*Jimin szemszöge*
Magam sem tudom, hogy miért fakadtam ki így. Hogy miért akartam megvédeni. Hogy miért akartam egyszerre magam mellé láncolni és elzavarni magamtól. Azt akartam, hogy biztonságban legyen, ami csak tőlem távol lehetséges, de egyszerre akartam azt is, hogy mellettem legyen és meg tudjam védeni, ha valami veszély leselkedne rá.
Könnyes szemmel néztem rá fel. Miért mentett meg egy ilyen szemetet a világnak? Most még nem ismer, de majd ha rájön, milyen vagyok, akkor inkább el akar majd menekülni. Miután már magához láncol, csak akkor dob el. Ha hagynám, csak mind a kettőnknek fájna. De nem érti meg, hogy az ő érdekében teszek mindent.
- H-hogy érted, hogy gyilkos? - hangja megremeg, ahogy felteszi ezt a kérdést. - Nem hiszem el! Te nem lehetsz pszichopata!
- Miért nem hiszel nekem? - kérdeztem elfúló hangon.
- Miért hinnék egy ilyen ostobaságnak?! - nevetett, de arcán már neki is könnyek csordultak végig. Ne! Ne sírj, kérlek! Úgy éreztem a szívem apró darabkái tovább hullottak még apróbb részekre.
- JungKook! - kezdtem bele. Ha máshogy nem védhetem meg, akkor elmondok neki mindent. - Figyelj! Négy évig voltam börtönben! Megvádoltak azzal, hogy én öltem meg az apámat és a bátyámat. Mindenki gyilkosként kezel, pedig nem én tettem. Muszáj gyilkosként élnem. És ha mellettem vagy, akkor téged is el fognak ítélni! Menj, amíg még megteheted, kérlek! - mondandóm végére, szinte már zokogtam. Hányingerem volt a könny ízétől és a tudattól, hogy megint sírok.
- Egy tapodtat sem mozdulok! - makacsolta meg magát, és nyomatékosítás gyanánt, még gyerekes daccal az arcán, le is rogyott a földre. - Én elhiszem, hogy nem te voltál! Nem számít, ki mit mond, látom rajtad! Kim asszony is téged védett! Ő a világ legbölcsebb asszonya, neki inkább hiszek, mint neked! - könnyei kezdtek apadni.
- Miért... Miért akarsz velem maradni? Nem is ismersz! Még ha nem is gyilkoltam, nem vagyok jó társaság. Te nem érdemelsz meg egy akkora akadályt, amit én jelentek.
- Miért utálod ennyire magadat, Hyung? - pár pillanatig nem kaptam levegőt. Most mondtam el neki, hogy gyilkos vagyok. El akarom zavarni, erre ő... Hyungnak hív. - Várj! - pattant fel hirtelen, amivel rám hozta a frászt. - Ne mondj semmit! Csak egyél, majd utána beszélünk! Kint megvárlak! - azzal válaszra sem méltatva kiviharzott. Pár másodpercig csak nagyokat pislogtam és bámultam utána. Hogy lehet valaki olyan, mint ő? Túl ártatlan és kedves ennek a világnak.
Az előttem gőzölgő ételre néztem. Nem volt étvágyam. De ő készítette nekem. Nem akartam megbántani. Így amellett döntöttem, hogy nem eszem meg az egészet. Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Már egyetlen falat letuszkolása is hatalmas erőfeszítésbe került. Ám egy pár falat után jobb lett. Átmelegített és éreztem, ahogy kezd elmúlni a szédülésem.
Mikor már éreztem, hogy nem bírok többet enni, félre raktam a tányért. Még mindig nem értettem teljesen, hogy mégis miért viselkedik így velem. Hosszú percekig bámultam magam elé.
- Túl jó vagy hozzám. Nem érdemellek meg! - motyogtam magam elé, bár akinek címeztem, nem volt ott.
Mintha csak megérezte volta, hogy róla beszélek, berontott a szobába. Ijedten kaptam fel a fejemet. JungKook ott állt közvetlenül előttem. Félve néztem fel rá; szeme szinte szikrákat szórt.
- Hyung! - szeme összeszűkült, ahogy beszélt. - Ezt te sem gondolhattad komolyan?! - mutatta fel a weboldalt, amit megnyitva hagytam. A futár állás...
- Egy elítéltnek ennyi jár - húztam keserű mosolyra számat.
- Dolgozz nálam! A raktárba úgysem vagyok elég.
- JungKook! - csitítottam el azonnal. Az ilyen dolgokat, még csírájában kell elfojtani. - Ez már túl sok!
- Mégis mi? Hogy visszahozom az esernyőd? Hogy főzök neked? Hogy kedves vagyok? Hogy állást ajánlok, mert segítségre van szükségem? - hangját nem emelte meg, mégis rettegtem. Életemben először éreztem azt, hogy apámon kívül, van még egy ember, aki képes befolyásolni. Ha akarta volna, JungKook bármit kikényszeríthetett volna belőlem, mindent megtettem volna neki. Csak pislogni tudtam. - Hyung, fogadd el a segítségem, kérlek!
- Miért akarsz ennyire segíteni?
- Látom... Tudom, hogy nem vagy rossz, Hyung! Az első pillanattól, mikor megláttalak, tudtam, hogy mindent tudni akarok rólad! És ebben nem fogsz tudni megakadályozni, akármilyen keményen is küzdesz ellene! – meglepődtem határozottságán és azon, ahogy rám nézett. Kirázott tőle a hideg. – Ne nézz így rám! – rivallt rám. Akaratlanul is hátrébb csúsztam az ágyamon. – Az igazat mondom, Jimin! Nézz magadra! Te nem vagy gyilkos! – a végére lenyugodott és leült mellém az ágyra.
- S-sajnálom! – tekintetemet az ölemben tartott kezemre szegeztem.
- Nincs mit sajnálnod, Jimin! – kezét az enyémre tette. Elkerekedett szemekkel néztem rá. A könnyeim ismét felszínre törtek. A szívem úgy szorított, hogy nem kaptam levegőt. Túl sok volt az a kedvesség, amit most tőle kaptam. Évekig csak NamJoon és Jin jelentett számomra minden vigaszt, és most itt van JungKook. Nem tudtam felfogni, hogy egy olyan ember, mint én, hogy kaphat ennyi szeretetet hirtelen. Én megpróbáltam visszafogni a sírásomat, de már nem ment tovább. Zokogva temettem arcomat a kezembe. – Én mindig itt leszek neked! – ölelt át. Meglepődtem, de nem volt erőm mit reagálni rá. Görcsösen kapaszkodtam felsőjébe és úgy zokogtam tovább. Egészen idáig vissza kellett fognom minden érzésemet. Csak akkor sírtam, mikor senki sem látott, csak akkor mosolyogtam, ha tudtam, nem lát senki. Az arcom érzéketlen volt mások előtt.
Hazugság! Eddig csak azt tapasztaltam, hogy mindenki otthagy a szarban. Hogy senki sem a barátom, amikor segíteni kellene. Csak akkor vagyok barát, ha kell nekik valami. Hozzászoktam. Így tudtam azt is, hogy JungKook is ott fog hagyni. Egyszer majd nem kellek neki, és akkor összegyűr és eldob, mint egy használt cukros papírt. Tudtam ezt, mégis szorosan öleltem magamhoz, mintha ezzel véglegesen magam mellett tarthattam volna.
- Soha nem hagylak el, ígérem! – suttogta megtörten. Hazug! Arcomat a nyakába fúrtam. Már teljesen eláztattam a felsőjét, de nem tudott érdekelni. Túlságosan szürreális volt, hogy van valaki mellettem. Lehet, hogy csak alszom és JungKook majd eltűnik, ha felébredek? Akárhányszor lecsuktam a szemem, majd újra kinyitottam, semmi sem változott. A fiatal fiú, ugyanúgy ott ült előttem és úgy ölelt magához, mint aki hű a szavaihoz, és soha nem akar elengedni. Akkor azt éreztem, hogy hazataláltam. Féltem; nem akartam, hogy újra eláruljanak, de a szívem nem tanul semmiből. Azt akarta, hogy legyen végre valaki, akiért újra boldogan verhet. Az agyam tudta ugyanezt, mégis nemet mondott arra, hogy ellökjem magamtól.
- Elmondod, hogy mi történt? – kérdezte JungKook, miután alábbhagyott a sírásom.
- Mindent elmondok! – motyogtam nyakába. Itt az ideje még több sírásnak.
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése