Hiába nyitottam ki a szememet, nem láttam semmit. Sötét volt és nyirkos, ahol voltam. A kezem hátrakötve, a számba pedig egy anyagot tömtek. Semmi jellegzetes illat nem csapta meg az orromat, hogy abból rájöhettem volna, hogy hol is vagyok. Kábultan ültem a semmi közepén és próbáltam viszonylag éber maradni. Fájt a fejem és szédültem. Nem értettem, hogy miért kellett elhurcolni. Miért gondolták azt, hogy nem megyek velük, ha szépen kérik?
Ahogy ezen gondolkodtam, rosszabbnál rosszabb dolgok jutottak az eszembe. Elkezdtem félteni az életemet. Mi van, ha csak ki akarnak szedni belőlem valamit, majd megölnek? Rettegtem, remegtem a félelemtől. A vérem a fülemben lüktetett, a szívem a torkomba ugrott. Ahogy arra gondoltam, hogy mit lesz Hyerivel és Taehyunggal, teljesen kétségbeestem. Még a könnyem is kicsordult. Nem, nekik nem eshet bajuk miattam! Ha az életembe kerül is, meg fogom őket védeni minden rossztól.
Gondolataimból egy jellegzetes hang zökkentett ki. A retesz, mely valószínűleg az ajtón volt, kinyílt. Illetve valaki kinyitotta. Ahogy a retesz nyílt, az ajtó úgy vágódott ki. Az alakot hátulról érte a fény, így nem láttam, hogy ki az. Azonban nemesi hanbokot és katot(kalap) hordott, így azonnal tudtam, hogy nemes. Elkerekedett szemekkel néztem fel az alakra, akinek kiléte még mindig ismeretlen volt. Láttam, ahogy megtorpant az ajtóban, kezét ökölbe szorította és a másik alak felé fordult, aki időközben mellé lépett.
- Nem megmondtam, hogy csak hívjátok elém, ne pedig hurcoljátok? - szólt fennhangon a férfi, aki először lépett be. Ismerős volt a hangja, de nem tudtam felidézni, hogy hol hallottam előtte. Sokat voltam a piacon, ahová sok nemes jár, lehet, hogy csak ott ütötte meg egyszer a fülemet.
- De, Uram! - kezdett bele a másik.
- Nincs semmi de! Megmondtam, hogy ne essen bántódása! - a férfi hangja ideges volt és dühvel teli.
- Sajnálom, Uram! - hajtott fejet a másik.
- Most elmehetsz! Hívatlak, ha szükségem lenne rád!
- De Uram, ő...
- Fejezd be! - hangja nem tűrt ellentmondást. Még én is összerezzentem. - Megmondtam! Hagyj magunkra!
- Igenis Uram! - a másik férfi kihátrált és az, aki elsőként lépett be, azonnal elém lépett. A katja elfedte arcát, így még mindig nem láthattam teljes egészében. Leguggolt elém és úgy nézett egyenesen a szemeimbe. Szeme aggódással telve csillogott. Azonnal, kapkodva szedte ki számból az anyagot. Képtelen voltam megszólalni, megmozdulni, bármit is csinálni... Eloldozta a kezemet és úgy guggolt továbbra is előttem.
- J-Jung... kook? - pislogtam és megráztam a fejemet, mintha csak nem hinnék annak, amit látok.
- Jól vagy Jimin? - honnan tudja a nevem? Miért vagyok itt? Miért megint ő? Miért én? Nem tudtam szabadulni a fejemben kavargó kérdésektől.
- H-honnan tudja a nevem? - nyögtem ki végül. Nem mertem megmozdulni. Túl közel volt. Attól féltem, ha véletlen hozzáérnék, halált érdemelnék érte.
- Nem volt nehéz kiderítenem! Miután észrevettem, hogy mi hiányzik... - mosolyodott el sejtelmesen. Nagyon nyeltem.
- S-sajnálom, én... - elkaptam róla a tekintetem. Általában határozott a kiállásom és tudom mit akarok, de most féltem. Bizonytalan voltam és remegtem a félelemtől.
- Jimin! - szólt kedves hangon. Meglepődtem a hangnemen, de továbbra sem emeltem rá a tekintetem. Mintha ezzel elkerülhetném az elkerülhetetlent. Államon megéreztem csontos kezének két ujját, melyet puha bőr borított. Így vett rá, hogy rá nézzek. Szívem most még hevesebben dobogott. Nem! Nem fog megölni! Akkor már megtette volna! Hiába próbáltam nyugtatni magamat, nem ment. - Nincs semmi baj. A testőröm egy kicsit túlzásba esett, de hidd el, nem akarlak bántani! - kellemes hangjától kezdtem megnyugodni. - Gyere be melegedni! Biztosan átfagytál itt a hidegben! - felállt és felém nyújtotta a kezét. Hiába kezdtem el megnyugodni, ahhoz még nem volt merszem, hogy egy, az övéhez hasonló nemesi kezet megfogjak. Apám is megfogott egy ilyen kezet és ez okozta a családom vesztét. Rettegve pillantottam fel. - A piacon nem így viselkedtél - döntötte oldalra a fejét, kedvesen mosolyogva. - Gyere, na, nem eszlek meg! - lehajolt és megfogta a kezemet, hogy úgy segíthessen felállnom.
Kézen fogva ráncigált végig az egész belső udvaron, a lakosztályáig, de még ott sem volt hajlandó addig elengedni, amíg ajtó mögött nem tudott. Feszengve néztem körbe a szobában. Mindenhonnan a gazdagság és jólét tükröződött. Hányingerem támadt. Hiába szép a pofikája, attól még ugyanolyan nemes, mint aki megölte az apámat. Alaposan körbenéztem. Egyszer bosszút fogok állni a nemeseken. Ha ehhez pedig az kell, hogy egy nemes bizalmába férkőzhessek, akkor állok elébe.
- Miért hozott ide? - kérdeztem bátrabb hangon.
- Szerettem volna beszélni veled. Viszont kérlek, hagyd a formalitásokat! Fiatalabb vagyok nálad! - meglepett ezzel a kijelentésével. Eddig még egyik nemes sem tett hasonló kijelentést, bár kétségtelen, hogy nem sokkal volt kapcsolatom, hogy ehhez hasonlót esélyem legyen megtapasztalni. - Ülj le kérlek.
- Nem lesz ebből gond? - foglalok helyet az asztalka elé helyezett párnán, míg ő a másik oldalra ül le. Így, hogy van közöttünk egy egész asztal, sokkal nagyobb biztonságban érzem magam.
- Aligha! Apám sohasem volt maradi, a többiek meg nem érdekelnek! - meglepő volt a hozzáállása. Hallottam már róla egy s mást, de csak jókat. Folyamatosan csak ajnározni lehetett; ő volt a környék, sőt, ha lehet, az egész ország mintagyereke. Undorítóan tökéletes. Én viszont most egy olyan oldalát láthattam, ami pont az ellenkezőjéről árulkodott.
- És mit aka... akarsz tőlem? - fura volt elhagyni a formális hangnemet.
- Szeretném, ha megtanítanál lopni! - szeme csillogott az örömtől, mint amikor valami finomságot nyomnak az árva, éhező gyerekek kezébe. Szemében ugyanaz a gyermeki öröm szikrázott. Hosszú másodpercekig csak néztünk egymásra. Ő alig bírt megülni a fenekén, én meg nem bírtam felfogni, hogy mi is történik most az életemmel. Hirtelen belépett ő és fenekestől felfordította azzal, hogy elhozatott ide, most meg még azt is elvárja tőlem, hogy tanítsam meg lopni. Nem gondolhatja komolyan!?
- T-tessék? - hosszú másodpercek után is csak ennyit voltam képes kinyögni. - D-d-de... Te nemes vagy... Lopni akarsz? Mint egy legutolsó koldus? - nem találtam hirtelen lealacsonyítóbb jelzőket, így ezekkel kellett beérnie.
- Igen! - meglepett színtiszta őszintesége. Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Utáltam, mert nemes, de mégis kíváncsivá tett.
- És mégis hogyan képzelted ezt elérni? Itt mindenki minket nézne.
- Akkor elvállalod? - ragyogtak fel éjfekete szemei.
- Ha megfelelsz a feltételeknek! - vállaltam már tanítást, de ilyen... őrültségre, még soha, senki nem kért. - Szóval, hol akarod mindezt véghez vinni?
- Hát természetesen a faluban. Nálad megszállhatok!
- Mi? - mára már sokadszorra lepett meg. Ilyen nincs!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése