Az utazó - Kettő

TaeHyung szemszöge

- Jin, siess már! Meg fognak találni! - kapkodva pakoltam bele egy táskába. Nem akartam, hogy bajunk essen. Egész életemben gyötört volna a bűntudat, hogy miattam történt valami Jinnel. Ezt viszont nem bírtam volna elviselni.

- Sietek Tae, ahogy tudok! Már csak az év kell!

- 2017! - mondtam neki.

- Gyere gyorsan! - megtartotta a gép ajtaját, hogy kényelmesebben léphessek be.

Az ajtó hirtelen kivágódott. Elkéstünk. Ijedten kaptam oda a fejemet.

- Jin, indítsd el a gépet és tartsd addig nyitva az ajtót, ameddig csak tudod! Én feltartom őket!

- De Taehyung! - ijedten nézett rám, de nem volt idő elmagyarázni a tervemet.

- Csak csináld! Nem lesz semmi baj! - és már rohantam is az ellenségeim felé. Régóta üldöznek, pontosabban azóta, amióta rájöttek, hogy képes vagyok az időben utazni. Azt mondták, hogy kell valami külföldinek a titkom. Soha nem engedhetem meg, hogy ez a titok kitudódjon. Túl sok rossz ember van a világon, nem kerülhet rossz kezekbe. Talán el sem kellett volna kezdenem megépíteni. Vagy egyszerűen csak össze kellett volna zúznom. Már megbántam ezt az egészet. Vagy ha már nekikezdek, akkor Jin nélkül kellett volna tennem.

Futás közben felkaptam egy fémrudat, hogy legyen valami fegyverem. Az ajtón rengeteg, fekete öltönyös férfi rohant be. Mindnek egy célja volt: ellopni az időgépet. Meg kellett akadályoznom. Előttük álltam. Meglendítettem a csövet és a rohamosan közeledő férfit fejbe vágtam vele. Teste élettelenül hullott a földre, de időm sem volt szörnyülködni, már jött a másik. Hosszú percekig kellett küzdenem, mire eléggé elfogytak ahhoz, hogy el tudjam torlaszolni az ajtót.

- Taehyung, siess! Indulunk! - hallottam meg a hátam mögül barátom hangját. Alig szólalt meg, már rohantam is. Az utolsó pillanatban ugrottam be a gépbe. Fellélegezve feküdtem a padlón, amíg barátom fellélegzett. - Te mindig rám hozod a frászt! - nyújtotta kezét, amit elfogadtam.

- Ugyan már! Mindig is tudtad, hogy jó az időzítésem! - vigyorogtam rá.

- Ennek ellenére is mindig megijesztesz! - ahogy felálltam, fájdalom hasított a hasamba. Odakaptam a kezemet.

- Vér... - suttogtam, inkább csak magamnak, mintsem másnap. Úgy helyezkedtem el, hogy Jin ne láthassa.

Pár perc rázkódás után, végre megérkeztünk a célunkhoz. 2017-be. Jin, még nem utazott az időben, ezért még minden új volt a számára. Úgy tekintett körbe, mint egy gyerek, akit életében először vittek el az állatkertbe. Az én arcomon is mosoly terült el, a fájdalmaim ellenére.

- Hát... megjöttünk - szóltam. - Te menj ide! - átadtam neki a térképet. Van a közeli egyetemen egy prof, aki megígérte, hogy segít nekem és a barátomnak. - Csak mondd el, hogy én küldtelek, ő majd mindenben segít!

- Te nem jössz? - lepődött meg.

- Majd csatlakozom, de be kell előtte szereznem egy pár dolgot! - felvettem a kabátomat, hogy ne láthassa a sebet. A gép kulcsát zsebre raktam és már indultam is.

Találnom kell egy kórházat! Tudtam, de ahogy végiggondoltam, rá kellett jönnöm, hogy nincs pénzem. Nem tudtam mihez kezdeni. Leültem egy padra, hátha egy kis pihenés majd segít. Szédültem és izzadtam, a levegőt pedig egyre nehezebben vettem. Szükségem van valakire, akiben megbízhatok. A professzorhoz nem akartam menni, mert tudtam, hogy ott lesz Jin is. Az első, aki eszembe jutott, az az a kisfiú, akit akkor láttam, amikor először jöttem ebbe a korba. Illetve még az is a mostanihoz képest tíz évvel ezelőtt volt. Akkor még kisgyerek volt, mostanra már biztosan kész felnőtt. Illetve miket beszélek!? Hiszen láttam róla egy képet. Pont a professzor egyik hallgatója. Az ő házában láttam a képet és tőle tudtam meg róla mindent.

A neve Jeon JungKook volt, az egyik legkiemelkedőbb tanulója, aki mindemellett ír is. Ráadásul segítőkész is; sokszor segített már a profnak is. Már akkor tudtam, hogy ő különleges, mikor először láttam. Legfeljebb 8 éves lehetett. Aprócska termete volt, szemei csak úgy csillogtak és édesen mosolygott rám, mikor visszaadtam neki a labdát. Törékeny volt, a szemei mégis arról árulkodtak, hogy amit akar, azt eléri.

- JungKook - suttogtam magam elé. Benne bízhatok. Azt is tudom, hogy hol találom.

Lassan felálltam és elindultam az épület felé, amit kollégiumnak hívtak. Lassabban haladtam, mint szerettem volna. Minden erőmmel azon voltam, hogy még azelőtt odaérjek, hogy összeesnék.

A kollégium portájára szinte már beestem. Odamentem a kis ablakhoz, ahol egy idősödő férfi ült, kócos, összeráncolt szemöldökökkel. Pontosabban csak akkor ráncolta össze őket, amikor meglátott engem belépni.

- E-elnézést! - próbáltam annyira összeszedni magam, hogy ne nézzen valami drogosnak. - Meg tudná mondani, hogy Jeon JungKook-ot hol találom? - mondatom végére még egy mosolyt is elengedtem. Már amennyire a fájdalom engedte.

- Jelenleg nem tartózkodik a szobájában, de ha gondolja, beengedhetem, a szobatársa bent van.

- Nem kell, köszönöm, inkább megvárom kint.

- Kérem, kezd hűlni az idő odakint, ráadásul esőre is áll! Legalább a társalgóba hadd kísérjem fel!

- Renden, köszönöm! - csak fejet hajtottam, a fájdalom nem engedett többet.

Megerőltető volt a sok lépcső, de addig nem lazítottam, amíg a férfi el nem tűnt. Kabátomat szinte letéptem magamról. Izzadtam, de rázott a hideg. Egy hatalmas nyögés kíséretében rogytam bele az egyik fotelba. Nem akartam ordítani. Még soha életemben nem volt ilyen fájdalmam. Beharaptam az alsó ajkamat, amit így sikerült elharapnom.

Hosszú percekig feküdtem ott és próbáltam ébren maradni. Szerencsére senki sem jött be. Kezemet egyre erősebben szorítottam a sebre, mintha az segítene. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de kezdtem egyre fáradtam lenni. Aludni akartam és nem érezni a fájdalmat.

Hirtelen kinyílt az ajtó. Ha bírtam volna, hátrafordultam volna, hogy láthassam ki az, de elég erő kellett ahhoz is, hogy ébren maradjak. Hal lépteket hallottam meg, melyek egyre lassultak.

- E-elnézést? - hallottam meg egy remegő hangot. - Jól van? S-segíthetek? - ismerős volt a hang, de nem voltam biztos benne, hogy ki lehet az, azért lassan, utolsó erőmet összeszedve tápászkodtam fel. Mikor megláttam a hang tulajdonosát, elmosolyodtam. Még mindig ugyanolyan ambivalens érzéseim vannak tőle. Egyszerre akarom megvédeni és akarok mellette maradni, hogy megvédjen.

- J-JungKook? - csak ennyit bírtam kinyögni. Túl sok erőt pazaroltam el. Pár percig még értetlenül állt előttem a fiatal fiú. Még mindig ugyanolyan aranyos és egyszerre gyönyörű volt, mint amikor először láttam. Az utolsó pillanatban karolt fel és vitt a szobájába, de már alig fogtam fel, hogy mi történik körülöttem. Csak arra emlékszem, hogy amikor fel akarta húzni a felsőmet, ellenkeztem. Nem akartam a segítségére szorulni, mégis tudtam, hogy nincs más kiút.

Végül elengedtem magam, és hagytam neki mindent. Laposakat pislogtam rá, miközben keményen dolgozott. Jól állt neki a koncentrálás. Az ő arcával a fejemben aludtam el.

- Jungkook! - hallottam meg egy hangot valahonnan. Már kezdtem felébredni, de nem volt erőm ahhoz, hogy kinyissam a szememet. - Lement a láza!

- Tényleg? - hallottam meg a név tulajdonosának hangját is. Szívemet megnyugvás járta át, hogy a közelemben tudhatom. Hallottam a lépteit, ahogy közeledett felém. Majd keze a homlokomhoz ért. Ekkor lassan kinyitottam a szememet, hogy ránézhessek. Nem vette észre, így kezemet a kezére raktam. - Felébredt? - guggolt le mellém és hangját lehalkította. Bólintottam. - Jó van?

- Köszönöm JungKook! - mosolyogtam rá, még mindig kezemben tartva az ő kezét.

- Honnan ismer?

- Nem emlékszel rám? - pislogtam. Ha teljesen magamnál lettem volna, akkor nem árultam volna már el egyből. Talán.

- Nem.

- A labda... én adtam vissza neked! - szemei elkerekedtek és boldogan csillogtak.

- Te? - édesen elvigyorodott. - Tudtam, hogy még látni foglak! - én is elmosolyodtam. - De mi történt? Ki tette ezt veled?

- Ezt én is szeretném tudni...