Az utazó - Három

Jeon JungKook szemszöge

- Ő itt a legjobb barátom, és a szobatársam, NamJoon! NamJoon, ő itt... - kérdőn néztem a férfi felé, mert lehet, hogy ismertem, de a nevét nem tudtam.

- TaeHyung! - nyújtotta kezét barátomnak.

- Beteg vagyok, ne fogj velem kezet! - hárított barátom. - Örülök a találkozásnak! Jobban vagy? - utalt az idegen sebére. Utóbbi csak bólintott és megszeppenten bólogatott. Biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel vele. Mármint már nem volt olyan sápadt, viszont az, hogy ugyanúgy néz ki, mint mikor 8 éves voltam, fura. Meg akartam kérdezni, hogy mégis hogyan lehetséges ez, mert nem hagyott nyugodni, viszont nem akartam a barátom előtt kérdezni.

- Köszönöm, hogy segítettetek! - hálálkodott TaeHyung.

- Szívesen tettem! - mondtam.

- De mi történt veled? Csak nem késelő van a kollégiumban? - kérdezte NamJoon.

- Nem itt történt! - nyugtatta meg barátomat azonnal TaeHyung. NamJoon száját egy hatalmas sóhaj hagyta el. Pár másodpercig csönd telepedett ránk, majd ismét TaeHyung szólalt meg: - Megkérdezhetem, hogy merre van a mosdó?

- Persze, gyere, kikísérlek! - álltam fel azonnal és segítő kezet nyújtottam az újonnan szerzett, sérült barátomnak. Így legalább megkérdezhetem arról, amiről szerettem volna, de NamJoon előtt nem akartam.

TaeHyung kicsit sántikálva haladt mellettem, rám támaszkodva. Ahogy átkaroltam a derekát, annyira vékonynak tűnt. Úgy éreztem, annyira törékeny, hogy meg kell védenem. Pedig azt sem tudom, hogy honnan jött, mennyi idős és hogyan került ide.

- TaeHyung? - szólaltam meg útközben.

- Hm? - egy pillanatra rám nézett, jelezve, hogy mondhatom, majd tekintetét újra az útra irányította.

- Hogy kerültél megint ide? És hogy lehet, hogy ugyanúgy nézel ki, mint 10 évvel ezelőtt? - nem néztem rá, de érzetem, ahogy kicsit megfeszül a kezem alatt. Lehet, hogy titkolni akart előlem dolgokat, de nem hagyom magam.

- E-ez kicsit bonyolult és hosszú! - dadogta.

- Van időnk!

- H-hogyha végeztem, elmondom! - vált el tőlem és a fülke felé vette az irány, amit időközben elértünk.

- Rendben, megvárlak! - kimentem az ajtó elé, elvégre egyáltalán nem illő ilyen esetben "hallgatózni". Szép is lett volna. A fejem búbjától a lábujjam hegyéig vörössé változtam volna.

- Kész vagyok! - lépett ki pár perc múlva. - Van olyan hely, ahol nyugodtan tudunk beszélni? - tért egyből a lényegre. Bólintottam.

- Gyere! - ismét átkaroltam és egyik kezét átvetettem a vállamon. Így támogattam el, a könyvtárig, amit soha senki nem használ. A kollégiumnak van egy külön, kisebb könyvtára, és bár senki sem használja, azért fenntartják. Mindig értelmetlennek tartottam, mert az egyetem könyvtára sokkal nagyobb és kényelmesebb, akkor minek kell egy másik, de most igencsak hasznosnak bizonyult. Mielőtt letelepedtünk volna odabent, körülnéztem, hogy nincs-e bent valaki. Mikor megbizonyosodtam, hogy egy árva lélek sincs, egy halkan zümmögő legyen kívül odabenn, beléptem és bezártam magunk mögött az ajtót.

- Gyere, ott hátul jó lesz! - odavezettem az egyik hátsó asztalhoz, ami fotelokkal volt körülvéve. Most, hogy már voltam itt, nem tudom, miért nem jártam ide többet. Kényelmesek a fotelok, kevés az ember és könyvillat van. Kellemes a környezet. Azt hiszem, mostantól többet fogok majd idejárni.

- Nos... - köszörülte meg torkát. - A professzorodtól tudom, hogy te hiszel az időutazásban, úgyhogy nem kertelek. Időutazó vagyok - szavaira először lesokkolok. Mindig is hittem benne, hogy lehet az időben, de talán soha nem hittem igazán, hogy fogok találkozni olyannal, aki tényleg utazott már így. Most, hogy mégis megtörtént velem, értetlenül álltam a történtek előtt. - Tíz évvel ezelőtt... pontosabban, neked tíz évvel ezelőtt, utaztam ide először. Akkor csak azért utaztam, mert felfedeztem. Nem sokkal azelőtt jöttem el a joseon-i korból, és érdekelt, hogy előre tudok-e menni. És akkor találkoztam veled! - mosolygott rám kedvesen.

Visszaemlékeztem arra a napra. Most, hogy már minden világosabb a számomra, már láttam a személy arcát is, aki átadta nekem a labdát. Tényleg TaeHyung volt az. Ahogy kezdtem lassan, de annál biztosabban felfogni, hogy mi is történik körülöttem, az arcomon lévő mosoly egyre szélesedett.

- Tudtam, hogy vissza fogsz jönni! - csillant fel a szemem, miközben kiejtettem-e szavakat. Mindig reménykedtem benne, hogy majd újra találkozhatok azzal a személlyel, akit aznap láttam. És most, 10 év elteltével, végre megtörtént. TaeHyung csak elkerekedett szemekkel nézett rám. Úgy tűnik, nem ilyen reakciót várt tőlem. Lehet, hogy azt hitte, majd megijedek vagy kinevetem? - Most mi van? Azt hitted, majd hülyének nézlek? - vontam fel az egyik szemöldököm.

- Igen... - pislogott sűrűn. - Általában annak tekintenek, mikor elmondom nekik, hogy tudok utazni az időben.

- Hát most nincs általában és nem is olyan személy vagyok, aki ilyen miatt kinevetne. Elvégre azt mondtad, tudod, hogy hiszek az időutazásban! De most mit keresel itt? - hadarom. Teljesen feltüzelt ez a helyzet. Végre csoda történt velem. Elég unalmas volt eddig az életem, és úgy tűnik, most lesz benne egy kis szín is.

- Üldöztek, ezért az időgéppel szöktem meg. Egy angol tudós, tudni akarja a titkomat - mondta. Ahogy a szavakat kiejtette száján, arca úgy vált egyre komorabbá. Nekem azonnal beugrott valaki, de nem akartam elhamarkodottan megszólalni, szóval csak csendben vártam, míg mondandója végére ér. - Az emberei üldöztek engem és a barátomat és a gép maradt az egyetlen esély. És mivel ebből a korból ismerem Min professzort, és téged is, úgy ahogy, úgy döntöttem, ide jövök. Ráadásul itt több lehetőségem van, bármit kezdeni.

- Várj, várj várj! - állítom le azonnal. Ez nem lehet igaz! - Min professzor... Úgy érted... Min YoonGi? - pislogok nagyokat. TaeHyung bólint. - És azt mondtad van egy barátod, aki benne van ebben az egészben?! - inkább kérdésnek hangzik.

- Igen. Miért?

- Ő most hol van? Ha te megsérültél, akkor ő-

- Neki nincs semmi baja! - nyugtatott meg azonnal, miközben kezét a vállamra tette. - És most ő is itt van, csak őt elküldtem a professzorhoz!

- Miért nem ezzel kezdted? - korholtam meg. - Akkor oda kell mennünk! - pattanok fel a kényelmes fotelból hirtelen. Ez azonban azt vonja maga után, hogy elszédülök és visszarogyok.

- Jól vagy, JungKook? - áll fel ő is, de ő sokkal óvatosabban.

- Igen, csak ma még nem nagyon ettem! - fogtam meg a fejemet, mintha ez segítene a szédülésemen vagy az éhségemen. Túl sok minden történt velem és észre sem vettem, hogy mennyire elrepült az idő.

- Akkor mielőtt elmennénk Min professzorhoz, ennünk kellene - nyújtja nekem a kezét. Mosolyogva pillantok széles-vigyorú arcára és elfogadom a segítő kezet.

A sorsunk talán ekkor fonódott össze.