Idegesítő csipogásra kelek. Kell pár másodperc míg felfogom, hogy nem az ébresztőm az, ami hosszú percekig is elcsipog magának. Ugyan a telefonom adja ki a hangot, de hívást jelez. Anélkül a fáradtság nélkül, amit a szemem kinyitása jelentene, csak a hang irányába nyúlok és érzésből veszem fel a telefont.
- Haló? - szólok bele, igyekezve minden álmoskás tónust eltüntetni a hangomból. Annak ellenére, hogy nem szoktam sokáig aludni, ez a hívás mégis korainak bizonyult.
- Mark Tashiorával beszélek?
- Igen, én vagyok! Miben segíthetek?
- Én Kim JiSeung vagyok, a Szöul High Tech-től keresem. Az interjú miatt hívom! Az igazgató úr szeretné, ha szerdán két órára befáradna! 11. emelet.
- Rendben, ott leszek! - mióta Szöulba kerültem még nem volt időm állást keresni. Csak egy hete kezdtem el az önéletrajzomat szétküldeni olyan cégekhez, melyek jót tehetnek a mellékállásomnak. Végül is, egy kis extra fizetés soha, senkinek sem árt.
Az interjú híre elrontotta a kedvem. Nem vagyok egy munkakerülő, de meg kell hagyni, nem szeretem, ha ostoba emberek parancsolgatnak nekem. Márpedig sok mindenkit sorolok ebbe a kategóriába. Talán ez az egyik hibám. Hajlamos vagyok előítélkezni és hiába igyekszem visszafogni magam, néha-néha, akkor is beleesek a régi hibámba. Rossz kedvemen pedig csak az az egy tény segíthet, ha tudom, hogy este nem kell bemennem. Ehhez pedig csak egyetlen út vezet; ami pedig a telefonom. Ismét felemelem, majd tárcsázom annak a személynek a számát, aki nem más, mint a személyi titkárom. Kuroo Tetsuro, nem más, mint aki egészen fiatalkoromtól velem volt és van, még annak ellenére is, hogy sokszor nem úgy bántam vele, ahogy megérdemelte. Ő volt az, akit megvertem, amiért összetörte a telefonomat. A telefon alig csöng ki háromszor, amikor Kuroo felveszi.
- Kuroo! - szólok bele azonnal. - Ma nem tudok elmenni a központba!
- Megint rosszul vagy, Ora-san? - amikor kikerültem az árvaházból, egy dolgot kértem Viktortól. Azt, hogy had hozzam magammal Kuroot. Megengedte, így Kuroo egész életében mellettem volt. Ezért hoztam magammal Szöulba. Személyi titkárommá neveztem ki, így most övé a második legmagasabb poszt. De nem bánom, hogy ekkora hatalmat adtam a kezébe. Megbízom benne, elvégre már nem egyszer biztosított a hűsége felől.
- Igen! Sajnálom, még nem szoktam hozzá a szöuli környezethez!
- Nincs szükséged valamire? Segítsek valamit? - hallani a hangján a színtiszta aggódást.
- Nem, köszönöm! Ha bármi van, akkor hívj fel!
- Úgy lesz, Ora-san!
Azzal elköszönünk és megszakítjuk a vonalat. A telefont az ágyra dobva hanyatlok vissza a párnáim közé. Most még ahhoz sincs erőm, hogy felkeljek. Az egyetlen ember, aki képes lenne elmozdítani most innen, az halott. Veszett ügy. Bárki, aki közel kerül hozzám, az halállal fizet. Valami átok súlyt, vagy ilyesmi. De ha tényleg így van, akkor lehetne egy rúna írva a homlokomra, hogy legalább tartsák tőlem a távolságot... Sajnálom az embereket, akik közel kerülnek hozzám. Nem akarok másoknak ártani, mégis azt teszem, akaratomon kívül.
Hosszú és ugyancsak depresszív elmélkedéseimből egy akaratos nyávogás szakít ki, olyannyira, hogy azonnal fel is ülök az ágyban, ahogy meghallom.
- Manóóóó~! - nyüszítek fájdalmasan. Szeretem ezt a macskát, egyenesen imádom, de ha éhes... képtelenség vele egy légtérben megmaradni. Szó szerint. Olyan hangos virnyákolásba kezd, hogy az ember dobhártyája kiszakadni kíván, ráadásul a testi fenyítéstől sem riad vissza a galád szőrcsimbókja, amibe nem utolsóként veti bele a gondosan ápolt karmait. Vallatónak is elmenne, ha eléggé kiéheztetném. De ilyen hatalmas, bociszemek mellett, képtelenség nem törődni vele. - Csak két percet adj! - nézek rá könyörgően. És nem, egyáltalán nem zakkantam meg, semmilyen tekintetben sem... Az elmém ép, a tüdőm tiszta, minden végtagom megvan és hangosan korog a gyomrom. Tudom továbbá azt is, hogy egy macskához beszélek, de aki ismeri ezt a macskát, az tudja, hogy lelke van, így hozzá lehet beszélni. Hiába próbálom rávenni a fekete szőrcsimbókomat, hogy hagyjon még egy kicsit lustulni, képtelen nem a gyomrára gondolni...
- Jövök már! - hisztizek. - Csak fejezed be ezt a borzalmas nyávogást! KÉRLEK!
Ezzel végre lemászik a mellkasomról és a konyha felé veszi az irányt. Nincs menekvés. Szinte vakon csoszogok ki és veszem elő az életemet megkeserítő, nyávogó harcigombócom prémium kajáját. Megvárni sem akarja, hogy kiszedjem a táljába a macskaeledelt és letegyem elé, már a lábamon próbálgatja a karmait, mint az idei gólyák a szárnyait.
- Nyugi már, te bélpoklos dög! - rakom le elé a tálat a mennyi mannájával. Amíg hangosan nyammog a konzerven, magamnak is kerítek valami ehetőt, akármennyire is ment el az evéstől a kedvem. Fránya interjú. A szekrények és a hűtő nyitogatása csak arra vezet, amire mindig is: maradok a jó öreg rámennél. Na, és ilyenkor utálom azt, hogy nem nőttem 10 centivel magasabbra. A 180-at sem érem el, ráadásul még olyan szekrényeket is vettem, amiknek képtelenség elérni a tetejét. Amíg a víz fő, én egy széken egyensúlyozva próbálom elérni a kincses dobozomat, ami a szerkény legtetején van elrejtve, olyan szűkös időkre, mint amilyen ez a mai is. Ez is csak arról vélik árulkodni, hogy túl sok műanyag kaját ettem mostanában. Az ujjbegyem már éppen eléri a dobozt, amikor megszólal a csengő éles hangja. Én meg nem vagyok denevér, hogy egy kilométerrel előre halljam, ha valaki közeledik, így meglepetésemben elvesztem az egyensúlyom, a szék felborul, én pedig szépet seggelek a padlóra. Szegény Manó nyávogva rohan el mellőlem, egyenesen a hálószobába.
- Áu~ - felvisítok fájdalmamban, a hátsó felemet dörzsölgetve. A fájdalom csökkentését segítő mozdulatsoromban ismét csengő hangja szakít félbe. - Jól van már! Nyugi van, megyek, meg minden! - tápászkodom fel és az ajtóhoz suhanok.
- Mi van már? - tárom ki az ajtót. Magam sem tudok, hogy kire számítok; talán Kuroora, de nem egy idegen nőcsábász kinézetű srácra... - Helloo~ - nyújtom el a szót, miközben a szemöldököm a homlokom közepéig szalad. - Ki vagy, mit akarsz éssss miért tőlem? - hadarom. Szerintem zakkantnak néz. Mindenki annak hisz. Kivéve akik megismernek... Mert ők tudják, hogy hibbant vagyok. Amíg az idegen férfi azt mérlegeli, hogy vajon csak szimplán őrült vagyok, vagy annál több, mondjuk pszichopata, tökéletesen alkalmam nyílik megfigyelni őt. Magasabb mint én. UTÁLOM. Széles válla tökéletes kontrasztban van a keskeny csípőjével. UTÁLOM. Ugyan van rajta egy pár réteg ruha, de tökéletesen látszik, hogy nem egy fotelharcos típus. UTÁLOM. Az arca kicsit hosszúkás, erős, határozott állvonallal. UTÁLOM. A szeme nagy és kerek, szinte gyermeki, a szemöldöke miatt azonban inkább gyilkos tekintet kölcsönöz neki. UTÁLOM. A haja dús és fekete, ami a szemébe lóg. UTÁLOM.
- Elnézést... - kezd bele egy aprócska krákogás és helyzetelemzést követően. - Én Jung HoSeok vagyok. Most költöztem a szomszédba, de még nincs bekötve az internet. Esetleg használhatnám a... - látszik rajta, hogy komolyan őrlődik pár másodpercig - az önét? - fejezi be végül. Szóval, csak hogy tisztázzuk. Én most azért állok itt, és nem az éppen fővő rámenem előtt, aminek mostanra már beterítette volna a fenséges illata az egész házat, mert ez a szerencsétlen, most költözött be a szomszédba, és nincs nete. Az életszínvonal ugyancsak süllyedőben van errefelé.
- Persze! De, kérlek tegezz! - a magázás egy olyan dolog, amitől nem csak a hátamon áll fel a szőröm, hanem mindenhol. Ahogy elhalad mellettem, kedvem támad elsüllyedni szégyenemben. Kerti törpének érzem magamat mellette. - Bocsi, még most terveztem takarítani... - lökdösök be egy koszos ruhadarabot a kanapé alá. Talán észre sem vette! - Tessék, itt a laptopom, használd nyugodtan! A konyhában leszek! - mutatok az említett helység felé.
- Rendben, nagyon szépen köszönöm! - még szép, hogy köszönöd!
A konyhába kiérve örömmel konstatálom, hogy Manó visszatért a konzervének elnyammogására. Azt viszont már kevesebb lelkesedéssel fogadom, hogy a víz már felforrt, a fele lehet, hogy el is párolgott, a szék még mindig ugyan ott, felborulva a szekrény ajtaja pedig nyitva. A lelkem felmondja a szolgálatot. Elzárom a gázt és a pultra felülve egy almát kezdek el rágcsálni, miközben azon morfondírozom, menjek-e ki, venni valamiféle ehető és egyszerre laktató ételt, avagy ismételten csak fotoszintetizáljak... A lelkem nemet mond, de a hasam annál sokkal hangosabban tiltakozik.
- Végeztem, köszönöm! - lép be a konyhába az idegen egy kicsit idegesen toporogva, amint jobban szétnéz. Nem tudom, hogy a "Védd az életed és menekülj amíg tudsz" feliratú kép miatt a falon, vagy a másik falon kirakott három fegyver miatt.
- Nyugi, régi darabok, már nem működnek! - mondom, mikor látom, hogy a fegyvereket vizslatja.
- É-értem. A... szerkénnyel mi lett? - kérdezi, amikor nem látja a szándékot benne, hogy kiengedjem.
- Magas, az történt vele - duzzogok akár egy kisgyerek, agresszíven harapva egyet az almámból. - És nem érem el a ráment és nincs más kajám - fejtem ki tömören.
- Oh... Akkor mi lenne, ha cserébe a szívességedért főznék neked valamit - ahhoz képest, hogy mennyire nyámnyilának néz ki, egész belevaló a srác. Egy ismeretlennek főz, aki hibbant módon ül a pulton egy almát rágcsálva, teljes agresszivitással egy olyan konyhában, ahol a falon fegyverek vannak.
- Hát jó. Egyébként a nevem Mark Tashiora. Hívj csak Mark-nak - mutatkozom be neki.
- Azta, te japán vagy?
- Igazából félvér. Anyám amerikai volt, de apám japán. Viszont egy Dél-Koreában nevelkedett japán férfivel nőttem fel - fejtem ki annyira a sztorimat, amennyire egy kívülállónak engedni szoktam.
- Oh, értem... - húzza félmosolyra a száját. - Akkor, ha megengeded szétnézek!
- Persze! Bármit használhatsz. Viszont még nem nagyon volt kipróbálva semmilyen konyhai eszköz, mert csak nem régen költöztem be - figyelmeztetem az esetleges nehézségekre,
- Oké! - azzal belemerül a szekrények titkos világába. Lehet, szólnom kellett volna neki, hogyha megtalálja Narniát, vigyen magával. Ezt a metrót lekéstem... Én meg csak ülök a pulton, törökülésben és azon a nyamvadt almán rágódok, meg azon, hogy engedhettem be egy idegent a lakásomba?! Lehet, hogy túlságosan leeresztettem a védelmi vonalamat. Mi van, ha ő egy bérgyilkos, pontosan tudja, hogy ki vagyok és a közelembe akar férkőzni, hogy könnyebben meg tudjon ölni. És én nem gondoltam bele ebbe az eshetőségbe, pedig az én életemben ennek elég nagy az esélye. Viktor megölne, ebben biztos vagyok.
Olyannyira belemerülök a gondolataimba, hogy már csak arra eszmélek fel, ahogy HoSeok közvetlen előttem áll meg és integetni kezd, mint ahogyan a süketeknek szoktak.
- He? - nyögöm ki, eme értelmes két hangot.
- A tűzhely! - mutogat. - Tudod esetleg, hogyan kell használni?
- Ja, csak el van zárva a gáz! Egy pillanat! - lepattanok a pultról és a tűzhelyhez masírozok, hogy a kis kart elforgatva életet leheljek a tűzhelybe. - Tessék! Mivel nem használtam, inkább elzártam. Csak vízforralót vettem igénybe.
- Köszönöm! - máris bekapcsolja a tűzhelyet és a zöldségekkel kezd el babrálni. Az asztalhoz lépek, ami immár dugig volt tömve mindenféle kajával, olyanokkal is, amikről azt sem tudtam, hogy mi az. Ez a gyerek egy varázsló! Kétszer járom körbe az asztalt, mire nagyjából mindent képes felfogni az agyam. Veszélyes. És megjelenik Manó. Ebből jó már nem sülhet ki. Álmosan nyújtózkodik, majd nyalakodni kezd. Látom, ahogy meg-megáll, beleszagol a levegőbe, majd folytatja a tisztálkodást. A pupillái elkezdenek kitágulni, ahogy felfogja az álmos agya, hogy mi is történik. Elég lealacsonyító, ha azt vesszük. Egy maffiahálózat vezetője, aki mindennel képes megküzdeni, bár elég hisztis, de a macskájától egyenesen retteg...
Manó hirtelen megiramodik újdonsült barátom felé. Előre látom, hogy mi fog történni. Mozdulnék, már éppen tennék valamit, amikor Manó nem elkezd az idegen lábán felmászni, hanem kedvesen dorombolva beledörgölőzik annak a lábába.
- De édes! Mi a neve? - néz rá HoSeok.
- TE ÁRULÓ! - ügyet sem vetek a fiatal férfi szavaira. - TE UTOLSÓ DÖG, HOGY VINNE EL AZ PESTIS! ÉN... ÉN ADOK NEKED KAJÁT ÉS TE MÁSFELÉ KACSINGATSZ? ÍGY ÁLLUNK? - kiabálok a macskával, de ez egyedüli, aki megszeppent, az a fiú volt. De Manóban sem kell csalódnom. A szokásához híven, egy fura ciripeléshez hasonló nyávogó hangot ad ki, majd a nyakamba ugrik, sikeresen kimarva azt. Nem, a macskám nem akar megölni, engem csak így képes szeretni. - Tudod, hogy szeretlek, te hálátlan kis csitri! - nyomok egy puszit a két füle közé és leteszem a földre. Szegény idegen, kőszoborrá dermedve néz rám, kezében a fakanállal, cintányér méretűre nőtt szemekkel. - Egyébként Manó a neve! - mondom közömbös hangon, válaszolva a kérdésére. - Egyébként a világ legédesebb macskája, csak akadnak gondok a jellemében... khm - miután letettem a dögöt a földre, visszaülök a pultra.
- Értem! - mosolyog, miután feleszmél a döbbentségéből. Visszatér a főzéshez, de a fél szemét a macskán tartja. Úgy tűnik, hogy szeretheti őket. És ezt Manó is érzi. A lába körül dörgölőzik és sertepertél. Rég nem láttam ilyen... cukinak ezt a macskát.
- Amúgy... - töri meg a közénk beállt csendet. - Ha nem veszed bunkóságnak... De, te nem dolgozol? - fel sem néz a kavargatásból.
- Hát, csak nem régen költöztem ide. Holnap megyek interjúra, szóval még nem dolgozom...
- Oh, már értem. Nekem is holnap lesz interjúm, csak én az asztal másik végén ülök. Semmi erőm nincs egy újabb zöldfülűhöz, de muszáj - fejti ki.
