- Ez mégis mi volt? - kérdezte, ahogy leszálltunk a motorról. A sisakokat a helyükre tettem és HoSeok felé fordultam.
- Kikerültem a bácsit! - pislogtam nagyokat. Igen, motorral mentem fel a járdára, mert ideges lettem egy előttem táncoló bácsika miatt. - Nem tehetek róla, hogy hadirokkant volt szegény, de szerettem volna még időben ideérni, hogy ne kelljen kapkodnunk az evéssel - kuncogtam, majd megindultam a cukrászda felé. - De gyere inkább. Ha egyszer megkóstolod RapMon sütijeit, egész életedben ide akarsz majd jönni édességet enni! - áradozok egyik legjobb barátom művészetéről. Ő is yakuza, Japánban nevelkedett, de 15 évesen elkerült ide, azóta pedig megtanult süteményeket készíteni. Én pedig apámmal, azaz Viktorral, gyakran jártunk ide.
- Akkor is a szívbajt hoztad rám - most már nevetett a történteken. Nevetés közepette léptünk be a cukrászdába. - Azt hittem eldől és a motorod elé esik! Mehettél volna börtönbe - öklözött vállamba, miközben tovább nevetett, ezer wattos mosolyával.
- Nocsak! Hát téged még hallani, nevetni? - lépett oda hozzánk RapMon, vállamat átkarolva, szinte a hóna alá véve.
- Ezt úgy mondod, mintha soha nem nevetnék - vigyorgok magas barátomra.
- Te is tudod, hogy mire értem! - borzolja össze a hajamat. Utálom, amikor ezt csinálja.
- Hyung, hagyd már abba! - csapom le idegesen a kezét, a kelleténél nagyobb erőt bevetve. RapMon, tisztes nevén NamJoon kezén ezzel egy piros folt maradt. - Bocsi! - vigyorodtam el bűnbánóan. - Gyógypu-
- Fogd már be te törpe! - borzolja még inkább össze a hajamat. - Az, hogy Jin a párom, nem jelenti azt, hogy ugyanúgy viszonyulok hozzád. Nem vagyok meleg, csupán csak Jint tudom szeretni! Vili?!
- Jól van nagyfiú! Tudom én! - boxolom vállba. - Majd' elfelejtettem! RapMon ő itt HoSeok, a szomszédom és úgy néz ki, hogy a főnököm is! - pillantok újdonsült barátomra. - És HoSeok! Ő itt NamJoon, de mindenki csak RapMonnak vagy Monsternek hívja a RapMonsterből - mire ezt mind elmondtam, már erősen levegőhiányban szenvedtem.
- Örülök a találkozásnak Rap Monster! - fog kezet barátom HoSeok-kal. Ah, basszus. HoSeok legfeljebb csak egy-két centivel alacsonyabb, mint Monster. Miért vagyok ilyen mélynövésű? Fenébe is a genetikával. Ha a szüleim már ígyis-úgyis eldobtak, magasságot adhattak volna nekem.
- Úgyszint' örülök, HoSeok! - a csevejt megunva intézem szavaimat Monster felé:
- Kettőt a szokásosból! Remélem, csatlakozol hozzánk!
- Aligha, most lesznek a legtöbben! Sajnálom, majd legközelebb - ígéri meg barátom, majd eltűnik a pult mögött, hogy adhasson a kedvenc sütimből. Szokásomhoz híven körbe fordultam, hogy láthassam, hol van szabad hely és hová is ülhetnék le újdonsült társammal, amikor is megláttam, hogy Jin lép be a cukrászdába. Mosolyogva intettem oda neki, ő pedig visszaintegetett, majd a mozdulat után kezét a szája elé emelte, mutatóujját az ajkaihoz nyomva jelezte, hogy Monnak egy szót se szóljak a jelenlétéről. Egy bólintással tudattam vele, hogy értettem mire céloz. Mintha mi se történt volna, visszafordultam a sütik felé és tettettem a tudatlanságot, de egy játékos vigyor ott motoszkált a szám sarkában. Nem tehetek róla, imádom piszkálni vagy megviccelni a barátaimat.
Jin lábujjhegyen elosont mellettünk és úgy állt meg párja mögött, hogy ne vegye észre. Terve bevált, mert Monster csak ránk figyelt, pedig ha megtudja, hogy Jin a közelében van, nem hajlandó mással foglalkozni. Hiába; fülig szerelmesek egymásba és elválaszthatatlanok. Kicsit irigy vagyok rájuk, amiért szeretik egymást.
Mosolyogva figyeltem, ahogy a sütemények biztonságba helyezése után Jin a párját hátulról átölelte. Mikor őket láttam, még éreztem, hogy van szeretet ezen a romlott világon. Ugyan mind a ketten yakuzák voltak, de normális életet is képesek voltak élni. A mosoly egyre szélesedett az arcomon, ahogy Monster megfordult az ölelésben és szorosan magához ölelve Hercegnőt kezdte el korholni, amiért ráhozta a frászt. Jin nagyokat pislogva nézett fel rá és kért bocsánatot, amiért egy halvány puszit kapott az ajkaira. Mind a ketten szerelmesen néztek a másikra, széles mosollyal az ajkaikon. Oldalra pillantva láttam, hogy HoSeok nem elítélően tekintett rájuk, de kissé lesokkolták a látottak.
- Azt hiszem, mi most megyünk! - fogtam meg a két tányért, hogy aztán a helyünk fel vehessük utunkat.
- Várj Mark! Ki a barátod? - kérdezte Jin.
- Ő itt HoSeok! Ő a főnököm az új helyen és a szomszédom is. HoSeok, ő itt Jin, Monster párja. Ártatlannak néz ki, de ha valami olyat csinálsz, amit megtilt, akkor féltened kell az életed! Nem igaz Hercegnő? - cukkoltam szegényt.
- Ki ne húzd a gyufát Törpe! - szórt villámokat NamJoon szeme.
- Örvendek a találkozásnak! - nyújtott kezet HoSeok, amit Jin el is fogadott.
- Én is örülök! És ne is figyelj arra, amit ez a Törpe hadovál! - borzolta össze a hajamat. Ő is. Megint. Egy visszataszító vicsor után elköszöntem tőlük és a helyünkre vezettem HoSeok-ot.
- Sajnálom, ha sok volt - köszörültem meg a torkom a szerelmes pár felé biccentve.
- Inkább csak azt mondanám, hogy váratlan volt - nevetett kedvesen. - De ez miféle süti? - forgatta meg tányérral együtt a szerzeményét.
- Sacher szelet. Tudom, szemétség, hogy nem kérdeztem meg, mit kérsz, de ez olyan darab, amit mindenképpen meg kell kóstolnod - a mondat végére már a számban volt az első falat a saját szeletemből. Imádtam ezt a sütit. Szinte szétolvadt a számban és imádtam azt a kontrasztot, amit a lekvár és az étcsoki hozott létre. Már azelőtt is ettem ilyen süteményt, mielőtt NamJoon megtanulta volna az édességek készítését, de az övé volt a földkerekség legfinomabbja.
- Ugyan, nem gond! Imádom a Sacher szeletet! - letört egy darabot a sajátjából és pislogni sem volt időm, már a szájában volt a második letört darab. Látszott arcán, hogy nagyon ízlett neki és élvezte legalább annyira, mint egy jó masszázst egy hosszú nap után. - Ez isteni! - nézett a szemembe, hatalmasra tágult pupillákkal. Komolyan mondom, olyan volt, mint egy ötéves, akit életében először mutatnak be az édességnek. Legalább annyira örültem az örömének és csodálatának, mint annak, hogy én is ehetek ebből a mennyei ételből.
Egész hamar elfogyasztottuk a tányérjaink tartalmát. Evés közben persze csendben voltunk, de miután befejeztük az evést, még nem indultunk haza, hanem inkább beszélgettünk.
- Kérdezhetek valamit? - kezdett bele a velem szemben ülő. Egy bólintással jeleztem, hogy szabad utat kapott. Magamban eldöntöttem, hogy amennyire csak a jelen helyzet engedi, őszinte leszek vele. Persze nem mondhatok mindent el neki, de ha én elvárom tőle, hogy őszinte legyek, az a minimum, ha én is az leszek vele. - Miért segítettél nekem a cégnél? Úgy értem... Azt a férfit nem is ismerted, engem is alig ismersz, de mégis képes voltál elbánni vele.
- Az igazat megvallva, ismertem azt a férfit. De ő nem ismert fel engem. Apámon keresztül találkoztam vele, még kiskoromban, gondolom azért is voltam számára ismeretlen. De ha nem ismertem volna is megtettelek volna. Az okát ne is kérdezd! Őszintén, magam sem tudom, de általában megvédem azt, aki mellettem áll - fejtettem ki neki olyan bőven, amennyire csak képes voltam.
- Értem. Minden esetre, nagyon köszönöm! Nem tudom, mit tett volna velem! Bele sem merek gondolni, hogy mi történt volna akkor, ha bent lettem volna az interjúja alatt és ott ismert volna fel - a gondolatra kirázta a hideg és teste önkéntelenül is megrázkódott.
- Ne is gondolj erre! A lényeg, hogy minden rendben van - mosolyodtam el, hogy ezzel is bátorítsam. Viktor mindig azt mondta nekem, hogy ami megtörtént, az megtörtént, változtatni már úgysem tudok rajta, szóval ne rágjam magam sokat a múlton. Eleinte sehogy sem sikerült ezt betartanom, viszont később felfogtam, hogy mennyire is igaz. Attól kezdve a múltam múlt maradt, és a jelenben éltem. Csak akkor hagytam fel ennek a gyakorlásával, amikor Viktor meghalt és nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel. Ezen a téren mai napig a múltban élek; illetve azért élek, hogy megbüntessem azt a személyt, aki ilyen hatalmas bűnt követett el.
- Uram isten! - csapott hirtelen az asztalra. - Akár neked is bajod eshetett volna! - láttam, ahogy az arca fokozatosan fakul ki és válik egyenlővé egy fehér fal színével. - Hatalmas bajba sodortalak... Sajnálom! - szabadkozott, én meg szóhoz sem jutottam. - Megsérültél valahol? Nem fáj valamid? Ha kórházba kell menned, kifizetem a számlád, csak szólj nekem!
- HoSeok! Nyugi! - állítom le, mert már nagyon nem bírtam nézni, ahogy saját magát ostorozza és srófolja. - Nem fáj semmim, teljesen rendben vagyok! Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra és másokra is! - kortyoltam bele a gyümölcslevembe, amit időközben Jin hozott ki nekünk.
- De... biztos minden rendben van veled? - kérdezte félénk hangon. Olyan érzésem támadt, mintha egy 10 évnél fiatalabb gyerekkel beszéltem volna, akinek mindenhez legalább két érvet kell találnom, hogy elhiggye. Bár kicsit idegesített, mégis melegség öntötte el a szívemet, hogy valaki, életemben másodjára, igazán törődött velem. El sem akartam hinni, hogy ismét egy idegentől kaptam azt, amit a tulajdon apám és anyám nem adott meg nekem.
- Persze! Nem kell aggódnod! Apám mellett meg kellett tanulnom megvédeni magam! Rengeteg olyan emberrel találkozott, akik jogosan jelentettek veszélyt – és ez így volt igaz. A lényegesebb és titkosabb információkat ügyesen elhallgatva meséltem el neki, hogy milyen is volt a gyerekkorom, amikor már Viktor mellé kerültem. Csodálattal hallgatta; különösnek találta, hogy nem volt a rokonom ez a férfi, mégis jobban apámnak tekintettem, mint ahogy ő teszi az apjával. Számára az apja csak egy kényszerítő erő, aki azon igyekszik, hogy a fia rangjával dicsekedjen és azt kihasználva, magas körökbe kerüljön. A pénz számára az úr; mindent annak az érdekében tesz, hogy minél többet szerezhessen belőle. Szomorúan mesélte el, hogyan eszmélt rá, hogy apja nem az, akinek hitte. Ahogy idősödött, úgy fogott fel egyre többet arról, hogy milyen is az apja és nem azért teszi, amit tesz, mert szereti, hanem azért, mert a pénz számára az egyetlen fontos dolog. Sok mindent elárultunk egymásról, az idő pedig elrepült a fejünk felett. Nem értettem, mégis hogyan lehetséges ez, mert soha, senkivel nem voltam képes így beszélni. Mindig más járt az agyamban és a másik mondatának végére, az én agyam már teljesen máshol járt. Talán figyelemzavaros voltam és vagyok, de még nem tudtam rájönni ennek a valódi okára.
- Köszönöm neked ezt a délutánt! – szállt le a motoromról, ma már másodjára. A „közös" házunk előtt parkoltam le, a motoromat biztonságba helyezve.
- Én is köszönöm. És az állásért is hálás vagyok – tudom, azt terveztem, hogy nem hazudok, de képtelen voltam nem ezt mondani. Valahogy... kötelességemnek éreztem!?
- Nem tesz semmit. Nem sokat tudok rólad, de elsőre az jött le, hogy lelkiismeretes ember vagy. Ha pedig mégsem, még mindig kirúghatlak – nevette el magát jóízűen, amin nekem is nevetnem kellett. Nem tehettem róla, az érvelése kikezdhetetlen volt. Ami számomra kicsit szokatlan volt, mert velem általában olyan emberek szoktak összefutni, akiknek annyi eszük sincs, mint egy aranyhalnak. Nem tehetnek róla, de nem voltak és még mindig képtelenek értelmezni a szavaimat. Általában semmi bajom az emberekkel, de ha kommunikálnom vagy foglalkoznom kell velük és nem képesek velem lépést tartani, akkor borul a bili és nincs mit tenni. HoSeok még ebben is más volt. Fura volt ugyan, ilyet tapasztalni, de akkor is jól esett. A gondolataim ismételten Viktor felé kalandoztak el, ugyanis az jutott az eszembe, mi lenne, ha most látna?! Büszke lenne rám, amiért nyitok valaki felé? Sokszor mondogatta azt nekem, hogy egyszer, valakinek meg kell nyílnom majd. És képesnek kell éreznem magam arra, hogy az életemet arra a személyre bízzam. Bár ezen nem gondolkodtam még, HoSok-ot illetően, de ez úgyis csak a sokadik lépés lesz. Előbb sok másik lépés vezet el hozzá. És az én hátteremet elnézve, nem lesz egy egyszerű sétagalopp. Talán meg fogja tudni, hogy ki is vagyok valójában, akkor pedig veszélybe kerül ő is. Nem tudhatom, mit hoz még a jövő, de akár félthetem annyira, hogy nem fogom hagyni neki, hogy megtudjon rólam mindent, vagy egyszerűen csak ellököm majd magamtól. És ettől félek talán a legjobban. Már egyszer meg kellett tennem valakivel ugyanezt, de a legvégén meg kellett ölnöm. Nem; nem akarom ismét ugyanazt átélni. Bőven elég volt egyszer, sőt sok is volt. De ha-
- Figyelsz te rám?! – integetett HoSeok az arcom előtt. Azt hiszem, egy kissé elkalandoztam.
- Oh, bocsánat, csak elgondolkodtam! – ráztam meg a fejem, hogy elfelejtsem minden előbbi gondolatomat. – Menjünk! – intettem fejemmel a liftek felé. – Hosszú nap volt a mai! – sóhajtottam nagyot a liftbe lépve, megnyomva a 11-es gombot.
- Az biztos! – helyeselt HoSeok, miközben a lift falának dőlt. – Uhm... - kezdett bele. – Kérdezhetek valamit?! Lehet, kicsit szemétség lesz... - kertelt tovább. Pedig annyira már ismerhetne, hogy tudja, sok mindent képes volnék megtenni. De ezek szerint ezt még nem teljesen fogta fel. Említette ugyan, hogy nagyon voltak barátai, de gondoltam csak volt olyan, akire számíthatott.
- Mondd nyugodtan! – bátorítottam.
- Be tudnál vinni holnap? – pislogott rám, mint egy kiskutya.
- Ez csak természetes! Úgyis egy helyre megyünk, és így legalább viszonozni is tudom a szívességet! – utaltam a finom ebédre, ami mostantól reggeli lesz. Bár, talán készít ebédet a munkahelyre is. De ez a jövő zenéje.
- Ah, nagyon szépen köszönöm! – mosolygott örömködve. – Ha nem vinnél be, kelhetnél zöldhajnalban – fújtatott egyet. Igen, senki sem szeret korán kelni...
- Igen, ahogy néztem, még így is fél óra az út – emlékeztem vissza a térkép szerinti számításra. Motorral azért milliószor gyorsabb volt.
A lift megérkezett a célhoz: a 11. emeletre. Kiszálltunk és a szemben lévő ajtók között megállva köszöntünk el egymástól. Mikor már egyedül voltam a házamban furcsa, magányos érzés fogott el. Ennyire nagy hatással lenne rám ez az ember?
Oh, Viktor, bárcsak itt lennél! – gondoltam, majd a kanapéra rogytam. Manó szinte azonnal vette a lapot és a hátamra ugrott, – mivelhogy hason vetődtem az ülő és fekvőalkalmatosságra – hogy ott kezdve el nyávogni, vonja magára a figyelmet, miszerint az ő hasa a világ legfontosabb dolga és bizony éhes. Mikor felugrott a háttámla tetejére, felültem és úgy pillantottam rá, mintha ember volna. Elkezdem puha buksiját simogatni és beszélni hozzá:
- Miért vagyok ilyen?! Még te is itt vagy, de olyan, mintha nem lenne senkim, ha nincs itt. Alig ismerem, hogy érezhetek ilyet, hah? – manó kelletlenül nyávogott egyet, miközben leült és dorombolni kezdett. – Nem vagyok normális, ugye?! Olyan, mintha az elveszett testvéremet találtam volna meg... - fejemet idegesen fúrtam a macsek oldalába, aki nem zavartatta magát, tovább dorombolt. Ismét nyávogott. – Jól van! Megyek! – simítottam végig puha és ápolt szőrén.
Miután elhallgattattam a fekete szőrcsimbókot és szörnyen éhező hasát, a pultra ültem és gondolkodtam. Az órára tekintettem, ami csupán 7 órát mutatott. Más esetben inkább elküldtem volna a fenébe a megbeszélést, de most tudtam jól, hogy szükségem van Kuroo-ra. Beszélnem kellett vele és itt volt rá a megfelelő alkalom.
Mintha valami megégette volna az alsó felem, úgy ugrottam le a pultról és rohantam a gardróbba, hogy felvegyek valami olyan ruhát, amit felvállalhatok a yakuzák előtt. Végül egy fekete inget, egy fekete, testhezálló nadrágot és egy szintén fekete, hosszított fazonú kabátot, ami a combom közepéig ér, és egy egyszerű, lovaglócsizma fazonú, fekete cipőt vettem fel. Tökéletes összhang. Fekete. Hiába, még mindig ez a kedvenc „színem".
A megbeszélés után, szinte azonnal Kuroo életére törtem:
- Beszélnünk kell!
- Én is úgy gondolom! – helyeselt. Mind a ketten betértünk az irodámba és kezdetét is vette a diskurzus. Kuroo-t igaz barátomnak mondhatom, mégsem érzem olyan közel magamhoz, mint amilyennek Viktort éreztem. De mivel másom nincs, vele osztok meg mindent, ami akadályként gördül elém az életben. A beszélgetésünk során, minden lehetséges dolgot a fejemhez vágott. Például azt, hogy lehet, vérségi kötelék köt össze HoSeok-kal, és ki tudja, lehet, hogy a testvérem. Jót röhögtem, minden egyes ehhez hasonló felvetésén és a mosolyom csak akkor fagyott le az arcomról, amikor halál komolyan hozzám vágta, hogy meleg vagyok. Persze, biztos, azért nem indított még be egyetlen pasi sem, mert meleg vagyok. Ellenérvként, miszerint száz százalékban az ellenkező nemhez vonzódok, azt hoztam fel, hogy rá sem másztam még rá, pedig valljuk be, nem rossz srácról van szó. Igaz, soha nem voltam még csajokkal, pedig más az én korombon már nem bír magával, de én az életstílusom miatt nem igénylem az ilyen dolgokat. Egy vállrándítással elintézte az egészet, de biztos voltam benne, hogy ezt még az orrom alá fogja dörgölni és vissza fog élni a hatalommal, miszerint még egy titkot tud rólam. Lehet, hogy nem kellene ennyi mindent elmondanom neki. Kétség sem fér hozzá, hogy a valóban komoly dolgokat nem mondja el senkinek és nem hajtja a saját malmára velük a vizet, de ahol csak tudott, besározott.
- Kuroo, nem tudom, hogy mondtam-e már, de egy mocskos dög vagy! – sandítottam rá, gyilkos szándékkal, amikor elköszönés helyett csak a seggemre csapott. – Még egy ilyen, és úgy fogsz élni, mint Hook kapitány! Ha szeretnéd, szerzek neked egy ugyanolyan kampót is! – vágtam tarkón. Szemtelen gyerek.
- Szívesen elfogadok egy kampót, ha kipróbálod velem, Oppa! – elkerekedett szemekkel néztem rá. Még soha nem volt velem ilyen szemét. Eddig is ennyire perverz lett volna?! – Csak nem beindultál? – mutatóujját a felsőm aljába akasztotta és lassan kezdte el felhúzni. Én meg se köpni, se nyelni.
- Mi a franco- - nem hagyta, hogy befejezzem, erősen lökött a falnak, így hallgattatva el, egy nyekkenést követően. Tőlem háromszor nagyobb konyhakredencekkel szoktam harcolni és mindet, kivétel nélkül lenyomom, Kuroo ellen mégis képtelen vagyok tenni. Nem tudom, hogy miért. Talán nem akarok benne kárt tenni... de lehet, hogy azt akarom, megtegye? Nem, az kizárt. Szó sincs róla!
- Ugyan Oppa, tudom, hogy te is akarod! – halod bele az arcomba és szavait szinte a számra lehelte. Itt telt be a pohár. Már nem érdekelt, ha kárt teszek benne. Ettől függetlenül egy határozott, de nem túl erős mozdulattal rúgtam ágyékon.
- Kuroo, a poénoknak vannak határai! – fújtattam idegesen, de még mindig a falhoz lapulva. Mi a fene üthetett ebbe a suhancba?
- H-hyung! – nyögte, kétrét görnyedve. Koreai szokás ugyan, hogy így szólítják az idősebb férfit, ő mégis mindig így hívott engem, még Japánban is, amit soha nem értettem. – És ha nem poén volt? – nyöszörögte, ágyékát fogdosva. Lassan egyenesedett ki, hogy a szemembe nézhessen.
- Micsoda?
- Valamit el kell mondanom, Mark! – ahogy kiejtette a nevemet, megrázta a fejét. – Vagyis Jimin! – mi? Itt meg mégis mi a búbánatos élet folyik? – Ne nézz így! Ez az igazi neved! – reagál a meglepettségemre azonnal. – Engem pedig JungKooknak hívnak és szeretlek Hyung! – a retardáltságomat és a megilletődöttségemet kihasználva az ajkaimra tapadt, miközben a kezeimet, a fejem mellett, a falhoz szegezte. A szívem hevesen dobogott, de nem tudtam, hogy a tettei miatt, vagy azért, amit mondott. Mégis ki vagyok? És ő ki? És mióta? Miért én?
Különös érzés volt, hogy életem első csókját a titkárom lopta el. Ajkai puhák és mézédesek voltak, de semmi különöset nem éreztem ezen kívül. Nem tudtam, mit kellene tennem. Ha nem csókolok vissza, akkor talán egy életre megutál, amit nem akartam. Ha visszacsókolok, kételyek közé sodrom. Egyiket sem akartam, mégis az utóbbit választottam. Azonban, mikor el akarta mélyíteni azt, nem hagytam neki; kezeimet kiszabadítva toltam el magamtól.
- S-sajnálom Kuroo – megráztam a fejem. – Vagyis Kook, de nem tudom viszonozni az érzéseidet! – a szemében szomorúság csillant, de ugyanakkor a megnyugvás terült szét az arcán. Tudta, hogy ezt fogom mondani. – De... honnan tudod, hogy ki vagyok?
- Tadashi mondta el!
- Mit tudsz még?
- Elmondom!
Aznap este jöttem rá, hogy ki is vagyok. Megtudtam, hogy apám még él és megölte az anyámat. És van egy bátyám. Miatta nem kellettem apámnak.
Elhatároztam: Meg kell őket keresnem és tönkre kell tennem az életüket, mindezt úgy, hogy HoSeok ne tudjon meg semmit. Talán mégsem lehet a barátom! Nem árulhatok el neki olyat, amit még én sem tudok.
to be countinued
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése