- Az meg ki? - állt értetlenül előttem TaeHyung. Már csak az volt a baj, hogy én is csak ennyire értettem ezt az egészet... azaz semennyire. Nem elég, hogy JungKook rám akaszkodott, de még hozzánk is költözik addig, amíg meg nem tanul lopni, ráadásul magával kellett hoznia a buzgó, de annál idegesítőbb testőrét. Miért én? Kérdezhetném megint...
- Ő egy senki, meg ő is! - mutattam be a két "idegent". - Nálunk fognak lakni. Pontosabban JungKook - mutattam az adott személyre. - nálam, SeokJin, pedig nálad! - néztem TaeHyungra.
- Mivaaaaaan? - hangja jóval magasabbra kúszott.
- Sajnálom, ez van! Viszont amíg itt laknak, ők fizetnek mindent! Úgyhogy élősködjetek és fosszátok meg őket a pénzüktől!
- Ez azért már több a- - kezdett bele SeokJin. Barátom, Tae, most hallotta őt először beszélni, ugyanis eddig kicsit távolabb álltak tőlünk.
- Jin, hagyd! Mondtam, hogy így is csoda, hogy rá tudtam beszélni erre! Ne rontsd el, kérlek! - JungKook barátja idegesen szorította össze a száját. Barátomnál nem volt se kép, se hang, csak tudnám miért. Úgy nézett, mint akibe villám csapott, pedig csak én fogom megverni, ha nem mozdul meg, és vezeti körbe a lakótársát.
- Tae!? - integetek az arca előtt. - Nem vezetnéd körbe SeokJint?! - inkább mondtam, semmit kérdeztem.
- De, persze! - vigyorodott el, ezzel visszatérve az igazi önmagához. - Kövess! - tegezte le, minden gond nélkül a felette rangban állót. Látszott, hogy a másik legszívesebben elásná barátomat, de csak JungKook miatt nem tesz semmit. Diadalittas vigyor szaladt az arcomra. Ha Tae-n múlik, szenvedni fog az a testőr. Az biztos, hogy örökre emlékezni fog erre az időre, amit itt tölt velünk.
- Te meg mit vigyorogsz? - szólt közbe a magasabb. Mosolyomat letörölve néztem rá.
- Semmit. Gyere, megmutatom a szobámat - intettem fejemmel az adott helység felé. - Remélem nem gond, hogy itt nincs ágy?!
- Nem gond! - vágta rá azonnal. Én csak csendesen elmosolyodok, majd el is indulok a szobám irányába. Azt majd meglátjuk, hogy mennyire igaz ez. Kizárt, hogy egy vállrándítással letudja ezt az egészet. Nem fogom hagyni! Megkeserítem az életét! Szenvedni fog és könyörögni az életéért! Még nem tudta, hogy mire vállalkozott, mikor azt kérte tőlem, amit.
- Jimin?! - szólalt meg hirtelen, mielőtt beléphettünk volna szobába.
- Igen? - fordultam felé, miközben megálltam. Annyira fájt így ránézni. Nem tudom, hogy pontosan miért is fájt, de láttam rajta a mérhetetlen szomorúságot és azt, hogy valami nyomja a lelkét. Mindez csupán egy pillanatig tartott, mert e rövidke idő után újra magára erőltette a vidámabb arcát. Összeráncolt homlokkal néztem rá. - Mit szeretnél? - kérdeztem hosszú másodpercek után.
- Semmit - rázta a fejét. Pedig biztos, hogy akart mondani valamit. De nem fogom erővel kiszedni belőle. Kinyitottam neki az ajtót és előre engedtem. - Köszönöm! - fura volt, hogy egy ilyen apróságot megköszönt. Főleg ha azt is figyelembe veszem, hogy rengeteg formalitást és tiszteletet hagytam el vele szemben. Ennek ellenére mégis köszönetet mondott, egy ilyen apróság miatt. Egyre biztosabb voltam benne, hogy Junkook nem olyan nemes, mint a többi. Ezt az érzést viszont nem tudtam hova tenni. Sok nemessel volt már dolgom, de ilyen még nem tapasztaltam. Talán nem is nemes? Ez hülyeség! Miért gondolok ilyenekre?!
- Remélem, az sem gond, ha én is itt alszom! - leültem a földre és vártam, hogy ő is helyet foglaljon. Tudom, hogy nem valami nagy ez a szoba, se a ház, főleg ahhoz képest, amihez ő szokott. Ha már itt tartunk... Muszáj volt megkérdeznem: - Egyébként, hogyhogy az apád elengedett? Eddig még nem találkoztam ilyennel.
- Egy szóval sem mondtam, hogy elengedett... - köszörülte meg a torkát. Értem, akkor csak lázadó.
- Megszöktél? - kérdeztem a legőszintébb döbbenettel. Bárkiről el tudtam volna képzelni, hogy ilyet tesz, de JungKookról, aki példakén állt mindenki előtt, soha nem hittem volna, hogy képes ilyenre. Bólintott.
- Elegem volt apám álszentségéből és abból, hogy mindenben a legjobbat várja tőlem. Azért én sem vagyok tökéletes.
- Akkor a lopás csak egy ürügy? - raktam össze azonnal, hogy mi a helyzet. Úgy tűnt, mintha JungKook egy pillanatra megijedt volna, de túl jól kordában tudta tartani az érzelmei kimutatását.
- Lebuktam! - nevetett. - Bár van benne némi igazság, mert mindig is szerettem volna megtanulni, hogyan lehet úgy ellopni valamit, hogy ne vegye észre senki. Nem a legszebb kívánság, tudom - nevetése nem hagyott alább, sőt, egyre csak erősödött és egyre önfeledtebbé vált. Muszáj volt elmosolyodnom, ahogy hófehér fogai kivillantak és szemei összeszűkültek. Így annyival emberibb volt, ahhoz képest, amikor magára erőlteti azt az érzelemmentes arcot, csak azért, hogy mások ne olvashassanak az arcáról. Tudtam, hogy most az igazi arcát mutatja, és valahol, talán csak tudat alatt, de jól esett, hogy nekem mutatta meg ezt az arcát. Nem értettem magamat, hogy mire fel gondolkodok én ilyeneken.
- De miért én? - néztem rá, várva az őszinte választ.
- Nem tudom! - megkaptam a választ, ami őszinte volt. Mégis megütköztem, mert egyáltalán nem ilyen válaszra számítottam. Mit ért az alatt, hogy nem tudja. Akkor miért van itt?
- Ezt nem értem...
- Amikor megláttalak, őszinte személynek látszottál és valahogy volt egy olyan érzésem, hogy rád számíthatok. Viszont nem tudom, hogy miért van bennem ez az érzés, de ez az oka annak, hogy téged választottalak.
- És azután sem változott meg a véleményed, miután megloptalak? - húztam fel az egyik szemöldököm. Egyáltalán nem láttam benne a logikát. Bár az ember érzelmeiben nem is szabadna keresni, elvégre az ember szíve nem tud gondolkozni.
- Nem igazán. Csak kíváncsivá tettél - vigyorodott el. A háta mögé nyúlt, ahol a csomagját hagyta. - Ezt nektek hoztam! - nyújtott át egy kisebb, selyemcsomagolású csomagot. Értetlenül pislogtam.
- Biztos, hogy nemes vagy?
- Igen. Miért? - arca rezzenéstelen maradt.
- A nemesek általában nem olyanok, mint most te - mondtam őszintén. Ha már egyszer kikívánkozott, akkor ki is kellett jönnie.
- Nos, ezt már hallottam. És igaz, hogy a legtöbb yangban kihasznál másokat és megvetik a nőket, de én soha nem akartam olyan lenni, mint ők. Sőt, nemes sem akartam lenni. Egészen kicsi korom óta más akartam lenni. Soha nem akartam bántani senkit - hangja elhalkult, miközben tekintetét a földre szegezte. Volt valami a múltjában, ami fájdalmas volt a számára. Meg akartam kérdezni, hogy mi volt az. Tudni akartam, bár nem tudom, hogy mégis mi vezérelt.
- Kész a vacsora! - kiáltotta el magát Hyeri, pont amikor szólásra nyitottam a számat. Ezt sem fogom egyhamar megtudni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése