A reggelim, ami másoknak már az ebédet jelentette, nagyon jó volt. HoSeok valóban nagyon jó szakács. Nagyon precíz, még a megterítést tekintve is. A háza és a berendezése ugyanezt tükrözi. Az egész ház letisztult és rendes. Már a dobozokat leszámítva. Hozzá képest én kész disznóólban élek, pedig engem sem szoktak rendetlen férfinak titulálni.
- Köszönöm az ebédet. Ismét - mosolygok a tőlem magasabb férfira, akit csak a főztje miatt nem gyűlölök. Ő az a személy, aki azt képviseli, amivé válni szeretnék, de képtelen vagyok rá. Egy ugyanilyen, nyitott, melegszívű és életvidám személy szeretnék lenni, de nekem már nem megy. A szívem teljesen fekete, egy cseppnyi tiszta folt sincs benne. Én nem a jófiúk oldalán állok, itt én vagyok a rosszfiú, akin már senki sem segíthet. A feketebárány, akit mindenki eldobott és rossznak tekint. Viktor mindig azt mondta, hogy soha ne akarjak olyan lenni, mint bárki más, csak legyek önmagam, de ez közel sem olyan egyszerű, ha valaki negatív személyként tekint saját magára.
- Ugyan, mondtam már, hogy ez a hobbim - legyint mosolyogva a másik. Olyan embernek tűnik, aki könnyen veszi az akadályokat. Mindenen csak elmosolyodik, legfeljebb megrántja a vállát, és már túl is lép rajta.
- Esetleg, meghálálhatnám valamivel? Mondjuk, holnap egy desszerttel? Ugyan nem vagyok valami jó a főzésben, viszont ismerek egy nagyon jó cukrászdát, ahol az egyik ismerősöm a cukrász
- Mondtam, hogy nincs szük-
- Kérlek! - szakítom félbe. A szemeimet elkerekítem, hogy jobban hasonlítsak egy éhes kiskutyára, mint saját magamra. - A lelkiismeretemnek szüksége van rá!
- Jó, legyen! Hogyha ma végeztél a munkával, akkor gyere át megbeszélni, hogy meddig tart a munkaidőd. Én általában 5-ig szoktam dolgozni, de nagyjából minden nap máskor érek haza. Igyekszem holnap pontosan érkezni!
-Rendben! Akkor majd jövök! - azzal visszatérek a saját lakásomba, ami a folyosó túloldalán van. Különös ember ez a HoSeok. Általában hamar kiismerem az embereket, de ő még mindig egy tökéletesen csukott és lelakatolt könyv. Csak pár apróságot tudok róla, ami persze semmire sem elég. Az órámra pillantok: még van egy órám az interjúig. Hamar eldöntöm, hogy gyakorolni fogok. Régen nem tettem már meg, így nem fog ártani.
A 21. században, minden jakuza a lőfegyverekre szakosodik. Mindenkinek kötelező, hogy tudja őket használni, de én kivétel vagyok. Viktor természetesen megtanított, hogyan kell lőni ezekkel a fegyverekkel, de csak nagyon ritkán használom őket. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább csak kirakom őket a falra, ha már más hasznukat nem veszem. Az én igazi fegyverem az íj és a kard, valamint a tőrök. Viktor is ugyanezekkel harcolt, ezért is néztek fel rá annyira. Ő volt az egyetlen, aki képes volt még ezeket a régi, hagyományos fegyvereket használni. Ugyan bonyolultabb volt őket, még kézbe venni is, és talán tovább is tartott elsajátítani a használatukat, mégis képes volt tökéletesen harcolni velük, így nagy tiszteletnek örvendett. Sokkal jobban szeretett kardot forgatni és íjjal lőni, így velem is megtanította. Ő volt a közvetlen mesterem. Minden más jakuza fejének fia, másoktól tanult, nem az apjuktól, de engem mégis Viktor tanított. Ezért is hálásnak kell lennem. Ha még élne, akkor sem lenne elég az életem, hogy megháláljak neki mindent, amit tett. Többet tett értem, mint egy egyszerű apa. Sokkal több volt ő nekem annál.
Beléptem a gyakorló szobába, ami a hálószobám gardróbjából nyílt. Teljesen titkos volt, még a saját embereim, sőt Kuroo sem tud róla. Egy egyszerű és üres szobáról van szó. Ahogy belépek a bal falon van az íjam, a tegezzel és a nyilakkal, alatta a dobótőrökkel és alattuk a karddal. Középen, egy irányítópult van, ahol beírhatom, hogy hogyan tűnjenek fel előttem a céltáblák. A szoba többi része pedig a gyakorlótér. Bár nem akkora, mint amekkora a főhadiszálláson volt, de ez is egészen nagy, ahhoz képest, hogy hol van. Leemelem az íjamat, a tegezt pedig a hátamra erősítem. Egy laza, bemelegítő nehézségűre állítom a rendszert és beállok a kezdőpozícióba. Mély levegőt veszek, lehunyom a szemem, majd ahogy felcsendül a szirénához hasonló hang kinyitom a szemeimet. Az íj idegére egy nyilat helyezek, majd megfeszítem. A nyíl tolla az arcomat súrolja az íj idegével együtt. Megjelenik az első céltábla, tőlem jobbra. A szemem odakapom, majd az íjat is mozdítom. Meg sem állítom az íjat, egy helyben, azonnal lövök. Azt sem figyelem, hogy a nyilam vajon célba talált-e, már a következő cél felé fordítom az íjat, a következő nyíllal, ami már lövésre készen feszült az idegen. Hosszú ideig tartott elsajátítanom, hogy hogyan tudom a leggyorsabban kihúzni a nyilat a tegezből, és lövésre készen az idegre helyezni. De jó tanárom volt, így sok gyakorlás és némi vér izzadása után mégis sikerült elérnem a szintet, amit szerettem volna.
Zihálva állok meg, mikor már az összes nyilamat kilőttem. Visszalépek a vezérlőhöz, hogy megnézhessem az eredményt. Ami azt illeti, rosszabbra számítottam annyi idő kihagyása után, de az eredmények előtt állva, boldogan konstatálom, hogy minden nyilam a belső körökbe talált. Tényleg nagyon jó tanárom volt. Mosolyogva gondolok vissza arra az időre, amikor először fogtam a kezemben íjat. Emlékszem, hogy alig bírtam kihúzni és amikor elengedtem, hatalmasat csapott az alkarom, puha, belső felületére. Ez volt a büntetésem, amiért nem voltam hajlandó kivárni, hogy Viktor végigmondja, amit mondani kívánt. Szomorú mosoly kíséretében sétálok el a kilőtt nyilakig, hogy azokat összeszedve a tegezbe tegyem őket, majd vissza a helyükre. Az íjat is visszateszem, majd a tőröket veszem le. A direkt, ezeknek a tőröknek kialakított övbe helyezem őket, majd ismét a vezérlőhöz sétálok. A bemelegítő programot állítom be, ismét, majd a pályára sétálok. A szememet lehunyva lengetem meg a kezemben a tőrt, így kitapasztalva annak súlyát és egyensúlyát. Az élét megfogva emelem fel a bal kezemet dobópozícióba. Nem vagyok bal kezes. Éppen ezaz. A bal kezemmel kell többet gyakorolnom, ugyanis az az ügyetlenebbik kezem. Viktor mindig felhívta rá a figyelmemet, hogy a bal kezemmel ugyanolyan jól kell tudnom dobni, mint a jobb kezemmel. Ezért is maradt meg mai napig szokásomként, hogy a bal kezemmel kezdek. A szememet most is lassan nyitom ki, és kitágult pupillákkal és kiélezett érzékszervekkel figyelem, hogy hol tűnik fel az első cél. Ahogy az első tábla felbukkan, a tőrt megbillentem: előre, majd hátra és amikor legközelebb előre billenteném már dobom is. Eközben a jobb kezemben már ott van a következő tőr. És ez így megy váltott kézzel, mígnem ismét zihálva állok meg, a hangjelzés után. Ettől szoktam el legkevésbé, ugyanis egy vagy két tőrt mindig magamnál tartok a biztonság esetére. A kardot máskorra hagyom. Az egy kicsit nagyobb lélegzetvételű dolog. A vezérlőhöz lépve ismét egonövelő élményben lehet részem, ugyanis az összes tőr tökéletesen talált célba. A rendszert leállítva és két kést leszámítva mindent visszateszek a helyére és elhagyom a szobát. Az órát megnézve, szomorúan jövök rá, hogy az időt még mindig képtelenség megállítani. Alig fél órám van, és meg kell jelennem egy interjún, öltönyben... nyakkendőben. Nem éppen ínyemre való. Egy gyors zuhany után, kissé kapkodva húzom magamra az öltöny minden egyes hozzávalóját, majd minden szükséges dolgomat, ami nem más, mint a telefonom és az irataim, felkapva, rohanok a motoromhoz, hogy még időben odaérjek.
Az épületet már láttam, de a belső tere, már egészen más tészta. Körülbelül öt percig tart, míg megtalálom az említett irodát, de végül sikerül. És éppen időben. Legalább 30, velem egykorú férfi várakozik a folyosón, lapokat olvasva, izzadt homlokkal, összeráncolt szemöldökkel. Mindenki ráparázik és a saját életrajzát magolja. Ehhez képest én maga vagyok a megtestesült Buddha. Én érkezem legkésőbb és nem is hoztam magammal semmiféle papírt, amit magolnom kellene. Talán azért van, mert nem hat meg, hogyha nem kapom meg az állást... Mindenki kíváncsian emelte rám a tekintetét. Rühellem, ha minden szem rám szegeződik, így egy undorodó fintor kíséretében sétálok arrébb, hogy a leghátsó és legeldugottabb székre ülhessek. Alig helyezem el a formás, meggyötört fenekemet a széken, máris belép egy fiatal srác, aki valószínűleg az itteni mindenes, akit mindenki ugráltat és kihasznál. Ahogy belép, buzgómócsing stílusban hadarni kezd:
- Kérem, minden jelentkező álljon fel és vegye át a sorszámát. A sorszámok érkezéstől függetlenek. Sorban fogják önöket behívni, persze a számtól függően. Mindenkit kérek, hogy várja meg, az interjú végét, ugyanis itt helyben, fogják eldönteni, hogy ki lesz, vagy kik lesznek az új alkalmazottak - mire a végére ér, én kellemesen elszédülök, már csak amiatt is, hogy nem vett levegőt. Remélem, hogy nem kapom meg az állást, különben ezzel kell együtt dolgoznom. Amit kizártnak tartok, hogy kibírnám. Nem. Az nem én vagyok.
- Kérek mindenkit kifáradni! - játssza tovább a mócsingot a kissrác. Mindenki idegesen áll fel és tolong az első helyért. Csak én maradok veszteg és várom meg, hogy mindenki kihúzza a számot, s én csak akkor állok fel. Már mindenki sustorog, hogy ki melyik számot húzta, amikor én visszasétálok a helyemre és megnézem, hogy hanyas számot kaptam. 15. Se nem túl elől, se nem túl hátul. Tökéletes. A kis buzgómócsing kiszalad a szobából, majd fél perc múlva visszatér.
- Kérném az egyes sorszámú személyt, hogy fáradjon velem! - egy remegő kezű és lábú srác áll fel a székéről és imbolyogva sétál a kis mócsing után.
Amíg az előttem lévők, szépen sorban fogynak, azon gondolkodom, miért keresnek az állásra csak férfiakat?! Talán nem is irodai munka akar lenni? Lehet, hogy valaki csak szolgát akar? Ezért is csak magamat hibáztathatom. Miért nem olvastam végig, amit írtak az állásajánlatban? Vagy miért nem néztem utána a cégnek? Mindegy, késő bánat. Amúgy sem hinném, hogy fölvennének. Legkésőbb azon a kérdésen bukok el, hogy miért akarom ezt a munkát. Mindig azt mondom, hogy az apám, Viktor miatt van. Általában már előtte kiakasztom az embereket, így nem kérdezik meg, hogy miért is választanám a halott apám miatt ezt a munkát... A gondolataimból a buzgómócsing zökkent ki azzal, hogy elkezd előttem hadonászni, miközben mindenki felénk fordul.
- A tizenötöst kérem, fáradjon utánam! - emeli meg hangját. Hanglejtéséből arra következtetek, hogy már nem ez az első alkalom, hogy megpróbálja felhívni a figyelmem. Idegesen állok fel, miközben a kezem még mindig a zsebemben van, és idegesen fonódik a tőröm markolata köré. Ennek az alaknak a pofalemezétől is felmegy bennem a pumpa...
- Jövök már, csak kérem, fogja vissza magát. Elég érzékeny a hallásom! - nyafogok, hátha negatív pontot szereznék vele.
- Ja, látom! - röhög cinikusan. - Kövessen! - a fiatal férfira nem is figyelve lépek be az irodába. Nincs bent semmi más egy hosszú asztalon és néhány széken kívül. Az asztal egyik oldalán, öt szék, rajtuk négy ember... Valaki hiányzik. Ezzel szemben a másik oldalon csupán egy szék foglal helyet. Ettől az ember sokkal kisebbnek érzi magát.
- Kérem, foglaljon helyet! - utasít a mindenes a székre mutogatva. A kezem csak erősebben fonódik a tőrre. Ha még egyszer látnom kell ezt a személyt, biztos, hogy vér fog folyni.
- Köszönöm! - mosolygok rá a tipikus álmosolyommal, amiről csak kevesek képesek megmondani, hogy nem igazi. Egy meghajlást követően, mindenki felé, helyet foglalok a széken.
- Jó napot! - kezdi a bal oldali, kicsit idős nő. A kicsit időst a 30-as éveinek végén járóra értem. Számomra ez a kor, még egyáltalán nem számít idősnek, de nem tudom, hogy máshogy lehetne kifejezni. Lényegtelen. Szőke, festett haja, szabadon bomlik a vállára és mellkasára. Egy rettentően kivágott felső van rajta, és meg kell hagyni, igen szép dekoltázsa van. Az arca nem mondható a legszebbnek, mégis szép, a maga karakteres vonásaival. A szeme barátságos és céltudatos nőről tanúskodik.
- Jó napot! - hajtom meg ismét fejemet, mind a nő felé, mind a másik három jelenlévő felé. A nő mellett közvetlenül egy baljós tekintetű, enyhén európai beütésű férfi van. Körülbelül egykorúak lehetnek. A férfin vastag keretű szemüveg van, és tipikusan aktakukac kisugárzása van. De látszik rajta, hogy ez csak a felszín. Az élete rendezett, de szeret elszakadni a szabályoktól, kicsit kirúgni a hámból. Biztos, hogy van háziállata, legvalószínűbb, egy közepes testű kutya. A kezén jeggyűrű, amit folyamatosan piszkált. Talán rossz szokás, talán még csak nem szokott hozzá. A harmadik személy egy vén trotty, utálatos, lenéző arckifejezéssel. Egy szemüveg mögül mér végig, az undor minden jelével az arcán. Visszataszító. A gallérja már elsárgult, gondolom tartozása van, ha nem tud egy új öltönyt venni. Vagy csak szimplán igénytelen. Az öltöny ujja már kopott, biztos sokat hordta. De látszott rajta, hogy drága. A toll, amivel írt, szintén drága, éppen úgy, ahogy az asztalon lévő telefonja is. A legújabb modell. Tehát gazdag, és a kisugárzását tekintve pökhendi. A negyedik férfi, vagyis... Inkább srác, velem egykorú. Nem úgy néz ki, mint aki elszállt magától, azonban mindene rendezett és tiszta. Kissé visszahúzódónak hat, aki könnyen teljesít parancsokat, de ha neki van igaza, azt megvédi. Eléggé sokszínű hallgatóság, meg kell hagyni. Ráadásul a középső, üres szék arra enged következtetni, hogy egy ötödik, szintén teljesen más személyről van szó, aki majd beesik, az interjú közepén.
- Ha minden igaz, maga Tashiora Mark?! - kezd bele a nő mellett ülő férfi.
- Így van - bólintok.
- Nos, az önéletrajzát látva, igen színes személyiség - folytatja, mire nekem nevetni támad kedvem. Bár talán igaza van, de számomra csak két dolog létezik... A fekete és a fehér. A halál és élet. Vagy ez, vagy az, de a kettő között nincs semmi.
- Köszönöm! - ismét az álmosolyom.
- Megkérdezhetem, hogy az apjával mi történt? Itt csak annyit látok, hogy meghalt. Az én időmben még hallottam is róla, elég híres volt?! - könyököl fel a nő az asztalra ezzel előre tolva a melleit. Jó, hogy szép ikrek, de ez egy kicsit visszataszító.
- Megölték - mondom teljes hidegvérrel, mire mindenki ereiben megfagy a vér. Vajon a hidegvérem miatt, vagy a puszta tény miatt, hogy valakit meggyilkoltak a családomban.
- Oh, s-sajnálom... - habog a nő, miközben ismét hátradől. Köszönöm.
- Semmi baj, már túl vagyok rajta! - nyugtatom meg a nőt. - Anno sokan kérdezték ezt tőlem és egy idő után sikerült kicsit megbarátkoznom a gondolattal - ha tudná, hogy még mindig apám gyilkosát keresem és bosszút akarok állni... Akkor azt is közölnöm illene, hogy képes vagyok arra is, hogy megöljem.
- Elnézést, de kérdezhetek valami? - kezd bele az öreg remegő hangján. A hátamon is feláll a szőr tőle.
- Természetesen! - mondom egy bólintás kíséretében.
- Én ismertem, Tashiora Viktort, de nem rémlik, hogy lett volna felesége, nem hogy gyereke?! - érdekesen alakul ez az interjú. Eddig sehol sem tettek fel nekem hasonló kérdéseket, nem mintha olyan sok interjúm lett volna már.
- Mert engem örökbefogadott. Más voltam, mint a többiek és valamiért felfigyelt rám. Így elvitt magával. És az apám lett - mondom el a megható történetemet, néhány fontos információt "kifelejtve" belőle.
- Biztos jó apád lehetett, ha képes vagy apádként gondolni rá - mosolyodik el az öreg. Különös, de ez a mosoly igazi volt.
- Nos - kezd bele a nő - Kezdenénk az interjút, de késik az osztályvezető. Remélem nem gond, ha várnia kell egy keveset?!
- Természetesen! Nem gond! - mosolygok. Nem elég, hogy egyáltalán el kellett jönnöm erre a nyomorult helyre, még várnom is kell, ki tudja mennyit. Szórakoz-
A szitkozódásomnak az ajtón beeseő személy vet véget. A hangos zajra, azonnal felé kapom a fejem és amint felismerem az arcot, megfagy az ereimben a vér. Biztosan csak szórakoznak velem. Annyira meglepődök, hogy felpattanok a székről.
- H-HoSeok? - remeg meg a hangom.
- Mark? Te... Itt... Ide akarsz jönni dolgozni? - elkerekedett szemekkel bámulom a férfit, miközben bólintok.
- Sunbae, te ismered őt? - kérdezi a legfiatalabb tag... Elpirulva??
- O-oh! - tesz felém egy lépést, de az arckifejezése még mindig ugyanolyan "értelmes", mint az enyém.
- Seok-ah, azt hiszem le kellene ülnöd, és elmagyarázni, honnan is ismered Markot - pillog rám a nő. Ew, ez nem esett jól a lelkemnek.
- Ah, persze - krákog egyet zavarában, majd folytatja mondandóját, miközben helyet foglal. - Szóval említettem, hogy a költözés miatt szabadnapot vettem ki. A legtöbb dolgot már elintéztem tegnapra, de nem volt netem, így megkértem a szomszédot, hogy segítsen. És... Mark az a bizonyos szomszéd.
Miután elmondta, amit akart, mindenki felém fordult, hogy igazoljam, amit mondott. Bólintottam, ezzel pontot téve az ügy végére.
Az interjú ezután zökkenőmentesen halad. Az első pillantásra kialakított képek a személyekről helytállóak voltak, azonban HoSeok nem árult el semmit. Nem értem, hogy lehetséges ez. Soha nem történt még velem ilyen. Miért pont most és miért pont ő?
- Kedves Mark! - könyökölt fel a nő ismét, immáron sokadjára az asztalra. - Utolsó kérdésként szeretném megtudni, hogy miért szeretnéd ezt a munkát? - eddig nem akartam ezt a munkahelyet. De mióta megjelent HoSeok, más a helyzet. Közel akarok lenni hozzá, hogy megfejthessem. Úgy érzem, ha nem tudok meg róla többet, elbukom Viktor előtt. Csak ezzel a nővel lesznek gondok. Szép és csinos, de nem az esetem. Sokkal jobban szeretem a visszahúzódó egyedeket.
- Biztos vagyok benne, hogy apám is azt szeretné, ha lenne egy rendes állásom. Eddig mindig az ő oldalán voltam és tanultam tőle, biztosan örülne neki, ha azt látná, végre önálló lettem.
A nő szemébe könnyek gyűlnek. A mellette lévő férfi bólogat. HoSeok vigyorog, mint a vadalma és bátorítóan néz rám. Még a vén trotty is megenged magának egy elfojtott mosolyt. A legfiatalabb pedig, kivetkőzve magából kutyamódjára csillogó szemekkel néz rám. Adja Isten, hogy ne legyen meleg, különben itt tényleg vér fog folyni...
- Köszönjük az őszinte válaszait! Amint vége a meghallgatásnak, értesítjük az eredményekről!
- Várj! - szól hirtelen HoSeok. - Kikísérlek! - szavaira meglepődök, de elintézem magamban egy vállrándítással. - Rám már nincs szükségetek! Őt mindenképp akarom, mindenki mást, választhattok ti! - e szavakat ugyan nem nekem mondja, mégis megfagyva állok a bizottság előtt. Ez meg mégis mi a fene? Mit ért az alatt, hogy engem akar? Miért kellek neki egyáltalán? Már csak arra eszmélek fel, ahogy megragadja a csuklómat és maga után rángat. A folyosóra kiérve azonnal észbe kapok.
- V-várj! - állítom meg, miközben a kis mindenes buzgómócsing elszáguld mellettünk, és egy lenéző pillantást vet rám. De ahogy tekintete a mellettem álló férfiéval találkozik azonnal behúzza a nyakát és inkább tovább áll. - Miért döntöttél hirtelen így? Nem is ismersz?
- Nos, talán nem, de láttalak tegnap. Jó embernek tűnsz. És szeretném ha megkapnád az állást. Úgy tűnt nagyon szeretnéd boldoggá tenni az apádat. Örülni fog, ha megtudja, megkaptad az állást - igaz is. Ő nem volt bent, amikor apámról volt szó.
- Apám... H-halott. Beszéltünk erről, de te akkor még nem voltál bent - úgy érzem muszáj elmosnom a bűntudatát, csak tudnám miért.
- Oh, akkor azért beszéltél róla múlt időben - gondolkodik, miközben tovább haladunk. - Nos, nem hinném, hogy bármelyikünknek bent kellene maradnia, úgyhogy akár mehetünk is! - vigyorodik el ismét. Különös érzés fog el a mosolyától. Mintha eszembe kellene jutnia valaminek, de semmi.
Ahogy elhaladunk a többi munkára jelentkező előtt, látom a gyűlölködő pillantásokat. Elég idegesítő, meg kell hagyni. Ám az egyik arc... Ismerős. Először nem jut eszembe honnan, de aztán rájövök. Egyszer volt egy kisebb bandaháború, amit apám személyesen jött elintézni. Én is jöttem vele. Ő volt az egyik bandatag, aki rátámadt apámra. Majdnem megöltem, de Viktor megállított. Most éppen gyilkos tekintetettel mér végig. Megtorpanok. Vajon cselekedni fog, vagy nem? HoSeok értetlenül pillant rám, de én figyelmen kívül hagyom szegény párát. A férfi szemében gyilkos düh és felismerés csillan. Tehát ő is tudja. Mérlegelnem kell a helyzetet. Vagy játszom a hülyét, hogy nem tudok verekedni és összeveretem magam, vagy megvédem magamat is és HoSeokot is. Tanácstalan vagyok. Az idő mégis sürget. A pasi feláll, hangos székcsikorgást követően. HeSeok, felé kapja a fejét, mire megijed. Ismerné? Ártott neki? Abban a pillanatban döntöttem: harcolok. Most, hogy jobban megnéztem, a férfi tekintete már rég átsiklott a mellettem állóra.
- M-mark, azt hiszem... M-mennünk kéne - húzna a kijárat felé, de nem hagyom magam, csak megrögzötten bámulom a felénk tartó férfit. Ahogy közeledik, HoSeok karját megfogva a hátam mögé húzom.
- Jó napot! - mosolyodok el.
- Jó napot! Beszélhetnék a barátoddal a hátad mögött?
- Te mit mondasz? - fordulok HoSeok felé, aki ugyan lopva rám pillant, de el is kapja a tekintetét. - Nem kíván beszélni önnel! - közvetítem. Érzékelem, ahogy egyre többen kezdenek el bámulni. Nagyszerű!
- Valóban? Én mégis beszélnék vele! - megpróbál egy jobb egyenessel leteríteni, de egy egyszerű kitéréssel megakadályozom azt.
- Nem hinném, hogy ez illő viselkedés volna - pislogok, mintha mi sem történt volna. Közben a telefonomat elővéve hívom a rendőröket. A helyet megadva nekik teszem le, miközben az idegen egyre jobban felfújja magát ideggel. - Nos, így biztos nem tesznek önnel semmit, szóval hagyom, hogy egyszer megüssön! - tartom neki oda az arcom. Mint bikának a vörös posztó, azonnal ugrik, míg én hagyom, hogy megüssön. Kétségtelen, hogy erős keze van, rendesen bele is szédülök.
- Huhh, te sem ma kezdted verekedést - törlöm le a szám sarkából a vért. - Pechedre, én sem! - majd egy tökéletes hasonrúgással elterítem a padlón. Igyekeztem lágy helyre ütni, hogy ne törjön csontja. A hasát fogva fetrengett a földön. A "nézők" üdvrivalgásban törtek ki. De engem nem érdekel, csak az, hogy HoSeok jól van-e?!
- Jól vagy? - fordulok hátra. A férfi letaglózva, remegő lábakkal áll mögöttem.
- M-még te kérdezed? - remeg meg a hangja, miközben szeme a számra téved.
- Ja, ez? Semmiség? Nagyobbat is kaptam már - mosolyodom el, a mai nap először igazán. A 'nézők' felé fordulok. - Rátok bízom ezt az őstulkot! - ismét a mellettem álldogáló férfire nézek. - Gyere menjünk! - intek a fejemmel, majd elindulva várom, hogy kövessen.
- T-te... - kezd bele kicsit zavartan, miközben a kijárat felé haladunk. - Tanultál harcművészetet?
- Hm... Olyasmi! - ezzel tökéletesen kifejezve mindent, amit mondani kívánok e témában.
to be countinued...
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése