Hanyang egy paradoxonokkal teli város. Akárhányszor végigsétálok a piacon vagy egyszerűen csak az utcákon, elkap a hányinger. Ahogy látom a szegénységet és a gazdagságot egymás mellett. Látom, hogy az egyik segíthetne a másiknak, de nem teszi meg, csak felvont orral sétál tovább, eltaposva a másikat, mintha csak egy féreg volna. Férgek, akik jól jönnek, ha adózásról van szó, vagy ha egyszerűen csak munkát kell végezni, amit egyszerűen csak rá lehet sózni a „feleslegesekre".
Anyám és apám is meghaltak, még amikor én fiatal voltam, de mindig azt mondták, hogy amíg nem muszáj, ne kerüljek a kelleténél közelebb a yangban családokhoz. Ők voltak a társadalomnak az a része, amely gazdaggá váltak azzal, hogy felkapaszkodtak a söpredék hátán a legmagasabb helyre a miniszterek, tisztviselők és persze a király után. Nagyobban és nemesebbnek tartották magukat a mifajtánknál, mégis nagyobb férgek voltak, mindenkinél, akivel valaha találkoztam. Lehet, hogy több pénzük volt, de minden egyes fémdarabhoz vagy értékpapírhoz, legalább egy ember vére tapadt. Arról nem is beszélve, hogy a szolgaként tartott szegényeket, még alantasabbnak tartották; tárgyként kezelték őket.
Megint a piacot jártam, hátha valaki venne a hegyről szedett, friss ginzengemből. Páran összefogtunk, és kimegyünk a hegyre ginzenget szedni, hogy aztán eladhassuk, hiszen ez talán a legértékesebb fűszergyökér. Ha mást nem, a külföldiek szoktak tőlünk venni.
- Áh, éhes vagyok! – rogyott le az egyik épület sarkához jó barátom, Taehyung. Én csak vigyorogva bámultam rá. Annyit tud hisztizni, mint egy rokkant vénasszony, mégis hatalmas szíve van és másokért képes saját magár veszélybe sodorni.
- De még nem adtunk el semmit! – guggoltam le elé. – Próbálkozzunk még egy kicsit, és ha megint nem lesz semmi, akkor majd szerzek pénzt... - gyorsan körbetekintettemmel, nehogy meghallja valaki. Mikor megbizonyosodtam, hogy senki sincs hallótávolságon belül, visszafordultam barátomhoz és úgy suttogtam: - ...úgy mint a múltkor. Lopok! – az utolsó szót, szinte csak tátogtam.
- De Jimin! Bajba kerülsz! – ahogy fel akartam állni, kezem után kapott.
- Az lehet, de muszáj ennünk!
- Ugyan már! Egy napot kibírunk, nem?! Legalább nem hízunk el – felhőtlen kacagása beterítette az elmém. Hiába, ő olyan személy, aki még a legkínosabb és legnegatívabb helyzetben is képes a pozitív, jó dolgokra gondolni. És ezt a hozzáállást általában arra is átragasztja, aki éppen vele van.
- Annyira bolond vagy! Akkor meg minek hisztizel! – nevetve ütöttem vállába. – Gyere inkább! Kettőnknek még mindig több esélye van! – vigyorodtam el.
- Ugyan! Kettőn közül, mindig is te voltál a jóképűbb, még akkor is, ha mélyebb növésű vagy! – borzolta össze a hajamat. Na, ne, már megint itt tartunk?! Tudja, hogy mennyire utálom, ha a magasságommal szekálnak!
- Kim Taehyung! Te alávaló!
- Mármint aláDvaló? – arconcsaptam magam perverz kijelentésén. Ilyen nincs. Lehet ettől rosszabb?!
- Ez veszett ügy! Elmegyek! – azonnal megfordultam és inkább a ginzenget kezdtem „hirdetni".
- Nélkülem nem tudsz ELmenni! – húzogatta a szemöldökét, sokatsejtetően, ahogy mellémért.
- Fejezd be! – fordultam felé haragosan. Elviseltem a perverz beszólásait, sőt, szerencsétlenségemre, még el is tanultam párat, de ha közösségben voltunk, képtelen voltam elviselni. – Ami sok, az már sok! Megmondtam, hogy ha mást nem, akkor legalább mások előtt ne égess le, ezekkel a beszólásokkal!
- Jólvan, már, durcimókus! – öltötte ki rám a nyelvét, majd elszökdelt, hogy vidáman folytathassa a ginzeng eladását. Én meg csak fejemet csóválva követtem. Buddha, add, hogy ne öljem meg!
Közeledett a nap vége, és még senki nem vett semmit, pedig egész nap itt dekkoltunk. Már mind a kettőnk hasa hangosan könyörgött az ételért. Bármi jó lett volna. De még egy adagra sem volt elegendő pénzünk.
- Elegem van! – toporgott Taehyung.
- Nekem is! – bosszankodtam. – Vigyázz ezekre, mindjárt jövök! – vágtam mellkasához a ginzengeket, amik nálam voltak.
- Jimin! Ugye nem... - de már nem tudta befejezni, legalábbis én már nem hallottam. Távol jártam; elvesztem a zavargó embertömegben, ami lehetővé tette számomra, hogy ellopjam a féreg, yangban-ok pénzét.
Mikor már úgy ítéltem, hogy elég távol kerültem jó barátomtól, aki így nem „tanúskodhatott ellenem", meghúzódtam az egyik ház sarkánál, hogy takarásba legyek. Sok mozgó célpontból kellett kiválasztanom egyet, aki megfelelő alany ahhoz, hogy ki tudjam rabolni. Nem egyszerű a választás, elvégre nem csak magát a célpontot kell felmérnem, hanem a környezetet és a többi embert is, akikkel esetleg együtt van. Ha akár csak egy kicsit is rontok, lebukhatok, az pedig semmi jót nem eredményez.
Hosszas keresgélés után, végre kiszúrtam valakit. Magasságával kitűnt a tömegből. Tartása nemes volt, ahogy ruhája is nemesi volt. „Egy átkozott yangban" – húztam fintorra a számat. Szeméből ugyan értelem és nyitottság tükröződött, de kizárt, hogy más volna, mint a többi. Ők egyszerűen ocsmány férgeknek születnek. Bár meg kellett hagynom, hogy ennek a fiatal férfinek az arca, igencsak szép volt; dicséretre méltó. Az utca szélén álló hölgyek, mind őt nézték, sóvárgó tekintetekkel. Lehet, hogy ő itt valamiféle kiskirály?! Vagy csak szimplán virágfiú. És kétségtelen, okosnak tűnt, de nem néztem ki belőle, hogy képes lenne megállítani engem. A környéken nekem vannak a legjobb képességeim a harc terén, még ha véletlen el is kapna, kizárt, hogy ne szabadulnék ki valamilyen úton-módon.
Gyorsan felmértem a terepet is. Semmi különös, a sok figyelő tekinteten kívül, de általában rám is ennyi szem szegeződik, még akkor is, ha az én ruháim koszosak és szakadtak; és egyszerű vászonból készültek. Lassan sétáltam a célpont felé, mintha csak azt a standot venném szemügyre, ahol éppen ő áll. Ami részben igaz is volt. Amikor elég közel értem és magamon éreztem a lányok és az ő tekintetét is, elvigyorodva biccentettem felé, majd mellé lépve kezdtem nézni a csecse-becséket, amik egyértelműen lányoknak valóak voltak. A fiatal férfi leesett állal bámult. Valami volna az arcomon a mosolyomon kívül?
- Elnézést, valami baj van? – szólítottam meg.
- Nem, dehogyis! Minden rendben! – tért azonnal észhez, megrázva a fejét. A karkötők felé fordultam. Ha már így itt vagyok, arra gondoltam, vehetnék valami Taehyung húgának. Annyi pénzem még éppen volt eldugva. Kiválasztottam a legszebbet; egy fehér gyöngyökből álló karkötőt.
- Ezt szeretném! – mutattam fel.
- Jó ízlésed van! – szólalt meg mellettem a férfi. – Ki a szerencsés?
- Csak egy ismerősöm! – vigyorodtam el, egyenesen a férfi szemeibe bámulva. Egy pillanatra elvarázsoltak, de tényleg csak egy röpke pillanatig tartott. – A barátom húga. Sok mindent ki kell állnia miattam és a bátyja miatt – nevettem el magamat, ahogy eszembe jutott Hyeri arca, amikor egy héten, folyamatosan újabb szakadásokat szerezve a ruhánkra, tértünk haza, akinek így minden nap varrnia kellett. Nem tudott ránk haragudni, mégis lelkiismeret furdalásom volt miatta.
- Attól még szerencsés! – nevetett ő is, kivillantva tökéletes fogsorát. Szinte már gusztustalanul tökéletes. – Mennyi lesz, majd én fizetek?! – szavaira megfagytam. M-miért akarja kifizetni? Hatalmas, elkerekedett szemekkel néztem rá.
- M-miért venné meg nekem?! – vállat vont és úgy válaszolt:
- Miért ne?! – már nyújtotta a pénzt, mikor elkaptam a kezét.
- Erre igazán semmi szükség, Uram! – lehet, hogy utáltam a fajtáját, de a tiszteletet attól még mindnek megadtam. Gyorsan kivettem az én pénzemet és átnyújtottam a karkötő árát.
- Akkor meghívhatnálak egy italra? – mit tart bennem annyira érdekesnek? De egy ilyen meghívást, udvariatlanság lett volna elutasítani. De mégsem lehet közöm ahhoz, akit éppen kirabolni készülök. Nem, nem adhatom be a derekam.
- Sajnálom, de nem fogadhatom el a meghívását, Uram! – és ekkor a sors az én kezemre játszott. Valaki beleszaladt a férfiba, aki ezzel elterült a koszos földön. Minden pénz, pedig, amit eddig a kezében tartott, kiborult. Szerencsére gyorsan jár a kezem; mindig is jó volt a kézügyességem, így feltűnés nélkül tudtam a kis zsákba köveket csempészni, az összes pénzérmét a ruhám ujjába csúsztatva. Mindezt pár pillanat alatt. – Jól van, Uram?! – segítettem neki felállni, még képes voltam a ruháját is leporolni.
- Jól vagyok, köszönöm! – mosolygott rám. Fura, de őszintének és kedvesnek tűnt, de az utálatom még így sem tűnt el. – De most már igazán tartozom neked valamivel!
- Ugyan már, Uram! Ez igazán semmiség! – próbáltam lerázni.
- Számomra nem! De ha ennyire nem szeretnéd, akkor mondd meg, mivel hálálhatnám meg! – egy pillanatra elgondolkodtam.
- Most nem jut eszembe semmi, de ha kitalálok valamit, majd felkeresem önt, ha így megfelel!
- Rendben! Jeon Jungkook vagyok! A folyó mellett lakom, közel a palotához. Ha nem engednének be, csak mutasd ezt meg nekik! – nyújtott át nekem egy fából készült bilétát.
- Nagyon köszönöm! Viszont, most már ideje mennem! Aggódni fognak otthon! – egy maghajlást követően kezdtem szedni a lábam. El onnan, ahol kiraboltam valakit, aki befolyásolhatja majd az életemet, ha megtalál.
- Remélem, hamarosan megint találkozunk! – egész úton, ez az utolsó mondata visszhangzott a fejemben. Miért akarná? Egyáltalán mit akar tőlem? Felettébb különös volt és nem hagyott nyugodni a gondolat.
Otthon Hyeri boldogan fogadta a karkötőt, csakúgy, mint Taehyung az ételt és azt a rengetegnek számító pénzt. Hiába éltünk szegényesen, körülöttük mindig magamat adhattam és otthon érezhettem magamat. Nem kellett attól félnem, hogy a társadalmi különbségek majd közénk állnak, vagy, hogy megutálnának azért, aki vagyok. Bár mindig is tudtam azt, hogy a világ nem nekünk kedvez, akik szegények vagyunk, de mellettük képes voltam néha elfelejteni mindezt. Lehet, hogy a vérszerinti családom már halott, de ők mégis családomnak számítanak, és nem lehetek nekik elég hálás ezért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése