Ahhoz képest, hogy igénytelenségemmel el akartam ijeszteni, most mégis teljes pompámban állok a tükör előtt. N mindig meg tud győzni az ész érveivel, és ezt rühellem benne. Rajta kívül senki nem képes elérni nálam, hogy engedjek a makacsságomból.
Egy lemondó sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy felveszem a zakómat. Alig kapom fel a telefonomat, a taxi már meg is érkezik, amit a sofőr egy dudálással jelez. Erőt véve magamon hagyom el a házat ismét, és próbálok N és a Főnök kérésére kedves lenni. Legalábbis egy jó darabig.
Gondolataimba mélyedek, ahogy elképzelem milyen is lesz majd az este. Remélem, minél hamarabb szabadulok. Éppen, mikor eldöntöm, hogy most sem fogok sokat beszélni, megszólal a telefonom.
- Mondd! - mindenféle köszönést mellőzve térek a lényegre. N ismer, így őt nem zavarja a személyiségem ezen… hátránya.
- Ugye kedves leszel vele?
- Most komolyan ezért hívtál fel? - még az egyik szemöldökömet is felvonom, pedig tudom jól, hogy nem láthatja.
- Igen! Baj?
- Igen!
- Jó, de akkor is! Legyél vele kedves!
- Megígértem, hogy az leszek, nem? - próbálom emlékeztetni arra, hogy már egyszer megegyeztünk. Igazán tudhatná, hogy állni szoktam a szavamat. Utálom a hazugságokat, így kerülnöm őket.
- De igen, csak tudni akartam, hogy nem gondoltad-e meg magad?! - inkább hat kérdésnek, ezzel jelezve, hogy ismét megerősítést szeretne.
- Ahj, N, menthetetlen vagy! Megígértem, nem változtatom meg a szavam, úgyhogy boldogan mehetsz a dolgodra! Szia! - választ nem is várva leteszem és ismét az utat kezdem bámulni
Még pár perc zötykölődés és az étterem előtt parkol a taxi. Mikor kiszállok és a sofőr elhajt, érzem, hogy kezd rajtam úrrá lenni a félelem. A félelem számomra egy alig ismert érzés. Még akkor sem féltem ennyire, mikor az első ügyfelemmel voltam. Kedvesnek kell lennem N miatt, és pontosan ez az oka annak, hogy ideges vagyok. Nem akarom elszúrni, mert rajta csattanna az ostor.
Megrázom a fejem. Nem gondolhatok ilyenekre! Ha másokkal megy, vele is menni fog kedvesnek lennem. Még egy utolsó, kissé remegő sóhaj hagyja el a számat, majd útnak indulok a vesztőhelyre. Ha ezt az estét túlélem, elmehetek szuperhősnek is!
Már messziről látom, hogy most nem HongBin áll az ajtóban. Egy pillanatra megállok és végignézek magamon, de mivel úgy vélem minden tökéletesen rendben van, most már belépek az ajtón. A pincér azonnal elém ugrik; a szokásos hiperaktív formáját hozva. Egy pillanatra, valami mosolyszerű fintor ugrik a számra, amiből a kissrác azonnal tudja, hogy örülök neki, de még mindig idegesít a stílusa. Ezt figyelmen kívül hagyva kezd el magyarázni:
- Nem is szóltak, hogy ma jönni fogsz!? - várná, hogy válaszoljak valamit, de én csak egy vállrándítással letudom, elvégre nem az én kenyerem, hogy ilyen piti ügyeket intézzek. - Kivel… leszel ma? - érdeklődik lehajolva, hogy ezzel a földet pásztázó szemembe nézhessen. - Biztos különleges! Kitettél magadért! - mosolyodik el. Hyuk valamilyen szinten mindig is felnézett rám, még akkor is, mikor tudta, hogy mi a foglalkozásom. Ez az odaadása a mai napig sem lanyhult.
- HongBin! - nyögöm ki a nevet.
- Mi? - egyenesedik ki hirtelen. - Komolyan? - pislog nagyokat, mintha ez segítene a helyzet megértésében. Bólintok. - Hátul van, a szolgálati lakásban - mutogat az adott irányba. Nagyszerű, még nekem is kell odamásznom hozzá. Feleségül ne vegyem?
- Köszönöm! - azzal meghajolok és elindulok. Illetve elindulnék, ha nem állítana meg:
- HongBin jó ember! - hallom hangján, hogy a boldogsága mellé, szomorúság, fájdalom, egyfajta együttérzés társul. Nem fordulok meg, csak magam elé bámulok. - Vigyázz rá, kérlek!
Bólintok. Úgy tűnik, HongBint sokan szeretik és szeretnék biztonságban tudni. Tovább indulok, hogy végre magam is eldönthessem, nekem szimpatikus személy lesz-e. A dolgozók furcsán néznek rám, ahogy a hátsó folyosón haladok. Nem szoktak itt látni, így természetesnek veszem a furcsa pillantásokat.
Szerencsém, hogy az ajtókra nem csupán számok vannak kiírva, hanem az ott tanyázó dolgozók nevei is. Így segítség nélkül megtalálom Lee HongBin nevét a leghátsó szoba aprócska, fém táblájába gravírozva. Céltudatosan állok meg az ajtó előtt és kopogásra készítem kezem, de mielőtt érkezésem lenne végrehajtani mozdulatomat, a vörösre festett falap kitárul előttem és HongBin fekete szemeivel találom szembe magam.
- Oh, Leo! - kicsit megugrik, ahogy meglát. Ezek szerint nem tervezte, hogy egészen a lakásáig szenvedem magam. - Sajnálom, hogy késtem, csak volt egy kis… dolgom - köszörüli torkát, ahogy megpróbál valamit eldugni a háta mögött.
- Nem gond, én jöttem hamarabb! - nem tudom elszakítani tekintetem a szemeitől. Látszik rajta, hogy mennyire kiszolgáltatottnak érni magát.
- Ha már idáig eljöttél… - az ajtó mögé áll és szélesebbre tárja. - Fáradj beljebb! - egy pillanatnyi hezitálás után belépek az igen apróra sikeredett szobába. Vajon mindig itt lakik, vagy csak időszakosan? - Menjünk át az étkezőbe, ott tágasabb! - mutat az ajtóra, ami a szoba másik végében van. - Nyugodtan menj előre! Mindjárt megyek! - áll egyik lábáról a másikra. Látszik rajta, hogy esze ágában sincs velem jönni. Igen, lehet hülyének nézni, de a foglalkozásom ellenére, elég hamar képes vagyok felfogni és összerakni a dolgokat.
- Mi van a kezeddel? - lépek felé egyet. Nem menekülhet. Tekintetét azonnal elkapja, ebből azonnal rájövök, hogy a lényegre tapintottam.
- Semmi! - vágja rá azonnal.
- Baj, ha nem hiszem el? - felvonom a szemöldököm, de választ nem várok. Olyan közel megyek házzá, hogy megfoghassam a kezét, ezzel rábírva, hogy megmutassa. Mozdulatom miatt a falnak lapul, de még így is elérem, amit akarok. - Azt gondoltad, hogy ezt eltitkolhatod? - intek fejemmel a véres, igénytelenül bekötött kezére. Nem válaszol csak elfordítja a fejét. - Hol van az elsősegély doboz?
- A… a fürdőben - fejével az adott helység irányába int.
- Ülj le! - segítek neki megkeresni a saját ágyát én pedig a dobozért szaladok. Még a végén elvérezne és engem tartóztatnának le a meggyilkolásáért. Annak ellenére, hogy milyen kicsi a lakás, egyáltalán nem zsúfolt. Tiszta és rendezett.
- Mit csináltál? - kérdezem, mikor a dobozzal együtt visszatérek a szobába és leülök mellé az ágyra.
- Főztem - vigyorodott el kínosan. - Vagyis csak próbáltam.
- Mutasd! - ezúttal készségesen nyújtja felém a sérült testrészét.
Letekerem róla az anyagot, ami valószínűleg az első, keze ügyébe került darab volt. A seb nem túl mély, de még így is eléggé vérzik. Biztos nagyon fájhat, de meg sem nyikkan, miközben fertőtlenítem.
- Miért? - kérdezi, mikor már a fáslival tekerem körbe a sérült részt.
- Mit miért? - ráncolom a szemöldököm, rá sem nézve.
- Miért segítettél? - ha most igazán nyálas volnék, és be akarnék nála vágódni, akkor azt mondanám, hogy “miattad”, de nem vagyok ilyen, így az igazságot vágom a fejéhez.
- Azért fizettél, hogy veled legyek, nem!? - tekintetem ezúttal már az övébe fúrom. - Alap, hogy ennyit megteszek érted! - egy pár másodpercig értetlenül fürkészi az arcomat, mintha hazugság jelét keresné. Pedig ilyet nem fog találni.
- Akkor sem hiszem, hogy bárki más megtette volna ugyanezt! - rázza hitetlenül a fejét. Így olyan, akár egy ötéves kisgyerek. Ha esetleg kedvelném, még az is mondanám rá, hogy cuki.
Annyi mindent tudnék a fejéhez vágni, mégsem teszem. Elvégre megígértem N-nek és Hyuknak is, hogy nem leszek vele szemét.
- Köszönöm! - tapogatja meg óvatosan bekötözött tagját. Nem mondok rá semmit, csak eltűnök, hogy visszahelyezzem az elsősegély dobozt a helyére. Nem akarok visszamenni! El akarok menekülni! Minden energiámat abba kell fektetnem, hogy vissza bírjak menni.
- Mit akartál főzni? - kérdezem, ami váratlanul éri, ugyanis ugrik egyet ijedtében, míg én nyugodtan az ajtófélfának dőlök.
- Pastát, húsos-paradicsomos szósszal! - süti le szemeit szégyenében. Van is mit szégyellnie!
- Hát akkor menjünk főzni! - sóhajtok egy nagyot, majd a konyha felé veszem az irányt.
- Szerintem ne-
- Majd én főzök! - fojtom belé a szót, és máris az étkező melletti konyhát kezdem keresni. Szóval még főzni is fogok neki… Neki, akit már első pillantástól kezdve rühellek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése