Törött igazság - 4 év börtön

Pontosan ma négy éve annak, hogy bekerültem erre a lepratelepre, a sok genya közé. Hányinger! Már mindenki pofáját eleget láttam, akár el is engedhetnének. Papíron kirakják a szűrömet, de hogy aztán mi lesz?! A jó Isten sem tudja?! Bár... Már teszek rá! Mindenki szemében egy mocskos áruló vagyok, aki megölte az apját és a bátyját. Hol érdekli őket, hogy ez nem igaz? Bezártak ebbe a porfészekbe, olyan húgyagyúak mellé, akik tényleg képesek voltak gyilkolni és elvárják, hogy a magaviseletem legyen "megfelelő". Ugyan a logikát nem találom, de legyen nekik Karácsony, vagy tököm bánja, mifene, csak felejthetném már el őket.

Tönkretették az életem, miattuk változtam meg teljesen. Bár... Már nem töröm rajta magam. Majdnem két évembe került, de leszoktam. Gonosz lettem, igazi bűnöző, azért hogy túléljek. Visszaváltozhatnék, de már nincs kinek! És így könnyebben élem a mindennapjaimat. Nem, nem fogok megváltozni. Maradok az, akivé lettem.

_____________________©_____________________

Az az idióta labda ütemesen, egyenlő időközönként hagyta el a kezemet, és csapódott a plafonnak. Mi mást is tehettem volna egy labda dobálásán kívül, az ételnek egyáltalán nem nevezhető moslék elfogyasztása után? 8 kilót fogytam, mióta itt vagyok...

- Jimin! - szakította félbe kínlódásomat egy értelmes ember hangja. Azonnal legurultam az ágyamról és a rácshoz mentem. Unottan nyomtam neki arcomat a fémnek.

- Hm? - pislogtam bágyadtan a börtönőrre, akit mindenki csak Monsterként ismert.

- Készülj! Kiengednek!

- Komolyan? - élénkültem fel azonnal. Mondták, igen, említették, hogy kiengedhetnek, de még nem volt biztos. Boldogan néztem fel az őrre, aki egyedüli támaszom volt itt, a párjával, Jinnel együtt. Az a kicsi jó miattuk maradt meg az életemben. Ha ők nincsenek, szerintem képes lettem volna megölni magamat.

- Persze! De már egy ideje tudod, hogy hamarabb kiengednek, nem?!

- De igen! Csak már volt rá példa, hogy utolsó pillanatban mégsem úgy alakultak a dolgok. Jobbnak gondoltam, ha nem bízom el magamat!

- Igaz-igaz! De most készülj, még a végén azt hiszik, itt akarsz maradni! – bólintottam, majd kaptam is a cuccaimat. Egyáltalán nem volt sok holmim, de miért is lett volna?! Felesleges volt idebent minden, ráadásul jó részét el is vették volna. Csak egy kép volt a családomról... illetve a volt családomról, és egy gyűrű, amit a bátyámtól kaptam. Poénból vette nekem, hogy örökre maga mellé láncoljon. Azt akarta, hogy örökre az öccse legyek, és maradjak mellette.

- Kész vagyok! – kiáltottam Monsternek, jelezve, hogy minden szükséges dolog nálam van. Egy biztos: nem fog hiányozni ez a hely, de túl sok mindent kaptam, hogy el tudjam felejteni.

- Akkor érezd a szabadság illatát barátom! – Monster kinyitotta előttem az ajtót, majd mikor melléértem, kedvesen vállon veregetett. – Remélem, visszakapod azt, amit elveszítettél. Bár tudom, hogy teljesen már sosem lesz a régi! – kezét a vállamon pihentette, miközben hálásan tekintettem fel rá. – És ha bármi van... - zsebéből egy kis darab papírt vett elő, és átnyújtotta nekem. - ... ezen a számon, mindig hívhatsz! Segítek, amiben csak tudok!

- Köszönöm, Monster! Nélküled és Jin nélkül, talán már halott lennék!

- NamJoon? – értetlenül pillantottam rá.

– Szeretném, hogy tudd, a nevem NamJoon! És hidd el! Elég régóta dolgozom itt ahhoz, hogy felismerjem, te nem vagy igazi bűnöző! Sok szerencsét, Törpe!

- Köszönöm... NamJoon! – általában utáltam, ha Törpének hívnak, de túlzottan meghatódtam ahhoz, hogy képes legyek felkapni a vizet.

Egy számomra, eddig még ismeretlen rendőr lépett mellém, és elvezetett egy szobáig, ahol felvehettem a ruháimat, amiben idekerültem. A többi rab engem ócsárolt és dobált. Nem éreztem semmit. Vagy talán mégis? Azt hiszem, féltem. Féltem, mert túl sokáig tapasztaltam a bezártságot ahhoz, hogy most aggályok nélkül lépjek vissza az életem mindennapjaiba. Tudtam, hogy meg kell birkóznom azzal, hogyha hazamegyek, már nem vár rám senki. Szembe kellett néznem azzal, hogy már nincs senkim, hogy akiket a legjobban szerettem, már soha többé nem lesznek ott. Meg kellett küzdenem azzal, hogy újra kell kezdenem az életemet. Soha többé nem mehetek vissza a táncakadémiára, soha nem mehetek vissza dolgozni, mert már ismernek és hallottak rólam mindent. És el is hitték. A sok naiv, mocskos ember, elhitt mindent, amit rólam mondtak, anélkül egy kibaszott szót is meghallgattak volna tőlem. Elkönyveltek magukban bűnösnek, így mindegy volt mit teszek, ha törik, ha szakad, én bűnös maradok előttük.

El kellene költöznöm? Valahová messzire kellene mennem! Vajon megvan még a régi házu... házam? És ha ige-

- Park Jimin? – lépett be egy talpig elegáns férfi. Ránéztem, és mintha falba ütköztem volna. Egy embert láttam, aki csak a keretig lát, azon túl nem. Szemellenzőt visel, és letudná ugyan venni, mégsem teszi meg. Kirázott tőle a hideg.

- Én vagyok! – bólintottam!

- Ezt még írja alá, és mehet! A házkulcsait a portán átadják! – vágta hozzám becsmérlő szavait. Ha nem töltöttem volna 4 évet börtönben, akkor most megsemmisültem volna a modorától. Így azonban csak hányingerem van, és legszívesebben véletlenül tökönkönyökölném. De akkor vége a jó magaviseletnek, nem-e?! Az aláírt dokumentumot visszaadtam, majd a hapsi egy átkozott „köszönöm" nélkül távozott. Bárcsak az élők sorából tette volna...

Szabad volt az út előttem. Végre kényelmes ruhák lehettek rajtam, amik nem dörzsölték az érzékeny bőrömet, és nem kellett állandóan igazgatni őket. Ezekben végre újra önmagam lehettem – már amennyire ez jelen helyzetben lehetséges. Lábaimat kissé szaporán szedtem a recepcióig. Bár nem tudom, miért siettem. Senki nem várt rám és semmi sem volt sürgős.

Ismét egy halom papír, amit aláírattak velem, majd végre a kezeim között tudhattam az apró kis fémdarabot. Fájdalmasan forgattam a kezemben, miközben komótosan sétáltam a járdán. A friss levegőn, szakadó esőben. Amikor börtönbe mentem, nem volt nálam esernyő, viszont bűnözőknek nem is jár. Talán még az égnek is fáj látnia, hogy mennyire megváltoztam, ezért zokog annyira.

Gondolataimból már csak akkor eszméltem fel, amikor hazaértem. A ház előtt álltam, ahol felnőttem, apámmal és a bátyámmal. Akik most hallottak. És az emberek azt hiszik, hogy én öltem meg. Hosszú percekig állok a ház előtt és nézem, felidézve ezzel számos emléket, melyek mostanra már csak tátongó űrt, és mély sebeket hagytak maguk mögött. Fejemből kiráztam az efféle gondolatokat, elvégre, ha sírok, az nem segít semmin. Lassan nyitottam be, és mintha porcelánon járnék, léptem be. Körülnéztem. Minden teljesen ugyanolyan. Minden ott volt hagyva, ahol emlékeztem rá. A cuccaimat ledobtam a kanapéra, és inkább valami száraz ruhát kerestem magamnak, miközben benyomtam a tévét. Legalább a zaj olyan érzést kelt bennem, mintha nem volnék egyedül.

Ráfér erre a szarra egy takarítás! – tudatosítottam magamban a második feladatomat. Mivel semmi dolgom nem volt, neki is álltam. A tévé bömbölt, az érzelmeim viharként tomboltak bennem, én pedig csak takarítottam. A nap már kezdett lemenni, a hasam pedig korogni kezdett. Legszívesebben sírtam volna. De a könnyeim már régen elfogytak; csak a szorító érzés maradt meg bennem.

Belenéztem a hűtőbe: sehol, semmi! Fasza! – a hűtő ajtaját ingerülten csaptam be. Nem akartam emberek közé menni, pedig úgy tűnik, hogy most nagyon muszáj lesz. Legalábbis, ha nem célom, hogy éhen haljak. Márpedig nem az, így az esernyőmet előkotorva léptem ki ismét a friss levegőre. Már nem esett, de a felhők továbbra is tarkították az eget, így jobbnak láttam magamnál tartani az esernyőt.

Nem sok minden változott a környéken. A fodrászat és a kisbolt, még mindig ugyanott van, ahol eddig. Talán nem a legjobb ötlet, mégis a „jól megszokott" kisboltba mentem vásárolni. Nem tudtam, hogy mit fognak reagálni arra, hogy egy „gyilkos" jár köreikben, de nincs mit tenni. Nem gondolhatok mindig másokra; önzőnek is kell néha lenni.

- Jó napot! – lépek be, egy halk köszönés kíséretében. A boltban nincs senki. Megnézem a kis táblát, de az áll rajta, hogy nyitva van, így kissé bizonytalanul ugyan, de beljebb invitálom magam. – Haló? – szólalok meg ismét. Furán vékonynak hat a hangom. Talán ilyen keveset beszéltem volna a négy év alatt, hogy már fel sem ismerem a saját hangom? – Van itt valaki?! – kiáltom el magamat hangosabban, hátha csak a raktárban vagy az irodában van az eladó. Egy elhaló hangot hallok a raktárak felől, így a gyanúm beigazolódni látszik. Diadalittas érzésekkel a szívemben indulok meg a hang irányába.

- K-ki az? – kérdezi a meglepően mély, férfihang. Soha nem hallottam azelőtt, biztos, hogy nem dolgozott itt, amikor még itt éltem. – Van ott valaki? – hangja kicsit elhaló, mégis szépen cseng. Biztos gyönyörűen énekel...

- A nevem Jimin! Valami baj van? – próbálom beszéltetni, hogy könnyebben megtaláljam.

- I-itt vagyok! Kérem, segítsen! – a raktár sarkában egy kéz integetett, egy hatalmas kupac liszt alól. Szegény srácra biztosan ráesett, amikor pakolt. Vajon mióta lehet alatta? De nem volt időm gondolkodni, muszáj volt valahogy kiszednem onnan.

- Máris segítek, maradj, ahol vagy! – csak a keze látszik ki, az is csupa fehér. A liszteszsákokat nagy hévvel pakoltam, mintha az életem múlna rajta. Miután végeztem, felsegítettem a fiút.

- Jól vagy? Fel bírsz állni? – nyújtottam a kezemet. Nem sok látszott belőle, de a szemeiben megfogott valami. Egy pillanatra megfagytam, ahogy hálás, kissé félénk és mégis boldog tekintettel meresztette rám pilláit. Nem tudom, hogy mi volt ez, de egy pillanatig tartott.

- Azt hiszem! – megfogta a kezemet. Kissé ingatag volt ugyan, de a lábán állt. Elbotorkáltunk az irodáig, ami igazából a bolt mögött lévő ház volt, ahol a fiú élt. – Ha nem gond, kicsit rendbe szedem magam, és utána kiszolgállak! Oh, de udvariatlan vagyok! A nevem Jeon JungKook, és nagyon köszönöm a segítséged! Ha nem jössz, talán estig is várnom kellett volna! – nyújtott baráti jobbot, amit el is fogadtam.

- Örülök, hogy megismertelek JungKook! Én, itt megvárlak, nem kell sietned! – leültem egy székre a konyhában és vártam. Vártam és vártam. Mígnem felbukkant Ő. Liszt nélkül, teljes valójában. Jeon JungKook. A bolti eladó.

következő fejezet