- Mi a baj? - kérdezi ijedt arccal HoSeok. Most erre mit mondjak?! Egyértelműen látszik rajtam, hogy valami nincs rendben, de ha nem mondom el neki, akkor tutira félre fogja érteni. Nem, azt nem akarom.
- E... - próbálok valami értelmeset kitalálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Cs-csak egy levél, ami nincs ínyemre... - próbáltam csak annyit elmondani, amennyi még nem árthat neki többet.
A levélben megfenyegettek. Azt akarták, hogy információt adjak ki a cégről. Hogy kémkedjek nekik. Ha nem teljesítem a követelésüket, HoSeok bajba kerülhet. A képen, amit a levél mellett küldtek, ugyanis egy közös kép volt. Amit legnagyobb valószínűséggel ma reggel készítettek.
Idegesen szorítottam a levelet a kezemben és próbáltam rájönni, hogyan tudnám ezt úgy megoldani, hogy senkinek se essen bántódása. Van egy olyan sejtésem, hogy egész nap ezen fogok gondolkozni. Nem fogok tudni koncentrálni semmire. Inkább gyorsan elraktam a borítékot, csak hogy még ne is lássam.
- Biztosan semmi gond nincs? - tekintetemet HoSeokra kaptam. Tényleg aggódott. Bólintottam.
- Majd megoldom! - mosolyodtam el. Kedves tőle, hogy ennyire aggódik, de akkor is feleslegesnek tartom. HoSeok azonban úgy nézett rám, mintha mindent tudna. És azt várná, hogy mondjam is el neki. Arra viszont várhat, mert nem fogom vele egyhamar közölni, sőt talán soha. Elég volt kapcsolatba lépnie velem, és máris veszélybe sodortam. Nem akarom, hogy megtudja. Meg fogom oldani ezt az ügyet úgy, hogy ne essen baja és ne is tudjon róla, és ha még egyszer ilyesmi előfordul, akkor elhagyom ezt a helyet is. Elköltözök inkább vidékre.
A megbeszélésen végig azt néztem, hogy nem lehet-e a jelenlévők között az, aki megfenyegetett. Senki sem tűnt olyan személynek, aki ilyesmit akart volna. Eleve, hogyan is akarhatták volna, ha ők maguk is ugyanabban a cégben dolgoznak. Az aggódás elveszi az eszemet.
- Mark! - szólít meg hirtelen HoSeok, miközben visszafelé tartunk az irodájába.
- Hm? - pillantok rá, míg megvárom, hogy utol érjen.
- Szeretnénk a munkatársaimmal meghívni egy üdvözlő vacsorára! Ígérem, 8 előtt végzünk! - mondta. Emlékezett rá, hogy 8-ra már megbeszéltem Kuroval, hogy várom haza. A szívemet melegség futotta át, ahogy arra gondoltam, talán érdeklem. Csupán egy röpke pillanat volt, utána azonnal realizáltam magamban, hogy senkit sem érdekelek annyira, hogy törődjön az én dolgaimmal.
- Rendben! - nevettem. Úgy éreztem, hogy itt számítok, legalább egy kicsit. Bár tudtam, hogy ez nem sokáig fog tartani, mert valami miatt, úgyis el kell innen mennem. - Mikor megyünk?
- Amint aláírtad ezeket a papírokat! - lengette meg a kezében lévő papírokat, majd kinyitotta az ajtót és előre engedett.
- Köszönöm! - léptem be az irodába. Az asztalomhoz léptem és vártam, hogy elém tegye az aláírandó papírt.
- Itt - mutatott a papírra, és a kezembe nyomott egy tollat. - és itt kell aláírnod és kész is - még a szemem sarkából is láttam, hogy mosolyog. Hogy bír ennyit mosolyogni? Soha nem elkeseredett? Soha nem érez fájdalmat? Hogy képes kizárni, ha mégis érez? Az ilyen embereket nem fogom megérteni. Annyival másabbak, mint én.
- Tessék! - adtam a kezébe, miután mindent aláírtam.
- Akkor, mehetünk is. Összepakolok egy kicsit, és mehetünk!
- Rendben! - amíg ő pakolt én leültem a fotelba és a telefonomat kezdtem babrálni. Ennyiben azért még én is hasonlítok a rendes emberekhez, annyi különbséggel, hogy én álnevet használok. Bár, más is használ álnevet, így egy szavuk nem lehet.
Hosszú percekig keresgélek céltalanul, mikor HoSeok újra megszólal:
- Kész vagyok, mehetünk! - áll fel vigyorogva. Úgy néz ki, mint aki teljesen bepörgött, miután megivott két liter kávét. De tanúsíthatom, hogy semmi ilyesmi nem történt. A teljes pozitivitásától nekem is sokkal jobb kedvem lett. Amit nem értettem, ugyanis általában idegesíteni szokott, ha boldog embereket látok magam körül. Helyesbítek! Ez csak a boldogabb emberekre igaz.
- Kik jönnek még? - kérdeztem útközben.
- Csak néhányan a csapatomból. Illetve most már a csapatUNKból. De majd meglátod - ugrál örömében. Szerintem nem is nekem örül, hanem valakinek, akinek majd a társaságában ehet.
- Te most azért pörögsz ennyire, mert tetszik valaki a beosztottaid közül? - kérdésemre azonnal megfagyott, és elvörösödve nézett rám.
- Ennyire átlátszó? - pislogott nagyokat. Csak elvigyorodtam. Talán mégsem annyira rozsdásodott be az emberismerőm.
- Nos, nem hinném, de én könnyebben ismerem fel az ilyeneket - próbálom ezekkel a szavakkal megnyugtatni. Talán sikerül is.
- Nos, van valaki, aki már az első találkozás óta tetszik, de nem merem neki elmondani! Ráadásul nem is tudok róla túl sokat, mert elég zárkózott. És ráerőltetni sem akarom magamat - fejti ki elgondolkozva.
- Értem - bólogatok csendesen. Ha így állunk, akkor talán illene segítenem neki. Ha sikerül kiderítenem, ki és mi fia az, aki tetszik neki, biztos, hogy segítek összehozni őket. Ha kell, másokat is bevonok. Orrom alatt bazsalyogva követem őt, ahogy belép a csapat közös termébe, ahol a többiek még nagyban beszélgetnek, de már nem dolgoznak. Elvére péntek van és már minden dolgukat letudták.
- Sziasztok! Szeretném nektek bemutatni Mark Tashiorat, akiről már meséltem! - állt félre, hogy mások is jól láthassanak. Csöndben meghajolok. - Szeretnélek titeket meghívni egy közös vacsorára, hogy kicsit megismerkedhessetek az új dolgozónkkal! - mosolyog kedvesen, ahogy mindig is szokott. Végignézek az emberek kisebb tömegén. Talán HoSeokkal együtt, lehettünk olyan tízen. Bár ez nekem már kisebb tumultus, ha azt nézzük, hogy a gyűléseken nem szoktak ennyien lenni. És általában kerülöm a tömeget.
Meglepő módon, nem sokkal volt kevesebb nő, mint férfi, pedig az ilyen cégeknél általában sokkal több a férfi. Ami még szembetűnő volt, hogy mindenki úgy itta HoSeok szavait, mintha az szentírás lenne. Úgy tűnik, hogy nagy tiszteletben van tartva. Akkor vajon engem is elfogadnak majd? Elvégre, ha közvetlenül ő volt az, aki felvett, akkor az jót jelent, nemde!?
A teremben hirtelen hangzavar csendült. Mindenki hálálkodott a főnöknek a vacsoráért. Ahogy a zaj lejjebb ült, HoSeok csendesítő kézmozdulatára, az egyik fiatal férfi lépett elém. Az arca szinte tökéletes volt; és az egész külseje, egy rendezett emberre utalt. A hangja ezzel szemben mélyebb és karcosabb volt, ami teljesen szemben állt az arcával, amitől sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amennyi valójában lehetett.
- Szia, én Min YoonGi vagyok! Örülök a találkozásnak!
- Szintén! - kezet fogtunk, majd YoonGi folytatta.
- Te japán vagy?
- Nem, csak ott éltem a nevelőapámmal. Koreai vagyok! - mondtam el a még számomra is új információkat, a nevemet kihagyva. Azért azt még én sem emésztettem meg.
- Oh, értem! Nos, hadd mutassam be a csapatunk többi tagját... - azzal belekezdtek a köszönésbe és a bemutatkozásba. Miután mindenki letudta, vacsorázni indultunk, ahogy eleve terveztük. Egészen kellemesen telt az egész délutánom, annak ellenére, hogy teljesen elszoktam attól, hogy emberek között legyek. Mindenki nagyon kedves volt és nyitott. Viszont azt nem tudtam kideríteni, hogy ki tetszhet HoSeoknak, ugyanis senki sem volt olyan, akire ráillett volna az, amit mondott. Lehet, hogy csak akkor jövök majd rá, hogy ki az, ha jobban megismerek mindenkit.
Ahogy a délután estébe fordult, lassan elköszöntünk egymástól és HoSeokkal hazaindultunk. Ismét felpattantunk a robogónkra.
- Akkor legkésőbb hétfőn beszélünk! - állt meg az ajtaja előtt. - De ha addig lenne valami, szólj csak nyugodtan! - mosolygott rám.
- Úgy lesz, de ez viszont is igaz! Csak ma este nem érek rá és vasárnap este. Egyébként teljesen szabad vagyok! - eddig még senkinek sem adtam szabad bejárást az életembe, most mégis megtettem. Nem értettem magamat, bár tudtam, hogy teljesen soha nem fogom megérteni magamat.
- Rendben! Jóéjt és szia! - intett nekem, majd eltűnt az ajtaja mögött. Nagy sóhaj kíséretében léptem be én is a saját házamba. Nincs kedvem fejmosást tartani Kuronak és kérdezgetni olyanokról, amik még nekem is fájnak. Ráadásul még azt is ki kell derítenem, hogy ki küldte nekem azt a levelet és azt a képet. Meg kell védenem HoSeokot!
to be countinued
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése