- Akkor ezzel most azt akarod mondani, hogy halvány lila fingod sincs arról, hogy ki a fene állhat emögött? - Kuroo, vagyis Kook szemöldöke közepéig meg sem áll.
- Ahogy mondod! - bólogatok helyeslően. Már mindent elmondtam neki, és bár azt hittem, ezzel okosabb leszek, de egyáltalán nem jutott eszembe semmiféle eshetőség. Most pedig itt ülök előtte és a tanácsára várok, miközben konkrétan semmi köze ehhez az egészhez. Az eszemet és a racionálisabb énemet valahol, útközben elhagytam. - De valaki olyannak kell lennie, aki tudja, hogy ki vagyok. És azzal is pontosan tisztában kell lennie, hogy éppen mit csinálok és azt is tudnia kell, hogy HoSeok mellett dolgozom.
- Lehet, hogy... - a fotelben kicsit előredől és kihúzza magát, ezzel kifejezve teljes mértékű érdeklődését a téma iránt. - Apád gyilkosa az? - hangjából lehet hallani, hogy talán ő sem hiszi el, mégis van esélye annak, hogy amit mond, igaz.
- Nem hinném. Elég kevés rá az esély, bár kétség sem fér hozzá, hogy van rá esély.
- De, mégis mihez kellene most kezdenünk? - hátát ismét a kényelmes háttámlának dönti, mintha az segítené őt a gondolataiban.
- Ötletem sincs, de nagyon hamar ki kell találnom valamit! - ismét a kezem közé veszem a papírt. Mintha azt várnám, hogy majd valami titkos kis jelet megpillantok a papír valamelyik sarkában, ezzel megoldást találva a kérdéseimre. Ismét tüzetesen átolvasom minden egyes sorát, minden betűjét. Olyan sokszor olvastam már. Mégis, csak most veszem észre. Néha annyira primitív tudok lenni, hogy meglepődök saját magamon is. - Várjunk csak! - most rajtam a sor, hogy hátamat eltávolítsam a háttámlától és elmondjam kíváncsi barátomnak, hogy mégis minek örültem meg ennyire. A papírt megszorítom a kezemben.
- Mi az? Mit találtál? - sürget, pedig tudja, hogy ezzel nem ér el semmit.
- Nem állítja azt, hogy tudja ki vagyok! - osztom meg ezt a teljesen racionális és szembetűnő észrevételt, ami felett egészen idáig képes voltam elsiklani. Lehet, hogy HoSeoknál hagytam az agyamat. - Még azt sem lehet biztosan mondani, hogy sejtené az igazi kilétem. Teljesen olyan, mintha csak a HoSeok felé mutatott énemet ismerné!
- Hadd nézem! - nyúl JungKook a papír felé, amit készségesen át is nyújtok neki. Elvégre több szem, többet lát, még akkor is, ha már megtaláltuk azt a valamit, amit kerestünk. JungKook szeme cikázik a sorok között, ahogy immár annak tudatában vizsgálja át a levelet, amit elmondtam. - Valóban! - csillannak fel szemei, amikor befejezi az olvasást, és újra szemeimbe néz. - Akkor valaki a munkahelyedről?
- Még így sem tudom biztosan, hogy ki lehet ez, de így határozottan arra dől a mérleg. Viszont indulnom kell! Nem sodorhatom veszélybe HoSeokot! - kapom fel minden cuccomat, ami kellhet. A telefonom a zsebemben, pénztárca és kulcsok a kezemben és más már nem is kell. - Ha fél óráig nem kapsz felőlem semmilyen hírt, küldj erősítést!
- Nem kéne veled mennem? - pattan fel helyéről, ahol eddig olyan kényelmesen ült.
- Ugyan már! Tudok vigyázni magamra! Ráadásul nem gondolod, hogy gyanús volna? Nem akarom, hogy bárki bármire rájöjjön, amit eddig nem tudott! - rázom le ezekkel az okosan csavart szavakkal. A szívemet nehéznek érzem. Olyan sok embert sodortam már veszélybe, nem akarom, hogy még többeknek át kelljen élnie azt a poklot, amit a velem való együttlét jelent. Persze, ez bizonyos szinten elkerülhetetlen, de a szenvedésük szintjét a lehető legkevesebbre kell redukálnom. Sok ember élete van a kezemben, ezért kell már a legkisebbet is megbecsülnöm, nehogy aztán felelőtlenné váljak; ahogy apám tanította.
Mielőtt még elhagynám a lakásomat, a zsebembe süllyesztem a tőrömet. A motoromhoz érve még egy utolsó pillantást vetek az épületre. Tekintetem akaratlanul is a szomszédom lakása felé terelődik. A szívemen idegesség lesz úrrá. Ilyen piti kis apróságok miatt nem szokott ilyen hevesen verni a szívem. Mégis mi a franc történik velem? Nem! Most nem veszíthetem el a fejemet!
