, hogy élt itt egy család; egy apa a két fiával, akiket ugyanígy öltek meg. Csak egy hete történt, de mindenkit megrázott, egyedül engem nem, mert én nem ismertem őt annyira, szóval én maradtam egyedül itt, eladóként – ahogy egyre többet tudtam meg, éreztem, ahogy kezdek szédülni. Kim úr volt a második apám, amíg itt éltem. Bíztam benne, hogy ő hinni fog nekem, hogy nem én öltem meg a családomat. De... ki lehetett az a család, akit JungKook említett? Nem emlékszem, hogy élt volna itt ilyen család, akiket megöltek. Egyáltalán, ki mert itt gyilkolni? Éreztem, ahogy az agyamat ellepi a düh. A szemem előtt elképzeltem, ahogy megkeresem a gyilkost és egy életre megmutatom neki, hogy nem nyúlhat az enyéimhez. A szívem nem kétségbeesés, hanem düh miatt kezdett el gyorsabban verni. Fülemben éreztem a véremet, ahogy hevesen lüktetett. Legszívesebben ordítottam volna, de vissza kellett fognom magam.

- Jól vagy Jimin? – gondolataimból JungKook aggódó hangja és hatalmas tenyere rángatott ki, amit a vállamra tett. Ha tudná, ki vagyok, biztos, hogy nem tenne ilyet. Szerintem rám sem nézne. Olyan érzésem van, mintha kihasználnám. A lelkiismeretem kétségbeesetten ordít.

- Tessék? – rákaptam a tekintetem. – Persze, jól vagyok, miért?

- Hirtelen, mintha elsápadtál volna.

- Csak váratlanul ért, hogy Kim úr... meghalt – ráztam meg a fejemet, mintha ennyitől elmúlnának az emlékeim. – De, ami megtörtént, már megtörtént.

- Édesanyám is mindig azt mondta, hogy nem érdemes a múlton rágódni – mosolyodott el, kissé keserűen, mintha édesanyjának, már csak az emléke létezne. De nem akartam a múltjában és a magánéletében turkálni. Nem érdemlek meg, ehhez hasonló dolgokat.

- De szaladok, összeszedem, amire szükségem van!

- Ha segítségre van szükséged, csak szólj! – bólintottam, majd az élelmiszerek közé vetettem magam. Soha sem voltam túl gazdag, arról nem is beszélve, hogy nem sokat kaptam az elmúlt 4 évben. Okosan kellett döntenem. Persze végig az járt a fejemben, hogy munkát kell keresnem, de ki a faszom venne fel egy olyan embert, aki büntetett előéletű. Mi lenne, ha feketén dolgoznék valamit? A dílerek általában tiszták maradnak, az még lehetnék is. De hogy lehet, egy ilyen munkára jelentkezni?! Ötletem nincs. Utána kell járnom jó pár dolognak, mikor hazaérek.

Még szerencse, hogy nem vagyok nagyétkű ember. A börtönben szoktam el az evéstől, elvégre ott nem nagyon adtak ehető kaját. Egy hétre elég ételt szedtem össze a kosárba és úgy álltam JungKook elé. Azt a kevés dolgot, amit meg akartam venni, felraktam a pultra.

- Szeretnél még valamit? – kérdezte kedvesen. Elgondolkozva vettem számon, hogy mit vettem és mi kellhet, de semmi sem jutott az eszembe, így megráztam a fejemet.

- Nem, köszönöm! Ha eszembe jut valami, akkor majd jövök! – elővettem a zsebemből a pénztárcámat és vártam, hogy JungKook mondja, mennyit kell fizetnem. Már mindent beütött, mikor az ajtó kicsapódott. Meg akartam fordulni, de azonnal megállítottam saját magamat. Ez egy kisbolt, ahová csak olyanok járnak, akiket ismerhetek. Ha most meglát az a valaki, aki belépett, biztos, hogy sikítozva kiabálná, hogy „gyilkos". A kezem remegett, ahogy görcsösen fogtam a pénztárcámat. A fejemet inkább lehajtottam, hogy annyival kevesebb esélye legyen felismernie a belépő személynek.

- Jimin? – hallottam meg a kísértetiesen ismerős női hangot. Először fel sem fogtam, hogy ki volt az, csak kattogott az agyam. Tudtam, hogy ismerem, de a neve és az arca nem jutott az eszembe. – Te vagy az, igaz? – kissé összerezzentem, amikor agyamig jutott a felismerés. Ő a másik személy, akiben még meg tudok bízni. Kim úr felesége, Kim asszony. Saját gyermekeként szeretett.

- Kim asszony? – suttogom inkább csak magamnak. Fejemet lassan emeltem fel, de még mindig nem fordultam az irányába. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Féltem. Mi van, ha mégsem hisz nekem?! Vagy, ha egyszerűen csak megijed tőlem?!

- Te vagy az! – lépett mellém. Kim asszony, azon kevés emberek közé tartozott, akik alacsonyabban nálam, ezen a környéken. Bár a legtöbb nő, alacsonyabb volt nálam. Az idős özvegy boldogan mosolygott rám. Meglepődtem rajta. – Annyira örülök, hogy visszajöttél! – ölelt magához, én meg képtelen voltam köpni-nyelni. Megfeszültem a karjai között és idegesen néztem olyan irányba, ahol nem volt ember. Éreztem, hogy a könnyeim kitörni készülnek. Mikor lettem én ilyen érzelmes? Picsába is! Biztosan csak azért visel meg ennyire, mert régen voltam már ilyen környezetben. Hozzá kell szoknom, mert ez így nagyon nem lesz jó, hogy minden sarkon sírógörcs tör rám.

- Én tudom, hogy nem te- - szemét JungKookra vezette, és azonnal tudta, hogy nem szabad hangosan kimondania, amit gondolt. Kim asszonytól rengeteg dolgot tanultam, elvégre nagyon okos és kedves asszony. – tehetsz arról, hogy el kellett menned! – arcomon halvány mosoly jelent meg.

- Köszönöm, Kim asszony! – végre elengedett, én pedig újra kaptam levegőt.

- Gyere át vacsorára! – szorította meg a kezemet. Annyira hiányzott ez az érzés. Amikor emberekkel vagy körülvéve és nem bűnözőkkel. Nem fogok egyhamar visszaszokni a régi életemhez, de egy kis segítséggel talán menni fog. És a segítség itt állt előttem.

- Ugyan, Kim asszony! Nem akarok zavarni!

- Fiacskám! Még mindig ugyanolyan tökkelütött vagy, mint mielőtt elmentél! – borzolta össze a hajamat. Még mindig közvetlen volt, és fiaként bánt velem. Elszoktam tőle, hogy ilyenek velem; hogy könnyen beszélgetnek velem, hogy ennyiszer érnek hozzám. Azt hiszem, nehezebb dolgom lesz, mint először gondoltam. – Tudod, hogy te soha nem zavarsz! Hatra várlak! És téged is JungKook! – pillantott a fiúra. – Úgy látom, már valamennyire ismeritek egymást!

Én bólintottam, míg JungKook hozzátette:

- Igen, Jimin már sokat segített nekem! – mosolygott egyenesen a szemembe nézve.

- Jimin már csak ilyen! Szerintem jól ki fogtok jönni egymással! – mi, a két említett, csak egymásra néztünk, és halvány mosoly jelent meg, mind a kettőnk arcán. – Este várlak mind a kettőtöket! – hátba veregetett, majd ment is vásárolni. Sejtettem, hogy majd tyúkanyót fog játszani.

- Még mindig kedves! – utánanéztem, ahogy eltűnt a sorok között, majd visszafordultam a pulthoz, hogy végre fizethessek.

- Pedig biztos nehéz neki! – húzta el a száját JungKook. Ahogy a szájhúzással mozdult az orra, pont olyan volt, mint egy nyuszi. Majdnem hangosan felnevettem, de visszafogtam magam. Miután sikeresen elnyomtam a nevetésemet, odaadtam a pénzt.

- Akkor este találkozunk! – köszöntem el. Éppen kezet nyújtottam, hogy kezet rázhassunk. Már egymás kezét fogtuk, mikor az ajtó ismét kicsapódott.

- Este! – köszönt ő is. A félelem ismét újult erővel tört rám, ezért a cuccaimat megragadva lépkedtem az ajtó felé, miközben igyekeztem úgy fordulni, hogy ne lásson meg, aki bejött.

Az utcára kiérve, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Fejemre kaptam a kapucnimat és gyors léptekkel indultam haza, hogy ismét egyedül lehessek. A jelképes ebédemet letudva, takarításba fogtam. Minden csupa por volt és állott szagú. Hamar visszatért a régi fényébe a lakás. És mire ezt az állapotot elértem, már készülhettem is Kim asszonyhoz. Végignéztem magamon, és rá kellett jönnöm, hogy nem mehetek így hozzá. Beszabadultam a szekrénybe és szívem szerint eltűntem volna Narniába, de nem találtam sehol. Kiválasztottam egy viszonylag kényelmes, de elegánsabb ruhát, ami egy laza, fekete ingből, fekete farmerből és a kapucnis kabátomból állt. Szeretem Kim asszonyt, de ha azt mondom, hogy örömmel kaptam nyakamba a lábamat, akkor hazudtam volna.

Kim asszony háza előtt állva, gondolkodtam, hogy biztosan kopogjak-e be. De túlságosan szerettem ahhoz, hogy megbántsam, így nagy nehezen, bekopogtam. JungKook nyitott ajtót. Irigy voltam rá. Annyival jobb élete lehet, mint nekem, ami meg is látszik rajta. Ahogy rajtam pedig az életuntság látszik meg.

- Szia Jimin! Gyere be! – mosolyogva tárta ki nekem az ajtót, én pedig beléptem.

következő fejezet