Törött igazság - "Szeretlek!" (+16)

A felvilágosítást követően úgy éreztem, ha JungKook szemébe kell néznem, ott helyben fogok elsüllyedni. Még, hogy látják, hogyan nézünk egymásra! Persze! Az, hogy ránézek egy másik férfira, máris azt vonja maga után, hogy akarom őt? Nem tudtam, hogyan kellene ezután JungKook előtt viselkednem.

Szerencsémre ő ugyanúgy viselkedett velem, mint a beszélgetés előtt, így kicsit nekem is könnyebb volt. De a bogár már ott volt a fülemben. Hiába volt minden próbálkozásom, folyton eszembe jutottak, amiket NamJoon mondott. Erősködött, hogy ő márpedig elmesél mindent, amit tudnom kell; így majd vigyázhatok JungKookra, mikor oda kerül a sor. Egészen eddig boldogan éltem az életem, anélkül, hogy tudtam volna, hogyan kell egy másik pasival szeretkezni. Most viszont, hogy tudom, nem hagy nyugodni.

Az egész hétvégém azzal telt, hogy megpróbáltam feldolgozni ezt az egészet, és persze elfelejteni. Hiába azonban minden próbálkozás. Vizuális típus vagyok, így minden elevenen él a képzeletemben, bármennyire is ellenkezem. És a helyzeten csak ront, hogy abba is belegondoltam, hogy mit beszélhetett Jin és JungKook, amikor én NamJonnal társalogtam.

Minden kérdés után csak további kérdőjelek sorakoznak a fejemben, amikre semmi esélyem, hogy választ kapjak, ha nem megyek be az első napomon dolgozni. Mindennél jobba szeretném ezt a terhet ledobni végre a vállamról, de félek. Életemben talán még nem is féltem ennyire.

Ennek ellenére, hétfő reggel megerőltetve magamat, elmentem a kisboltba. A szokásos kapucnis felsőmet vettem fel, fekete nadrággal és cipővel. Így talán kevésbé tűnök ki a tömegből.

Hamar megérkezem a kisboltba, ami még nem volt nyitva, így megkerülve azt, hátulról mentem be, hátha JungKook segítségére lehetek. Nem akartam betörni, így csöngettem, de nem érkezett válasz, hát kopogtattam is, hátha, de minden ugyanolyan csendes marad. Ezek szerint még alszik.

Elgondolkozom, hogy mit is kellene csinálnom, de a sétáláson kívül semmi értelmes dolog nem jut az eszembe. Gyorsan kapkodom egymás után lábaimat, mint mindig, bár céltalanul bolyongok csupán. Felpillantok az égre, ahol szürke felhők gyülekeznek, melyeknek szinte érezni lehet a súlyát. Már az eső illatát is érezni lehet, pedig még egy csepp sem esett le.

Az ég is pont olyan szomorú, mint én. Sírhatnékja volt, pont, ahogy nekem is sírásra állt a szám, amíg JungKook be nem toppant. Lehajtottam a fejem, és a kezemen lévő kötést kezdtem birizgálni. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy ilyennel bántsak meg egy ilyen kedves személyt?! Engem már csak kinevetni lehet, amilyen fasz vagyok.

És szerencsétlen.

Az első esőcsepp egyenesen a kézfejemre esett. És nem volt nálam esernyő. Bár mit is vártam? Ha annyi szerencsém nem volt, hogy az igazságot kiderítsék az apám és a bátyám haláláról, akkor majd pont az esőt fogom elkerülni? Nevetségesen naiv tudok lenni.

A cseppek egyre sűrűbben hullottak alá, és az idő elteltével kövérebbé is váltak. Lassan áztatták át, először csak a pulcsimat, majd a felsőmet is. De én hülye csak továbbra is sétáltam egyenesen, mintha hétágra sütne a nap. Már csak akkor váltottam irányt, amikor a hideg rázni kezdett. De még ezzel sem foglalkoztam igazán; egyszerűen csak arra gondoltam, mit kell megkérdeznem JungKooktól.

- Jesszusom, Jimin! - rohant elém JungKook a semmiből.

- Te meg hogy kerülsz ide? - pislogtam nagyokat az aggódó tekintetű fiúra.

- Hogyne kerülnék már a boltom elé?

- Már itt vagyok? - motyogtam magam elé, miközben körbenéztem.

- Igen, te nagyon hülye! És nézz magadra! Már a szád is lila! Meg fogsz fázni! Az istenért nem tudsz vigyázni magadra! Pedig tudtommal te vagy az idősebb! - csak pislogva hallgattam JungKook feddő szavait. Lehet, hogy rosszul kellett volna éreznem magam, de csak boldogság lángja lobogott a szívemben. Valaki foglalkozik velem. Számon, akaratomon kívül, mosoly jelent meg. JungKookhoz léptem és magamhoz öleltem.

- Köszönöm, hogy itt vagy nekem! - arcomat a vállába fúrtam, mivel az volt velem egy magasságban. Most először élveztem, hogy ilyen alacsony vagyok.

- Öhm… Jimin? - hallottam meg tétova hangját.

- Hm?

- Nem lehetne ezt inkább odabent? - kezét lassan hátamra simította, annak ellenére is, hogy csurom vizes volt a felsőm.

- De! - nyögtem ki ennyit, de eszem ágában sem volt megmozdulni.

- Jimin? - hangjából tisztán kihallani az értetlenséget.

- Hm? - ismét csak ennyi hangot adtam ki. Olyan fáradt voltam és annyira jól esett a közelsége.

- Be… kellene mennünk - bár kijelentése inkább kérdésnek hangzott. - Gyere! - megpróbált elválni tőlem, de csak szorosabban vontam magamhoz.

- Vigyél be, ha annyira ragaszkodsz hozzá! - motyogtam inkább csak magamnak, de mivel közel álltunk egymáshoz, tökéletesen hallotta szavaimat.

- Hát, te akartad! Kapaszkodj! - visszanyerte a határozottságát.

Lehet… hogy nem ez volt életem legjobb döntése. JungKook ugyanis nem zavartatta magát, egyszerűen felkapott az ölébe és megtámasztotta a fenekemet, én hülye, a lábamat még a dereka köré csavartam. Bár elsőre egyáltalán nem találtam kínosnak; mikor rájöttem, hogy mit is csináltunk éppen, már sokkal jobban zavart.

- Olyan vagy, mint egy koala! - nevetett JungKook, miközben lábával kirúgta az ajtót. Hiába a kínos helyzet, én is elnevettem magam. - Csak kicsit nehezebb! - nyögött egyet, ahogy a konyha megemelt padlójára lépett.

Akaratlanul is, a nyögés bekúszott a tudatomba, kombinálva azokkal a képekkel, amiket akkor képzeltem el, amikor NamJonnal beszéltem. Éreztem, ahogy arcom egyre vörösebb lesz, és szívem szaporábban kezd verni. Szorosabban rejtettem arcomat Kook nyakába, közben majdnem megfojtva szegényt. Még lábamat is erősebben fontam köré.

- Na?! Mi ez a nagy ragaszkodás hirtelen?! - nevetett fel édesen. Mi lenne… ha…?

- JungKook? - kezdtem elhaló hangon. Szinte alig ismertem fel saját hangom, olyan vékony és határozatlan.

- Mondd! - hallani lehetett hangján, hogy mosolyog. De nem! Így nem mondhatom el neki! Lazítottam a szorításomon és óvatosan lábammal is elengedtem. Mindeközben végig tartott, és segített, hogy biztosan érjek talajt. Felnéztem csillogó szemeibe. Arcán boldog mosoly terült szét, ami egy kis önbizalmat adott.

- Ti… is arról is arról beszéltetek? - kezemet tördelni kezdtem, és lesütöttem a szemeimet.

- Tessék?

- Jinnel… - nem akartam ettől többet beszélni róla, már csak a válaszát akartam hallani. Fejem egyre forróbb lett és biztos, hogy egyre vörösebbé is vált. JungKook zavartan krákogott egyet.

- Igen. Miért? - kérdezett vissza azonnal.

- Csak érdekelt… - ismét visszanéztem rá, hogy rájöhessek mit is gondol erről az egészről. Próbáltam csak ennyiben hagyni, de mégis gyötört a többi kérdés. JungKook akkor most meleg? És én? Mit kellene tennem? - És JungKook?

- I-igen? - sikerült őt is zavarba hoznom a témával. Bár kínos, muszáj volt megtudnom.

- Te mit gondolsz róla? - pislogtam fel rá érdeklődve, paradicsomvörös fejjel.

- Azt hiszem le kéne ülnünk! - intett a kanapé felé, ahol helyet is foglaltunk mind a ketten. Továbbra is zavarban voltam, de érdeklődve pillantottam felé. Lábaimat felhúztam, hogy törökülésben teljesen felé tudjak fordulni és minden figyelmem neki szentelhessem. - Emlékszel, hogy már kétszer is el akartam mondani neked valami? - bólintottam. - Az igazából ezzel kapcsolatos - pár pillanatig erőt gyűjtött magában, majd folytatta: - Már korábban el akartam ezt mondani, de valami mindig közbejött. De mielőtt elmondom! - hangjába ismét határozottság költözött. - Ígérd meg, hogy minden ellenére barátok maradunk!

- JungKook, ez természetes! - mosolyogtam rá, megfogva a kezét. Nem tudom, hogy miért mozog magától a kezem, de ha JungKookról van szó, valahogy mindig késztetést érzek rá, hogy hozzáérjek hibátlan bőréhez.

- Szóval… Már az első pillanattól éreztem, és ahogy megismertelek, úgy egyre biztosabb lettem benne… - szavai ugyan összefüggéstelenek, mégis értem. - Jimin, én szeretlek!

Hosszú másodpercekig bámultunk egymásra. Csönd vett minket közben, ahogy fogtuk egymás kezét, és fürkésztük a másik tekintetét. Először az fut végig az agyamon, hogy csak barátként gondolja ezt az egészet. De nem! Látszott a szemén, éreztem, tudtam, hogy ő úgy gondolta. És, ha csak barátilag gondolná, biztos, hogy nem lett volna ilyen nehéz elmondania.

Mit kellene mondanom neki? Én… mit érzek? Én is szeretem? Ha… azt mondom, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit, vajon megbántom vele?

Egyenesen JungKook szemébe néztem, mégis alig fogtam fel, hogy lassan közeledni kezdett felém. Ujjával apró köröket írt le a kézfejemre, mintha ezzel próbálná nyugtatni magát. Az ujja mentén bőröm felforrósodott és az egész alkarom libabőrös lett. Miért vált ki belőlem ilyet?

Szívem hevesen dobogott, majd’ kiszakadt a helyéről. Nem bírtam levegőt venni, pedig már közel álltam a megfulladáshoz. A kanapéra terített takaróba markoltam, mintha az segíthetne a bajaimon.

Puha ajkai finoman érintették enyéimet. Először csak összeérintette őket, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy nem húzódok el, lassan lehunyta szemeit és mozgatni kezdte édes párnáit. Remegve lélegeztem, ahogy próbáltam feldolgozni, mi is történik velem, de agyam csődöt mondott. JungKook csókja megbolondított, így átadtam magam az érzésnek és lassan visszacsókoltam, ahogy pilláim lecsukódtak. Egyik keze tarkómra siklott és a vizes hajamat kezdte el piszkálni, míg másik kezével összekulcsolta az enyémet. Hiába volt furcsa számomra a helyzet, mégis mosolyogtam. Egyszerűen csak boldog voltam.

Boldogságomat azonban egy erős késztetés szakította félbe. Úgy kaptam el a fejemet Kooktól, mintha megégettem volna magam. Elfordultam felőle és úgy tüsszentettem. Milyen romantikus is vagyok…

- Mondtam, hogy meg fogsz fázni! - JungKook szemein látszott, hogy mérges, de épp csak annyira, hogy ne érezzem magam rosszul miatta. - Maradj itt! Hozok neked ruhát, és főzök valami meleget! - felállt a kanapéról és már éppen ment volna a dolgára, de visszarántottam magamhoz, hogy kaphassak még édes ajkaiból. Talán csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy az előbb nem álmodtam. De nem… nem álmodtam. Ugyanazt éreztem, mint elsőre. Boldogságot és annak pillangóit a gyomromban.

- Te most azt akarod, hogy én is megfázzak? - vonta fel szemöldökeit, mikor végre elengedtem. És bár haragszik, azért visszacsókolt.

- Nem! Én csak téged akarlak! - széles vigyorra húztam a számat és még egy apró puszit hintettem a szájára. Majd az arcára, az orrára, a homlokára. Hajába túrtam és ismét, szenvedélyesen megcsókoltam. Nem ellenkezett, szerintem akkor már azt is elfeledte, hogy miért indult. És nem csodálom. Ha ugyanazt érzi, mint én, akkor az agya biztosan nem működik. Visszaült a kanapéra és ő is vizes tincseim közé vezette ujjait. A csókot most én irányítottam, nem úgy, mint az elsőt. Lassan feltérdeltem és az ölébe ültem. Magam sem tudom, honnan jön mindez, de a testem magától cselekszik.

Ismét puszilgatni kezdtem. Szája után, orra, arca, füle és nyaka következett. Mikor finoman megharaptam fülcimpáját egy reszketeg, jóleső sóhaj hagyta el száját.

- Jimin, e- - nem hagyom, hogy befejezze mondatát. Nyakára csókolok, finoman megharapom a bőrt és megszívom, hogy mindenki láthassa, ő már az enyém. Mikor a folt már tökéletesen látszik, felegyenesedek és a szemébe nézek. Élveztem, hogy én voltam a magasabb.

- Én is szeretlek, JungKook! - ezzel ajkaink ismét szenvedélyes csókban forrtak össze.

következő fejezet (még nem elérhető)