Még a saját magam helyreintését követően is ideges maradok. A motoromra felülve először a bankhoz megyek, hogy kivegyem a kellő pénzmennyiséget. Nem értem a követelőt. Mégis miért csak ennyit kért? Valaminek lennie kell a háttérben, amiről én nem tudok. Talán ezért is van bennem nagyobb félelem, ezt az egészet illetően. A táskával a kezemben ülök vissza a motorra és egészen a megbeszélt helyig idegesen markolom a kormányt. A pontos helytől tízpercnyi sétára parkolom le a járművemet. Ezt követően megragadom a táskámat és gyalog teszem meg a hátrelévő utat.
Már elég közel járok. Kezem a zsebembe kerül, ahol görcsösen szorítok a tőr markolatára. Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, ahogy próbálom megnyugtatni magam, meglepően kevés sikerrel. Nem tudom, hogy mégis mi bajom van, de zavar, hogy ilyen vagyok. Most Viktor biztosan nem lenne rám valami túl büszke.
- Mart Tashiora? - rángat ki a gondolataimból egy kísértetiesen undorító és ismerős hang, amiben hiába van benne az az ismerős tónus, képtelen vagyok azonnal megmondani, hogy ki lehet az. Azonnal megfordulok a tengelyem körül, hogy megtaláljam a hang tulajdonosát, aki, mint kiderül, mögöttem áll. Ajkam akaratlanul is undorodó fintorba ugrik, amit képtelen vagyok letörölni onnan. Már az első perctől kezdve tudtam, hogy nem fogunk kijönni valami jól, sőt, azt is sejtettem, hogy bajom is lesz belőle. A megérzésem nem hagyott cserben.
- Te? - kérdezem a leglenézőbb hangsúllyal a hangomban. Minden kiejtett szavamból csöpög a gúny és az undor. - Mégis mire megy ki ez az egész? Mit akarsz?
- A válasz a pénz! - illegeti előttem magát, mint amikor egy ragadozó előtt teszi az agyát, egy ártatlan kis préda, mit sem sejtve arról, hogy mekkora szerencsétlenség fogja érni.
- Ugyan már! Azért ennyire nem kell hülyének nézni! - csattanok fel azonnal, ennek ellenére nem emelve fel hangomat. - Ha az volna az igazi okod, sokkal többet kértél volna! De, mégis hogy merészelsz így játszani a főnököd életével? Azt hiszed talán, hogy nem tudom megvédeni?
- Akkor... - gondolkozik el, még mindig ugyanúgy illegetve magát. - talán azt kellene mondanom, hogy most csak próbára tettelek, hogy mennyire vagy megbízható?
- Mégis mi szükség van erre? Én is csak egy titkár vagyok! - egészen közel állok hozzá és úgy halkítom le a hangomat, ahogyan egyre közelebb kerülök hozzá, miközben tekintetünket összeláncolom.
- Egy titkár dolgai közé tartozik az is, hogy megvédje a főnökét, nemde?! - úgy tűnik, egyáltalán nem félti az életét. Elég félelmetes tudok lenni, az ő szeme mégsem rebben. Fintorom vicsorrá torzul. Már messze akarok innen lenni. Elég volt ebből az emberből egy napra ennyi.
- Inkább csak fogd a pénzed, és tűnj a szemem elől! - táskámat a mellkasának nyomom. Hatalmas lelki erő kell ahhoz, hogy visszafogjam magam. Szívem szerint, itt helyben vágnám el a nyakát, és hagynám, hogy a földön fekve, teljesen kiszolgáltatott állapotban elvérezzen, miközben könyörgően nézne rám. És én nem tennék semmit. De visszafogom magam. Viktor nem erre tanított, ráadásul mit szólna hozzá HoSeok?! De miért is gondolok még ilyenkor is HoSeokra? - Tartom a számat, de ha ismét fenyegetni mered HoSeokot, vagy bántani mered... akár a legkisebb jelét is fel merem fedezni annak, hogy fenyegetést jelentesz rá, a saját kezemmel öllek meg! - köpöm arcába a szavakat. Szemeiből ekkor huny ki a magabiztosság szikrája, és helyette félelem költözik fekete íriszeibe. Lehet, hogy nehezebben tört meg, mint mások, de még nem találkoztam olyan emberrel, akire kicsit sem lettem volna hatással.
Már éppen megfordulnék és faképnél hagynám a titkárt, hadd vergődjön kétségek között, mikor lépteket hallok magam mögül. Egy pillanatra megfagyok, hogy hallhassam, pontosan honnan érkezik a lépések zaja. Mögöttem van. És egyre csak közeledik. Már érzem a jelenlétét; egészen közel áll hozzám. Miért nem mozdulok? Miért nem tudom megmozdítani a kezemet?
Hagyom, hogy az ismeretlen keze a vállamhoz érjem. Másik kezét a derekamra helyezi. Félek. Pedig nem szoktam. A két kar, meg akar fordítani, de nem hagyom. Túlságosan félek ahhoz, hogy egy ilyen lépést meg merjek tenni. Érzem a mögöttem álló személy kisugárzásából, hogy meg kell hunyászkodnom előtte. De mégis miért?
- Mark, én vagyok az! - az ismerős hangra felkapom a fejemet és már hagyom, hogy megfordítson, így pedig egyenesen a két kar tulajdonosának szemébe nézek.
Jogosan éreztem, amit éreztem.
to be countinued
következő fejezet (még nem elérhető)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése