Törött igazság - Lerombolnivaló falak

- Azt, a kurv... - haraptam el a káromkodás végét. Sikeresen magamra borítottam a forró levest. - Bocsánat - motyogtam az orrom alatt.

- Jimin! Jól vagy, fiam?! - ugrott elém, kendővel a kezében Kim asszony.

- Persze! Elszaladok a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam! - kitoltam magam alól a széket és szinte már rohantam is, hogy megszabadulhassak a kellemetlenség okozójától, a forróságtól. Gyorsan becsaptam magam mögött az ajtót és lerogytam a kád szélére.

Picsába is! Hülyét csinálok magamból. Ettől elcseszettebb már nem is lehetnék, komolyan mondom! A kezemet a térdemen támasztottam meg, hogy a tenyerembe temethessem az arcomat. Nem akarok JungKooknak hazudni a családomról, mégis muszáj. Emiatt legszívesebben elásnám magam.

Gondolataimból halk kopogás szakított ki.

- Bejöhetek? - JungKook volt az. Gyorsan beálltam, mintha éppen lefoglalna az, hogy megtisztítsam a nadrágomat.

- Gyere! - kiáltottam.

- Jól vagy? - a kád szélére ült és úgy tekintett rám, aggódó szemeivel.

- Azt hiszem!

Hosszú percekig harapni lehetett a csöndet, amit végül JungKook tört meg.

- Kim asszony elmondta... Hogy mi történt veled! - hangja fájdalmasan csengett a fürdőszobában. Csupán ugyanazt mondta, amit mások, mégis jobban fájt, mindennél, ahogyan megszólalt. Féltem. Féltem attól, hogy megtudja ki is vagyok, és akkor majd elhagy. Egyáltalán azt sem szerettem volna, ha kötődni kezd hozzám. És... vajon mit mondhatott neki Kim asszony?! Bár bíztam benne, de akkor sem tudhattam biztosan.

- M-mit mondott? - hangom sokkal bizonytalanabbnak hatott, mint szerettem volna. Félve sandítottam a fiúra, az előttem lévő tükörből.

- Hogy meghalt a családod és ezért vagy ennyire...

- Zárkózott? - fejeztem be a mondatát. Bólintott. - Sajnálom! - fejemet lehajtottam és inkább a vizes kendőt kezdtem el birizgálni, mint valami fogyatékos.

- Mi? Miért?! - hallottam, ahogy felpattant a kád széléről.

- Ugyan már! - mosolyodtam el keserűen, végre egyenesen a szemébe nézve. - Egyértelmű, hogy egy olyan ember, mint én, nem valami építő társaság! - már annyira szánalmasnak éreztem magam, hogy muszáj volt halkan felnevetnem, saját nyomoromon.

- Ez egyáltalán nem igaz! - háborodok fel azonnal. Kissé meghátráltam hirtelen hevességén.

- Nézd, Jungkook! Te még nem ismersz! Kérdezz csak meg valakit, aki ismer. Azt fogják mondani, hogy kerülj el tőlem, a lehető legmesszebbre. És a saját érdekedben én is inkább ezt javasolnám!

- De Kim asszony áradozott rólad. Csak jókat mondott és nem olyannak ismertem meg, aki képes lenne hazudni! - ellenkezett, szinte azonnal.

- Kim asszony, négy éve nem látott. Sokat változtam, és nem a jó irányba - megnyitottam a csapot és kimostam a kendőt.

- Ezt majd én eldöntöm! - vigyorodott el, majd vállon veregetve kisétált. Csak elkerekedett szemekkel bámultam utána. Miért mondott nekem ilyet?

Hosszú másodpercekig csak néztem a semmit, legalább úgy, mintha fogyatékos lennék. Egyre jobban kezdtem félni attól, hogy tényleg meg akar ismerni. A szavai ezt támasztották alá. Rettegtem, mint még életemben soha. Végül arra kellett feleszmélnem, hogy túl régóta vagyok már bent. Mindent visszapakoltam a helyemre, és mosolyt erőltettem az arcomra, majd kiléptem a fürdőből.

Az egész vacsora alatt igyekeztem mosolyogni és segíteni Kim asszonynak, meg persze Jungkooknak is, de nagyon sokszor gondoltam a fiú szavaira. Egyfolytában éreztem azt a szorítást a mellkasomban, amit az ember akkor érez, amikor valami miatt fél, vagy ideges. Az okát nem tudtam, talán csak sejtettem. Nem állt szándékomban túlkombinálni semmit, a szívem mégis szorított.

- Fiúk! Segítenétek nekem a mosogatásban?! - szólalt meg Kim asszony, a vacsora befejeztével.

- Persze! - ugrottam fel azonnal, kikapva a kezéből a mosatlant. Lehet, hogy sokat változtam, viszont egy, még így is biztos. Az időseknek és a szeretteimnek megadom a kellő tiszteletet.

- Nagyon köszönöm, fiacskám! - simította meg az arcomat Kim asszony. Tényleg olyan voltam számára, mintha a fia lettem volna, számomra pedig olyan volt ő, mint az anyám. Szinte észre sem vettem, és már mosolyogva mosogattam, Jungkook-kal az oldalamon.

- Mióta laksz itt? - kezdett bele hirtelen a fiú. - Mármint, mielőtt elmentél volna. Úgy értem... - teljesen összekavarta magát. Nem találta a mondat elejét, ahogy a végét sem.

- Gyerekkorom óta - ennyivel véget vetettem a tusájának, saját magával. - Majd, ahogy tudod, négy évig távol voltam, és ma tértem haza.

- Nem volt honvágyad? - kérdése közben a tányérért nyúlt, hogy megtörölhesse.

- De.

- Miért nem jöttél vissza? - újabb tányért vett el.

- Nem tudtam.

- Ezt hogy érted? - állt meg egy pillanatra.

- Szó szerint! Ahogy a szívem, úgy a körülményeim sem engedték meg, hogy visszatérjek.

- Oh, értem! - sajnálkozott. - N-nem akartam!

- Ilyen dolog miatt nem kell bocsánatot kérned! - nyújtottam neki az újabb tányért.

- De, akkor sem állt szándékomban megbán-

- Nem bántottál meg - igyekeztem ugyan visszafogni magam, de a hangom egy kicsivel még így is hevesebb volt, mint szerettem volna. A helyzetet a telefonom csörgése mentette meg. Ki a fene keresne?! Nincs is senkim!

- Hallo? - vettem fel, miközben intettem Jungkook-nak, hogy azonnal jövök vissza.

- Park Jiminnel beszélek?! - szólt bele az ismerős hang. Elsőre nem jutott eszembe, hogy ki is hívott.

- Jin? - csillant fel a szemem. - Te vagy az!?

- Én vagyok! - hallatszott a hangján, hogy mosolyog. - De mivel sietős a dolgom, rá is térek a lényegre! Szeretnénk neked bulit rendezni, hogy megünnepeljük, hogy kiengedtek! Neked mikor lenne jó?! És tarthatjuk nálad?! - hadarta. Tényleg sürgős dolga lehetett, ugyanis Jin soha sem hadar. Az a pasi, maga a megtestesül Buddha.

- Igazán nem szük-

- Nem ezt kérdeztem! - anyáskodott, ahogy mindig is szokása volt.

- Jó, jó! Jöhettek hozzám. És akár hiszed, akár nem, senkinek sem kell egy olyan munkaerő, mint én, szóval nekem bármikor jó! Amikor ti végeztek a munkahelyen... gondolom!

- Ne mondj ilyeneket! - korholta a fejemet. - Hidd el, találsz majd állást, csak nem szabad feladnod és végképp nem szabad ilyet mondanod! Saját magadat lehetetleníted el, te hülyegyerek! - megszólalt az anyai énje. Én nem reagáltam semmit, pontosabban nem tudtam és nem is volt érdemes. Egyedül csak a szememet forgattam. - És ne forgasd a szemeidet! - hiába, sok volt az a négy év. Teljesen kiismerte a szokásaimat. Még akkor is, ha nem teljesen az vagyok, akinek hisz. - Akkor holnap hatra ott vagyunk! Mentem, szia!

- Szia! - csak ennyit tudtam kinyögni, már le is tette. Szép. De kedvesek, hogy még akkor is gondolnak rám, amikor már nem vagyok számukra elérhető közelségben. Jungkook-hoz visszatérve valahogy elfog a késztetés, hogy meghívjam. Csak az a baj, hogy Jin-éknek meg nem szóltam, hogy hívok még valakit. Ráadásul olyan valakit, aki nem tudhatja meg, hogy hol is voltam négy évig. Nem, nem hívhatom el, akkor sem, ha egész éjszaka álmatlanul fogok forgolódni az ágyamban, a mocskos lelkiismeretem miatt.

- Hahó?! - legyezte előttem mancsát a magasabb.

- He? - nyögtem ki, eme kicsit sem értelmes hangot.

- Csak szóltam, hogy készen vagyunk, és hogy beszéltem Kim asszonnyal. Ezeket neked küldi! - nyomta a kezemben a kezében tartott két zacskó közül az egyiket. - És üzeni, hogy holnap reggel szüksége lenne rád.

- Köszönöm! - mosolyodtam el, a zacskót szorongatva.

- Valami baj van?! Nagyon elgondolkodtál az előbb - váltott hirtelen témát. Olyan, mint egy buzgómocsing, csak sokkal aranyosabb kiadásban. De, valahogy mégis idegesítő.

- Minden a legnagyobb rendben, csak sokkolt az ismerősöm egy kicsit - zártam le ennyivel a témát. Még utoljára elgondolkodtam azon, hogy elhívom, de a válaszom, ismételten a nem volt.

- Hát, akkor jó éjszakát! - megálltunk a kereszteződésnél, ahol el kellett válnunk. Kezet nyújtott. Hezitáltam. Ez is egyfajta kötelék, amit nem akarok, hogy legyen közöttünk. De ha nem fogadom el... Végül bizonytalanul ugyan, de kezet ráztam vele.

- Köszi, neked is! - azzal elváltunk. Én pedig életem, talán legnehezebb éjszakájának néztem elébe. Újra otthon, egyedül, ahol meghalt a családom. Csak én, a sötétség és a gondolataim.

következő fejezet