- Megértelek. Nekem sincs kedvem olyanra hallgatni, aki lehet, hogy ostobább, mint én. De ha élni is akarok... meg kell tennem - mesélem, miközben a semmiségbe meredek. Remek... Kiöntöm a lelkem egy vadidegennek, akiről csak annyit tudok, hogy szereti a macskákat, a neve Jung HoSok és mellesleg főzni is tud. Soha nem értettem magam, úgy tűnik, hogy ezután sem fogom.
- Kész van! - teszi le az asztalra a gőzölgő kaját, amely illatának hatására a hasam hangosan kezdi követelni.
- Hű! - ülök az asztalhoz. - Jól néz ki és az illata is nagyon jó! - pislogok nagyokat. Nem értem, hogy én miért nem tudok főzni. Mindig is meg akartam tanulni, de akárhányszor megpróbáltam, az lett a vége, hogy Viktornak poroltóval kellett mellettem állnia, nehogy nagyobb kárt tudjak okozni.
- Remélem, az íze is tetszeni fog! - mosolyog rám kedvesen a fiatal srác. De komolyan. Még azt is kinézem belőle, hogy fiatalabb, mint én.
- Figyelj! - szólalok meg, miután minden apró morzsát eltüntettem a tányéromról és a mosogatóba pakolok mindent, hogy kicsivel később elmosogathassak. - Kössünk egyességet! - megvárom, hogy HoSeok mellém lépjen.
- Miféle egyességre gondolsz? - dől neki a pultnak, miközben mosogatni kezdek.
- Te minden nap főzöl nekem, cserébe... hm... - gondolkodom el. - Mondjuk kitakarítok nálad, minden nap, vagy amit akarsz. Mit szólsz hozzá?
- Ugyan már, ingyen is megcsinálom! A főzés az egyik hobbim! - mosolyog, hárítva a felajánlásomat.
- De ez így olyan, mintha kihasználnálak! - tiltakozom. Nem mondanám magamat jó embernek, a lelkiismeretemmel sokszor még sem bírok.
- Jó, akkor majd kitalálok valami! - forgatja meg a szemeit. - Holnap hányra kell bemenned?
- Kettőre. Ha jól emlékszem... - próbálok visszaemlékezni, hogy mit is mondott a telefonba a férfi.
- Akkor még előtte gyere át hozzám ebédre!
- Te nem dolgozol? - lepődök meg. Elvégre minek is ajánlja fel, hogyha közben meg esetleg dolgozik.
- Mi? - kapja felém a fejét, a hirtelen kérdé miatt. - Ja, de! Csak később kell bemennem, szóval ráérek - mondja el, hogy mi is áll a háttérben.
- Oh, rendben! Akkor 12-re átmegyek! - rakom az utolsó poharat is a csöpögőbe. - Persze, ha neked is jó úgy!
- Igen! Majd várlak, viszont most megyek, mert még ki kell pakolnom a cuccaimat! - mutat a bejárati ajtóra. - És még egyszer, köszönöm a segítséget!
- Én köszönöm az ebédet! Ha te most nem lennél, akkor holnapig nem ettem volna - kijelentésemre elneveti magát.
- Akkor holnap! - ellöki magát a pulttól és mosollyal az arcán hagyja el a lakásomat.
Furcsa érzések kavarognak bennem HoSeok-ot illetően. Legszívesebben kirohannék a világból, hogy nem tudok mit kezdeni a mostani érzéseimmel. Mintha nem is én akartam volna, hogy főzzön nekem, hanem valaki más, aki bennem él. Áááá, nekem annyi. Ennyit arról, hogy jó emberismerő vagyok. Ez az ember egy csukott könyv, aminek a borítóján még cím sincs. Hisztizve fekszem be a kanapéra a TV elé és beteszek valami zajos akciófilmet. Nem mind szokott jó lenni, illetve nem mindet lehet hitelesnek mondani. Márpedig nagyon is allergiás vagyok rá, ha nem elég hiteles, már csak a foglalkozásomból adódóan is.
Sorra nézem a filmeket, kapcsolgatom a csatornákat és már csak arra eszmélek fel, hogy odakint sötét van, Manó éhes, én meg álmos.
Letudom az esti dolgaimat és nyugovóra térek, hogy holnap ne zombiként állítsak HoSeok és talán a jövendőbeli főnököm elé...
to be countined...
következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése